Mária kedves, ha jól emlékszem, és szinte bizonyos, hogy jól emlékszem -, régebben soha nem írtunk egymásnak levelet. Tavaly januárban, a Maga halála után kezdtem ebbe az egyoldatú levelezésbe. Az első, tudja, kényszerű kötetezettségem volt: nekrológot rendelt tőlem a Népszabadság. Szilveszter napján megírtam az első változatot, két és fél flekk, nem sokat töprengtem rajta, alig öt-hat óra alatt kiszorítottam magamból. Elolvastam, javítgattam, aztán eldobtam. Pontosabban, röpke két-három óra alatt egy bekezdésbe sűríttettem mindazt, amit lexikonszerűen, de nem lexikonstílusban el lehetett mondani Magáról, hogy életének hetven éve alatt milyen könyveket írt, hol dolgozott, mit csinált, hogy minden baját munkával enyhítette. Alig több mint egy flekkre zsugorodott a szöveg, üresen pedig - Magának mondjam? - újságoldal nem maradhat. A halálakori népszabadságos szerkesztői megbecsülés viszont három flekkre terjedt - hát levélben folytattam. Magamnak meséltem Magáról...

És ugyanez a háttere ennek a sorrendben második levélnek is.

E lap, az Eső szerkesztője, Jenei Gyula a hiány első évfordulójára emlékszámot - Magára emlékező blokkot - tervezett, s tőle jött a kérdés, a „megrendelés”, írnék-e valamit, mondjuk az újságíró, a szerkesztő Ember Máriáról. Október volt, még az is lehet, hogy csak szeptember, a leadási határidő majd félévi messzeségre, mi sem volt természetesebb, igent mondtam. Akkor már meglehetősen előrehaladtam rámtestált szellemi hagyatékának első áttekintésével, tudja, ahogy mindig is próbáltam rendet tenni a dolgaim között, úgy kerültek a szobáját és spejzát megtöltő papírjai - kéziratai, dossziéi, naplói, kazettái, lapkivágatai (persze helyénvalóbb lenne ha lapkitépéseiről szólnék) és a rendezésben félbemaradt levelezése a Petőfi Irodalmi Múzeumtól kapott dobozokba, az anyag leltárjegyzéke, a cikkeinek majdnem teljes katalógusa (az, amelyiket a kilencvenes évek közepén még Maga íratott könyvtári cédulákra) pedig ide, a számítógépembe. (És sok minden, elsősorban az irdatlan mennyiségű lapkivágathalmaz, folyóirat- és katalógusgyűjtemény jó kezekbe. S persze jócskán akadt, ami a három négyszeres szűrést követően a kukában kötött ki, pontosan úgy, ahogy egy korábbi költözésénél együtt selejteztünk.)

Ha már cikk helyett az igazoló beszámolónál tartok, itt folytatom: mint láthatta, a 2000-ben fogunk még élni? után még megjelent az El a faluból is, de a trilógia - vagy ha a Magamnak mesélem-et is ideszámítjuk: a tetralógia - harmadik darabja, ahogy az várható volt, nem kellett Jánosnak, mert, mint írta, nem tartotta „jó sűrűségű” szövegnek. Ítél majd az utókor, s először is az Eső olvasói, merthogy a Naplónak indult fejezetei első alkalommal itt jutottak nyomdafestékhez. És, ahogy erről már beszéltünk, a kiadatlan művek közül most következne a Pátkay Ervin-kötet...

De hát - figyelmeztetem csapongásra egyébként is, mostanság pedig különösen hajlamos magam- ezúttal nem erről szól a megrendelés, hanem arról, hogy Maga miként írt újságot, miként szerkesztett. Ott tartottam, hogy a múlt év őszén értelemszerűen mondtam igent a felkérésre. Már csak azért is, mert az iratrendezés és leltározás során számos cikkét olvastam újra, vagy legalábbis a címe alapján ismét az emlékezetembe idéztem, miközben a vaskos iratdobozokba visszafűztem a kivágott és felragasztott - ám valami ok miatt, minden bizonnyal újabb kötetekhez külön dossziéba gyűjtött - interjúit, kritikáit, jegyzeteit. S közben, egy-egy cikke kapcsán felbuzgott bennem a sajtótörténész, utánakutattam néhány írása háttértörténetéhez is. Ezért - no meg azért, mert igen elevenen éltek bennem a személyes emlékek is - úgy gondoltam, az író mellett mindenképp megrajzolandó a Maga kritikusi, szerkesztői és krónikási portréja.

Ma is így gondolom. A magam elé állított elvárásnak s a megrendelésnek most mégsem tudok eleget tenni. Merthogy azóta történt velem egy s más, hogy mi, azt majd máskor, „személyesen” - vagy legalábbis a nyilvánosságot kerülve...

Most tehát csak egy ilyen suta mentegetődzés tellett tőlem, meg az, hogy ideírjam: a baráton kívül leginkább a Maga „idejétmúlt”, a szerzőt tisztelő, ám stílusban, pontosságban vele mégiscsak kérlelhetetlenül igényes olvasószerkesztése az, ami hiányzik.