79-es busz. Melósjárat.

Komótosan gördül be a megállóba. Undorodva szállok fel rá, s tekintek végig a jól ismert arcokon, amíg elérek az első ajtótól a busz végébe. Már kívülről fújom mindegyikük vonásait, legtöbbjükkel akár köszönőviszonyban is lehetnék, ha nem hagyna teljesen hidegen a létezésük. Olyanok, mint én. Hiába különböző neműek, korúak, hiába különbözik a frizurájuk, az arcuk, a jellemük, mind egyformák: mindegyikük táskájában, szatyrában ott lapul a munkaruha a délutáni műszak tiszteletére. Valaki a Corába, valaki a Délép-telepre, valaki a gumigyárba tart.

Hátamat megtámasztom a hátsó ablak alatt, úgy bámulok magam elé. Látom a poros bakancsomat a lábamon meg a koszfoltos fekete overálomat. Minek szatyorban rejtegetni a melósruhát, és farmerben munkába indulni? A lényeg attól nem változik. Ráadásul ezen a járaton fel sem tűnik az ilyen gönc.

Az órámra pillantok: háromnegyed kettő, időben vagyon Felsóhajtok. Elérhetetlenül távolinak tűnik ilyenkor az este tíz óra. Legalább olyan távolinak, mint a mai reggel. Hétkor kapát vettem a kezembe, hogy délig azzal túrjam a földet lépésről lépésre a sorok között egy eldugott dísznövénykertben, valahol a város túlvégén. Most pedig itt vagyok. Hiába, valamiből élni kell.

Felpillantok, és váratlanul egy dilis képű alakkal találom szemközt magam. Kétlépésnyire áll tőlem, hájas vállán hátizsák, mindkét kezével görcsösen kapaszkodik, s közben bárgyún vigyorog rám. Elfordítom a tekintetem. „Hülye barom”- gondolom magamban. De ő nem tágít. Ugyanolyan idiótán vigyorog tovább a képembe. Próbálok nem venni tudomást róla, másfelé nézek. De gondol egyet, hozzám lép, és megszólít:

- Te a fatelepen dolgozol, ugye? - kérdi olyan ünnepélyesen bajtársias hangnemben, mintha legalábbis az után érdeklődne, ott voltam-e Voronyezsnél?

- Ja - felelem. Nem lehetett nehéz rájönnie a ruhámra ragadt fűrészporból.

Hirtelen felélénkül:

- Mindjárt gondoltam - kiáltja, és kezet nyújt. - Csaba vagyok. Hát te?

- Zoli - kelletlenül rázom meg lagymatag mancsát. Nincs mit tenni, ez most beszélgetni akar.

- Képzeld, régebben én is ott dolgoztam ám.

- Igazán?

- Bizony. Több, mint két és fél évig - marha büszke magára.

- És mi volt a dolgod? - kérdem unottan.

- A gatteron voltam hátsó-kocsikezelő - ezt olyan magabiztos öntudattal mondja, mintha nélkülözhetetlen fontosságnak örvendhetne, amiért olyan kivételes képességek birtokában van, amelyeknek segítségével ötpercenként el tud fordítani két kart.

- Azt most én csinálom.

- Tényleg? - hirtelen még nagyobbat növök a szemében. - Jó kis meló, mi?

- Ja.

- Én most a gumigyárban vagyok.

- Igazán?

- Aha. Gyere át te is! Sokkal jobb a lóvé meg a hely is. Tudnánk nagyokat dumálni.

- Jaja, majd meggondolom. Csá! - kezet nyújtok. Hál’ istennek, megérkeztem.

- Szevasz! Jó munkát! Holnap majd találkozunk.

„Alig várom.” A busz elhajt a megállóból, én meg átballagok az út túloldalára. Szemben kerítés teherportával, azon belül tekintélyes épülettömb, homlokzatán óriási „Délépszer” felirattal. Körülötte mindenfelé kisebb-nagyobb üzemek.

Tíz perc múlva kettő, a délutánosok folyamatosan özönlenek befelé a portán. Elvegyülök közöttük, közben magamban káromkodok: alig teszem ki a lábam otthonról, máris egy ilyen kreténbe botlok. Ez is jól kezdődik.

Befordulok az utolsó sarkon, átlépek a nyitott kapun, és már bent is vagyok. Egy kicsiny fűrészüzem az ipartelep egyik félreeső csücskében. Életem utóbbi mástél évének majdnem minden hétköznap délelőttjét vagy délutánját itt töltöttem. Ezen kerítések között, ezekben az épületekben, ezekkel a gépekkel.

Ezekkel az emberekkel.

Akik ezúttal is rám köszönnek, felém mosolyognak, és valami olcsó poénnal üdvözölnek, mikor kezet rázunk. Akiknek ezúttal is visszaköszönök, visszamosolygok, és egy hasonlóan ócska poénnal felelek Most is röhögünk, pedig semmi okunk arra, hogy jókedvünk legyen. Még teljes egészében előttünk a ma teljesítendő nyolc óra. De a viccelődés talán segít. Az állandó vigyorgástól olyan színezete lesz a dolognak, mintha csak egy kártyapartira jöttünk volna össze.

Néhányan kávét szürcsölnek az öltöző küszöbén, mások bagófüstöt eregetnek a kora délutáni napsütésben. Mindenki dumál valamiről. Ezen mindig elcsodálkozom. Már évek óta ismerik egymást, mégis minden napra jut valami olyan téma, amit még nem veséztek ki. A sírig tudnának folyamatosan szövegelni. A délelőttösök lekezelnek velünk, aztán vállukon a hátizsákjukkal, arcukon megkönnyebbült mosollyal indulnak a kijárat felé. Ők végeztek mára, letudták a napot. Nekik már a hátuk mögött van az, ami ránk vár.

- Kettő óra, emberek! Jó munkát! - szólal meg a művezető.

Mindenki sietősen szippant még egyet a cigaretta végéből, felhörpinti az utolsó korty kávét. Azután szétszéledünk. Ki-ki a maga helyére.

Én két másik fazonnal a telep közepe felé veszem az irányt, ahol egy közel két méter magas emelvényen már vár ránk az üzem vezérgépe, egy böhöm nagy fűrészgép. Keretfűrész a tisztességes neve, de általában csak gatternak hívják. Elég durva látvány működés közben. Az ember méretű fűrészlapok egy keretbe vannak ékelve, melyet a földbe süllyesztett villanymotor - az emelvény alól - két hajtókarral folyamatosan le-fel rángat. Nekünk nincs más dolgunk, mint áttolni a rönköket a függőlegesen táncoló fűrészlapokon, amiket azok hosszában szépen felszeletelnek.

Menet közben elnézegetem ezt a két előttem ballagó alakot. Elég vicces látványt nyújtanak. Egyikük egy megtermett, harmincegy éves hallgatag, mogorva fiatalember. Jobbára csak akkor hallani a hangját, amikor káromkodik. Ennek ellenére csípem a búráját. Istvánnak hívják, de én csak Pista bá’nak szólítom. Mellette lépked Józsi bá’, aki jó két fejjel alacsonyabb, és be nem áll a szája. Állandóan beszél, ha kell, ha nem. Ő egyébként már jócskán túl van a negyvenen. És most is csak ő szövegel folyamatosan, Pista bá’ egy szót sem szól. Elég röhejesek így együtt. Odaérünk a géphez.

- Menjetek le a pincébe, olajozzátok meg! - ma először hallom Pista hangját.

Egy kicsi ajtón át ereszkedünk le az emelvény alá. Nehéz, dohos levegő fogad. Az egész helyiséget a motor meg egy levegőben feszülő benga nagy ékszíj tömör gumiszalagja foglalja el. A deszkafal résein napsugarak szűrődnek a hűvös, párás pincébe, a fénypászmákban látni lehet a sűrű porfelhő parányi, lebegő szemcséit. Átbújunk az ékszíj alatt, kenőolajat töltünk a tartályokba, fellapátoljuk a mellészóródott fűrészport a futószalagra, ami egy külön nyíláson át szállítja ki a pengéktől aláhulló faport a szabadba. Ez a rendszeres műszak előtti bíbelődés csak egyvalamire jó: segít valamelyest ráhangolódni a munkára. Olyan, mint valami szertartás.

Mikor végzünk vele, mi is felmászunk az emelvényre, s máris az órámat nézem. És sóhajtva kell megállapítanom, alig öt perc telt el a munkaidőből.

Kioldjuk a gép fékjét, Pisla bá’ benyom egy gombot, és a keret szép lassan megkezdi függőleges ingáját. A fűrészlapok először lustán, komótosan kúsznak fel és csúsznak alá, majd sebes ütemű, dohogó kattogások közepette egyre gyorsabban és gyorsabban ugrálnak tovább, mígnem az egész padló beleremeg. Rágurítjuk az első rönköt a sínen futó kocsira, ami majd betolja a keretbe. Közben a hátunk mögött a markoló folyamatosan rakodja fel nekünk a méretes nyárfákat. Pista bá’ meglódul a kis elektromos kocsival, és kíméletlenül a táncoló fűrészlapok közé taszítja a rönköt. A dohogó kattogás mellé ütemes súrlódó hang is betársul, mikor a lapok a fába marnak, és elkezdik deszkányi szeletekre szabdalni.

Én is elfoglalom a helyem a keret ellentétes oldalán, a második kocsinál. Erre mindössze csak egy szorítóvilla van erősítve, amit egy tekerőkarral tudok nyitni, illetve zárni. Mikor a rönk feldarabolt vége kibújik a fűrészlapok közül, én a villával befogom a deszkákat, az egyik karral rögzítem őket, egy másik kar elforgatásával pedig a villát rögzítem. Ennyi. Jó agyas munka. Miután a fa felszeletelve, teljes egészében kiér a keretből, én a kiskocsival arrébb húzom, a villát szétnyitom, a deszkákat pedig rakatokba rendezzük az emelvény legszélén, a targonca számára. Azután visszatolom a kocsit a fűrészlapok alá, s kezdjük elölről egy másik rönkkel. És ez ismétlődik nyolc óra hosszán keresztül, miközben tízpercenként nézem a karórámat.

Nagy nehezen eltelik háromnegyed óra. Egyik rönk jön a másik után. Mindegyiket befogom, arrébb húzom, szétnyitom, kipakolom-befogom, arrébb húzom, szétnyitom, kipakolom... Az emelvény alól a körbe-körbe rohangáló futószalag folyamatosan hordja ki a sűrű fűrészport. Már mi is be vagyunk vele borítva. A karunk, a pólónk, a nadrágunk csupa-csupa fűrészpor. Izzadunk, az arcunk verejtékébe is beleragad. A langyos nyári szellő belesodorja a szemünkbe, a szánkba, a hajunkba. Mikor kifújom az orrom, halványbarna lesz tőle a papírzsebkendő. Közben egyfolytában: befogom, arrébb húzom, szétnyitom, kipakolom-befogom, arrébb húzom, szétnyitom, kipakolom...

- Mi a lófaszt csináltok, Józsi?!

Még a vér is belénk fagy egy pillanatra, mikor Pista elbődül a gép mellől. Jó öt másodpercnyi hallgatás után végül Józsi bá’ szólal meg:

- Hát rakodunk Pista, nem látod?

- De nem tűnt fel, hogy ez két külön méret?! - ordít tovább Pista bá’. - Mondtam neked, hogy ezt külön kell rakni! Ezek nem egyformák: az egyik 25-ös, a másik 30-as! Bazmeg Józsi, direkt elugattam, hogy ez bérvágás, erre jobban oda kell figyelni! Ez nem a mi anyagunk, nem magunknak vágjuk! De én vagyok a hülye. Nem neked kellett volna mondanom, legközelebb a Zolinak szólok. Ezt most szét kell válogatni. Állítsd le azt a kurva gépet!

A dohogás, a futószalag zümmögése abbamarad, már a padló sem remeg. Kelletlenül hajolunk a rakat fölé, leborítjuk az egészet, azután egyenként rendezgetni kezdjük. Vékonyabbat jobbra, vastagabbat balra, vékonyat jobbra, vastagot balra... Még egy agyas meló. Közben Pista bá’ tovább szidta Józsit, hogy mekkora balfasz.

Én meg magamban ismét százféleképpen fogalmazom meg azt a már számtalanszor feltett kérdést: „Mi a fenét keresek én itt? Mi keresnivalóm van nekem ezen a mocskos helyen, ahol holmi fadarabokat válogatok 180 Ft-os órabérért?”

Merthogy Józsi bá’ - aki olyan hülye, hogy még egy pohár vizet sem mernék rábízni - itt van, és ezt csinálja, az csak egy dolog. De nekem miért kell itt lennem? Hogyan lehet alig húszévesen, az én értelmi képességeimmel itt kikötni?

Igazán egyszerű a magyarázat: rossz helyre születtem. Elmesélem.

Drága jó édesapám egy lerobbant, piás teherfuvaros, anyám pedig raktáros. Eddig totál ideális, mi? Annak a bizonyos drága jó apukámnak már vagy tizenöt éve alig látom a képét, mert a Jóisten se tudná megmondani, merre kószál éppen. No, nem mintha hiányozna. De ennek az lett a következménye, hogy kb. hatéves korom óta folyamatosan adták egymás kezébe a kilincset a pótapa-jelöltek. Szegény anyámnak mindig a nyomában járt a következő ex-férje. De aztán egy-két év után mindig eljött a válás ideje is. Következtek a többhónapos bírósági szardobáló versenyek, a hosszú, nyűgös és költséges vagyonmegosztási tárgyalások, az anyádnevehatpéldányban meg a többi. Végül minden egyes alkalommal sikerült anyámat teljesen kifosztani. Sosem hagytak ránk mást, csak a szép nagy rakás adósságokat. Ami mozdíthatóra csak rátehették a kezüket, mind elvitték, a korábban lakásfelújításra, új hűtőszekrényre meg hasonlókra közösen felvett hitelek törlesztését a válóper költségeit stb.-t mind-mind anyámra sózták. Egyszóval: mind a hét bőrt lenyúzták róla. Ezen nem is kell csodálkozni. Lovagiasság csak a mesében létezik.

Ez ismétlődött újra és újra hosszú éveken át. Mígnem végül az utolsó pali olyan alapos munkát végzett, hogy - egy hónappal az érettségi előtt - muszáj volt otthagynom az iskolát, és elkezdenem dolgozni, ha nem akartam, hogy az utcára kerüljünk. Az egyik alkalmi munkám során ajánlotta valaki ezt a helyet. Úgyhogy most itt vagyok.

És valószínűleg jó darabig maradni is fogok.

Anyámat közben lerokkantosították, nem is csoda, hiszen már betegre dolgozta magát. Az utóbbi tíz évben sosem volt egyszerre kettőnél kevesebb munkahelye. Mint ahogy nekem sem az eltelt másfél évben. Ha akad valahol valami szerelnivaló vagy egy kis kerti munka, muszáj ott lennem. Ma reggel is, a dísznövénykertben. Mindegy, mit kell csinálni, csak pénzt adjanak érte. Szerencsére már kiterjedt ismeretségi köröm van, azonnal nekem szólnak, ha valami búbánatuk van. Előfordul, hogy nem győzök időpontokat egyeztetni. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy tele vagyunk pénzzel. Szó sincs róla. Amit keresek, szinte azonnal el is megy. Ha nem tejre-kenyérre, akkor lakásrezsire, személyikölcsön-törlesztésre, vagy a csöpögő csapot kell megjavíttatni, esetleg a mosógépet szerelőhöz vinni. Tudniillik egy olyan otthonban, amilyen a miénk, soha semmi sem működik rendeltetésszerűen, és ha vásárolni kell valamit, ami ne adj’ isten többe kerül tízezer forintnál, azt már csak kölcsönökkel, hitelekkel lehet megoldani. És már egy jó ideje csak az én fizetéseim jelentik otthon a fő keresetet. Ezért mondom, hogy valószínűleg még maradni fogok egy ideig.

Ennyi. Nem egy egyedi sztori, sokakkal megesett már. És ha úgy vesszük, nincs is benne semmi tragédia. Hiszen még van mit ennünk, van mit felvennünk, van hová hazamennünk. Abban sincs semmi rendkívüli, hogy csak egy pár cipőm van. Valakinek még egy sincs. És talán majd egyszer vége lesz, egyenesbe jövünk.

Majd egyszer.

Mindettől függetlenül még biztosan sokszor meg fogom magamtól kérdezni, hogy miért kell itt lennem.

- Na, kész - szólal meg végül Pista bá’. - De most már figyelj oda, Józsi, különben legközelebb egyedül válogatod szét. Indítsd a gépet!

Újra kezdődik a dohogó kattogás, a fűrészlapok surrogása, a padlóremegés. A rönkök pedig egyre-másra érkeznek.

Tervszerű megelőző karbantartás. Így hívják azt, amit most csinálunk. Illetve csak Pista bá’ék csinálják, mivel én nem férek oda.

Hangos kalapálások közepette verik ki az ékeket, amik a fűrészlapokat rögzítik a keretben. Már jócskán túl vagyunk az első szüneten, a gépen még délelőtt élezték meg utoljára a pengéket. Éppen ideje kiemelni és kicserélni őket frissen élezettekre. De ehhez a tevékenységhez bőven elég két ember, a harmadik csak útban lenne. Úgyhogy én félrehúzódok egy csendes sarokba, ráülök egy rönkre, és csendben várakozok. Ezt elvileg nem lenne szabad megtennem, mivel mindig találni kell valamit az embernek műszak közben, amivel foglalatoskodhat, különben balhéznak vele. De ha egyszer most tényleg nincs mit csinálni, akkor nincs mit csinálni.

Diszkréten meghúzom magam, bambán bámulok magam elé. A bakancsomat nézem. Csupa por, gyanta- és olajfoltos. De ezenkívül semmi baja. Jó öreg katonai surranó. Bírja a strapát. Már vagy három éve szolgál engem hűségesen. Egy üveg házi pálinkáért szereztem egy katona havertól, aki raktáros volt akkoriban a laktanyában.

Emlékszem, annak idején hogy megszóltak érte az osztálytársak. Mert mindig ez volt rajtam. Ebben jártam iskolába, gyakorlatra, bulikra, randizni, még a szalagavatómon is ezt viseltem. Meg kell hagyni, marha jól passzolt a kölcsön vett öltönyömhöz. Sosem értették, miért ragaszkodom ennyire ehhez az ormótlan szartaposóhoz. Pedig egyszerű a magyarázat: már akkor sem volt másik cipőm.

Emlékszem egy esetre. Terepen volt gyakorlatunk, és átázott a bakancs. Nem kentem be eléggé. Ez még nem lett volna baj, ha éjszakára nem felejtem el a tűzhely elé tenni. Akkor simán megszáradt volna reggelig. De elfelejtettem, és már csak reggel, indulás előtt vettem észre, hogy nincs se kibokszolva, se megszáradva. Nem volt mit tenni, felvettem úgy, ahogy volt, és ballagtam az iskolába. Aznap pont el is késtem az első óráról, és amíg magyarázkodtam, meg levettem a kabátom, és a helyemre indultam, a tanár úrnak bőven volt ideje megfigyelni, hogy a cipőm nincsen bekenve. Ez volt a mániája. Rögtön szóvá is tette, mire én magyarázkodhattam tovább, hogy tegnap elázott, reggelre nem száradt meg, és hát vizesen mégsem jó kibokszolni. Még ma is látom, ahogy hirtelen előredőlt a tanári asztal fölött, és megbotránkozott hangon felkiáltott: „Talán nincs másik cipőd?!” Úgyhogy én csak álltam a terem közepén, és az egész osztály előtt megbeszéltük, hogy: igen, képzeld, öreg harcos, nincs másik cipőm. Egy pillanatra leesett az álla, láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Aztán békén hagytuk a témát.

De a srácoknak is nagy meglepetés volt. Hiszen bármennyire le voltunk rongyolódva odahaza, azért mindig ügyeltünk arra, hogy ez kifelé minél kevésbé legyen feltűnő. Én például a mai napig nem vagyok hajlandó felvenni mindenféle ótvar bársonynadrágot. Csak farmert. Még ha több óra hosszán keresztül kell kutakodnom érte valami lerobbant turkálós boltban, hogy megvehessem ötszáz vagy max ezer forintért, akkor is. Csak farmert hordok. Ebből sosem engedtem. Éppen ezért a srácok sem feltételezték volna rólam soha, hogy ennyire padlón vagyunk. Egyszerűen csak meg voltak róla győződve, hogy azért hordok állandóan surranót, mert én egy igénytelen félállat vagyok. Pedig nem, csak szegény.

De ki tudja? Bizonyos szemszögből nézve talán valóban igénytelen is vagyok. Akik sosem voltak csórók, és nem tudják, mi fán terem, azok számára ez a két fogalom - szegénység/igénytelenség - mindig is ugyanazt fogja jelenteni. Úgyhogy az ő szemükkel nézve én valóban igénytelen vagyok.

Mindenesetre a srácoknak is elég nehéz volt feldolgozni az esetet A legtöbbjük azt hitte, csak a Twist Oliver-féle regényekben fordulhat elő, hogy valakinek csak egy pár cipője van. Sosem jutott eszükbe, hogy most, a huszonegyedik század küszöbén is létezhet ilyesmi. De mindegy. A lényeg, hogy utána már egyikük sem cseszegetett emiatt.

Felsóhajtok. A régi osztálytársak. Milyen régen volt, már szinte alig emlékszem. Mintha egy másik élet lett volna, egy örökre letűnt korban.

A régi osztálytársak. Vajon mi lehet velük?

A legtöbbjükről hallottam ezt-azt, a többiek elől meg rögtön eltűnök egy kapualjban, mielőtt észrevehetnének az utcán. Jó részük főiskolára, egyetemre ment. Én is mehettem volna. Tiszta röhej. Régen hogy utáltam tanulni! Most meg megadnék bármit, hogy újra iskolába járhassak. Most éppen dolgozni utálok. Ki tudja? Ha munkanélküli lennék, talán még ez is hiányozna.

„Talán majd egyszer”. Mindig ezt mondogatom magamnak.

„Talán majd egyszer kilábalunk a szarból, talán majd egyszer én is egyetemre mehetek. Talán majd egyszer vége lesz.”

Pedig igazából tudom, hogy sosem lesz vége. És hogy miért nem? Ezt is elmesélem.

Mert általában minden ilyen magunkfajta lezüllött proli családban van legalább egy olyan személy, aki valamilyen oknál fogva soha az életben nem lesz képes önálló életre. Ez nálunk sincs másképp.

Van egy bátyám, három évvel idősebb nálam. Születése óta értelmi fogyatékos. Nálunk ő ez a személy. Speciális iskolába járt, ahol persze képtelenek voltak megtanítani írni-olvasni.

Hát én mondom: egy ilyen iskola szülői értekezletét látni kell. Ennyi lerobbant, ócska embert sehol máshol nem lehet találni. Legfeljebb csak egy hajléktalanszálláson. Esküszöm, mi ott díszpolgárnak számítottunk. A legtöbb szülőről ordított, hogy alkoholista vagy egyenesen családverő, hogy a család rokkantnyugdíjból vagy munkanélküli segélyből tengődik, és így tovább. A jó részük mindenféle koszos, büdös göncben, piaszagúan állított oda, ápolatlanok voltak, az arcukon szinte fénylett a zsíros bőrük... Taszítóan szánalmas volt. És persze a gyerekek. Életemben nem láttam ennyi elhanyagolt gyereket. Mintha nem lenne elég bajuk amúgy is.

Szóval abból a suliból anyám rövid határidőn belül ki is vette a bratyót, és otthon próbáltuk tanítani. Ez nem is jelentett gondot, hiszen mind a mai napig ő a családunk kedvence. Ő az, akit mindenki óvni, pátyolgatni akar, akit mindenki kényeztet, és talán nem is lenne ennyire szeretetreméltó, ha nem lenne beteg. Arról nem is beszélve, hogy bárkinek kész vagyok kitaposni a belét, aki csak egy rossz szót mer szólni rá. Mindezek ellenére, akárhogy próbálkoztunk, egy-két alapvető dolgon kívül igazából nekünk sem sikerült megtanítanunk semmire. Úgyhogy most szinte teljesen magatehetetlen, és bizonyosan élete végéig gondoskodásra, eltartásra szorul majd. Anyámra pedig nem számíthatok ebben, hiszen ő lassan már önmagát sem tudja eltartani. Szóval megint csak én maradok. Tehát egy napra sem hagyhatom abba a munkát, mert akkor vége mindennek.

Nem lesz ebből soha egyetem. Itt ragadtam.

- Zoli! Vidd már át a lapokat a műhelybe!

Dolgozik a gatter, egymás után löki ki magából a deszkákat. Homlokomról fűrészporos verejtéket törölgetek.

És egyre csak az órámra tekingetek. Még néhány perc, és újra mehetünk szünetre. Mindjárt hat óta, ilyenkor szoktunk vacsorázni. Ebben a néhány percben telik a leglassabban az idő. Ennél lustábban már csak tíz óra előtt szokott vánszorogni a nagymutató.

Aztán nagy nehezen kibújik az utolsó rönk, odébb húzom a kiskocsival. Ki akarom pakolni, de Pista bá’ rám szól:

- Hagyd a fenébe! - leállítja a motort, és ezzel békés csend ereszkedik a telepre. Már a többi részlegben is kikapcsolták a gépeket, az emberek egymás után ballagnak át az udvaron. Mi is otthagyjuk az emelvényt, és a műszak utáni hideg sörökről szövegelve indulunk vacsorázni. Sokára lesz még itt az ideje azoknak a söröknek, nagyon ráérünk még azzal. Egyelőre be kell érnünk annyival, hogy a munkaidő felén túl vagyunk, és végre megtömhetjük a belünket. Közben hallgathatjuk egymás panaszait arról, hogy kinek mennyire fáj már a háta, a válla, a csuklója stb., stb.

Ez is olyan jellemző dolog: minden melós embernek van valami nyavalyája. Egyiknek gyomorfekélye, a másiknak gerincsérve, a harmadiknak elkoptak az ízületei és így tovább. És mindez előre megjósolható. Aki a két keze munkájából él, az számíthat rá, hogy negyvenéves korára teljesen leépül. Elküldik rokkantnyugdíjra vagy járkálhat orvostól orvosig, ahol sorban írják fel neki a gyógyszereket és kenőcsöket, melyekre úgysincs pénze, beutalják mindenféle fizikoterápiára, amelyek persze „semmit sem érnek, ha nem pihenteti eleget!”. Persze arra, hogy a melós gyereke miből eszik addig, amíg az apja pihen, már nincs jótanács. Úgyhogy gyötri magát még egypár évig, aztán vége. Hasznavehetetlen ronccsá válik.

Nekem is megvan minden esélyem erre, ugyanis időnként már én is szoktam fájlalni a vállamat. De mit tehetek ellene?

Mikor belépek az öltözőbe, az első, amit meglátok, hogy Gyuri bácsi - az egyik legidősebb dolgozó közöttünk - már megint piál. Egy szép formaüvegből nyakal valami fehérbort. Szánalmas látvány. Épphogy le nem nyeli az üveget.

Minden nap látom, hogyan lopakodnak ki egyesével műszak közben a munkások. Először körültekintenek az udvaron, mintha csak egy talicskát keresnének vagy ilyesmi, aztán mikor látják, hogy nem figyel rájuk senki, villámgyors léptekkel eltűnnek valamelyik épület mögött. Kb. egy perc múlva jönnek elő, és arcukon elégedett mosollyal dolgoznak tovább, mintha mi sem történt volna. Mindegyiküknek megvan a maga rejtekhelye a telepen, rendszerint közel az állandó munkahelyükhöz, amit időről időre újra és újra felkeresnek. Persze csak a megfelelő körültekintéssel és diszkrécióval. Eleinte röhögtem rajtuk, most már szinte viszolygok tőlük. Annyira szánalmasak, hogy képtelep vagyok vigyorogni, mikor ilyet látok. Ennek az öregnek is csupán ennyi a méltósága. Ott ül a padon, megbújva a szekrények között, és mohón dönti magába a piát.

Elfordulok, szerencsére a másik helyiségben van az étkező. Már ha annak lehet nevezni. Két régi, roskatag faasztal van összetolva középen, az öltözőszekrények gyűrűjében. Nehéz test- és porszag terjeng odabent, összekeveredve a kékesszürke cigarettafüst-felhővel. Az emberek a két rusnya asztalt ülik körül, mindenki előtt morzsás papírzacskókon heverő kenyér-, hagyma- és paprikadarabok. Teli szájjal dumálnak, miközben zsebkésekkel, bicskákkal szelik a kolbászt, szalonnát. Időnként kifejezetten zavarban érzem magam közöttük az előre elkészített és gondosan szalvétába csomagolt szendvicseimmel.

Éppen készülnék elfoglalni a megszokott helyemet az egyik asztal sarkánál, amikor váratlanul mellettem terem Józsi bá’, és halkan a fülembe súg:

- Gyere csak, Zolika, beszélni szeretnék veled.

Feltűnés nélkül félrevon, és bizalmasan a szemembe néz. Már tudom, hogy mit akar, de azért hagyom, hogy elkezdje a mondókáját.

- Figyelj csak, Zolika, kérni szeretnék tőled valamit - nagyon halkan beszél. Ilyenkor mindig nagyon halkan beszél. - Nem tudnál nekem kölcsönadni kétezret jövő keddig?

Most egészen hamar kibökte. Máskor jó ötperces felvezető szövegeket tart arról, hogy neki mekkora gondjai vannak mostanában. Most az egyszer nem kertelt. Ez azt jelenti, hogy tényleg komoly bajban van. Persze tudom róla, hogy ő is csak egy ócska piás tróger, aki tizedikén megkapja a fizetését, és tizenegyedikén már egy fillérje sincs, de legalább a tartozásait mindig megadja. Azonkívül sokszor kerülünk bajba mindannyian. És most az egyszer - kivételesen - van egy kis pénzem.

- Tudok, Józsi bácsi, de maximum csak ezerötszázat. Most nekem sincs több.

- Nem baj, elég lesz az is, legfeljebb kérek még egy ötszázast a Pistától is. Csak most nagyon kell egy kis lóvé.

- Jól van - mondom. - Holnapig ráér? Most nincs nálam pénz.

- Persze, Zolika, csak hozzad, légy szíves, mert nagyon kell.

- Jó, semmi gond, hozom.

- Köszi szépen, Zolika.

Végre leülhetek kajálni.

Így megy ez a melós emberekkel. Megkapják a fizetésüket, aztán néhány nap múlva már sehol sincs a pénzük. Vagy elisszák, vagy tartozásokra költik. Ilyenkor felteszik maguknak a nagy kérdést: ,.Most mi lesz?” Erre a legkézenfekvőbb válasz: „Majd kölcsön kérek valakitől!”

Így aztán heteken keresztül a fűtől-fától kért pénzekből élnek, amíg nagy nehezen el nem érkezik a megváltó fizetés napja. Ekkor megadják a tartozásaikat, kifizetik az élelmiszerboltban a hitelt, és azon kapják magukat, hogy megint nem maradt egy fillérjük sem. Úgyhogy ismét következnek a kölcsönkérések, a kuncsorgások a boltban, az állandó keresgélés valami alkalmi munka után, mígnem végül arra eszmélnek, hogy csupán azért dolgoznak, hogy kihúzzák valahogy fizetéstől fizetésig kölcsön nélkül. Ez ismerős. Mi is ezt csináljuk évek óta.

Sokan ilyenkor azt kérdeznék: „Nem sül le a bőr a képéről?! Felnőtt férfi létére egy ilyen fiatalembertől kér kölcsön, mikor nagyon jól tudja, milyen helyzetben van az ő családja is?!” Egyszerű a válasz: nem. Egyáltalán nem sül le a bőr a képéről. A helyében az enyémről sem sülne le. Aki máról holnapra él, az nem engedhet meg magának akkora luxust, mint a büszkeség vagy a szégyenérzet. Ezekből nem lehet megélni.

Ki tudja, mi lett volna velünk, ha csupán a szégyenérzet tart vissza minket első alkalommal a hitelkéréstől a boltban. Először még tényleg nagyon nehéz volt. Egy nap arra jöttem haza, hogy anya bevásárolt, pedig tudtam, hogy nincs otthon egy büdös peták sem. Megkérdeztem: „Ki adott kölcsön?” „Senki”, felelte. Nem esett le egyből a tantusz. „Hát akkor?”, kérdeztem, „hogy tudtál bevásárolni?” Mire ő felcsattant: „Nem mindegy! Van és kész! Mit forszírozod?!” Akkor koppant a húsz fillér. Emlékszem, hogy átballagtam a szobámba, ledőltem az ágyra, és órák hosszat bámultam a plafont. Akkor azt hittem, ez a vég, ennél lejjebb már nem süllyedhetünk. Egy brancsba kerültünk azzal a sok lerobbant, borostás, részeges alakkal, akik állandóan a boltok előtt lebzselnek valami olcsó sörrel a kezükben, várva az alkalmas pillanatot, hogy még egy felest írathassanak a feleség tudta nélkül a család számlájára.

De aztán nemsokára rendszeressé vált. A következő ilyen alkalommal csak lekísértem anyát, mert valamiért nagyon rosszul éreztem volna magam, ha hagyom egyedül égni a boltban. A tulaj megkérdezte: mit parancsolunk? Mire anya udvariasan, majdhogynem hunyászkodóan így szólt: „Péter bácsi drága, nem tudna nekünk egy kis hitelt adni tizedikéig?” Hárman-négyen álltak mögöttünk a sorban a garázsnyi üzletben. A boltos kelletlenül csak ennyit felelt: „Tessék csak!” Nem tudom, anyának ezután milyen égés lehetett megköszönni, és elkezdeni felsorolni, mi mindenre van szükségünk, de én valamiért már képtelen voltam a többi vevő szemébe nézni. Aztán belejöttem én is. Az ember egy idő után megtanul elnézni a boltos fintora mellett, megtanulja, hogyan kell minél hamarabb túlesni a kérésen, megtanulja szavak nélkül is megértetnie, mit akar, kitapasztalja, mikor nincs senki az üzletben, és így tovább. De egy idő után már nem érzi azt a felszabadító, méltóságteljes érzést sem, amikor több hét után ezzel léphet be az ajtón: „Szeretném rendezni a számlát.” Nem érzi úgy, hogy visszakapott valamit, amit csak átmenetileg vesztett el. Amit csak átmenetileg váltott pénzre. Mert a helyzet az, hogy egyáltalán nem átmenetről van szó. De az ember megtanulja azt is, hogyan függetlenítse magát a kellemetlen gondolatoktól.

Ezért nem sül le ennek az embernek a képéről sem a bőr. És ezért nem szégyellném magam én sem a helyében.

Harapok még egyet a szendvicsemből, élvezettel forgatom a falatot a számban, mialatt arról hallgatok egy szenvedélyes vallomást, hogy a Rezső bá’ nevű kolléga mennyire szereti a „sűthal”-at. Hogy akármilyen drága legyen is, ő bizony sosem tagadja meg magától havonta egyszer-kétszer ezt az élvezetet, mikor a piacon jár.

Aztán belép Gyuri bácsi, ujjai között egy füstölgő cigarettával, és nagyot nyögve ő is az asztalhoz ül. Rezső bá’ felhagy a „sűthal” körül forgó anekdotázással, és egy jókora kolbászt a szájába tömve Gyuri bácsihoz fordul:

- Hogy vagyunk ma, Gyuri bácsi? Hagy szolgál a kedves egészsége?

- Köszönöm, megvagyok - feleli az.

- Hallom, jövő héten nyugdíjba megy.

- Így igaz.

- Már épp ideje lesz, mi?

- Hát bizony. Negyvenhárom év van a munkakönyvembe írva.

- Negyvenhárom???

Mindannyian nagyot nézünk. Egy-két kivétellel csupa-csupa fiatal srác ücsörög az asztalnál. A legtöbbjük még nálam is fiatalabb, épp csak a nyári gyakorlatukat töltik itt. Ez a Rezső bá’ sem lehet több harmincötnél. Így aztán egyikünknek sem könnyű végiggondolni negyvenhárom munkában eltöltött évet.

- Bizony annyi - töri meg végül a döbbent csendet Gyuri bácsi. - Ha megélem, hogy nektek is ennyi lesz beírva, akkor tartunk egy bankettet - mondja, és mosolyog.

- Az nagyon jó lesz, kedves Gyuri bácsi, nagyon jó. De sok sör legyen ám! Meg sok sűthal!

- Lesz minden, Rezsőkém, ne aggódj!

- És mihez kezd majd? Nem fog unatkozni?

- Dehogy fogok - legyint. Szippant egy mélyet a cigarettájából, hosszan fújja ki a füstöt. Csak azután folytatja: - Négy gyerekem van, és hét unokám. Jól elleszek én.

- Hét unoka, Gyuri bácsit??

Az öreg bólint. Nekünk ismét leesik az állunk.

- Jézus Mária, én még csak most tartok az első gyereknél! Hét unoka?!

- A legkisebb négy hónapos. Mindig én pelenkázom. Imádom. Olyan, mint régen a gyerekeimmel. Erre van most már nekem szükségem, nem pedig itt nyelni a port, meg cipelni a fát. Eh, a faszom is tele van vele. Jól mondtad, éppen ideje lesz már nyugdíjba menni.

- És a többi unoka?

- Lássuk csak! A negyedik, legidősebb tizenegy éves. Most tanul kung-fuzni vagy mi? Mindig mondja: „Gyere Tata, karatézzunk!” Aztán mindig lenyom. Régebben én is csináltam ezt az ugrabugrát, de hát kiöregedtem, nem való ez már nekem. De az unokám mindig jól szórakozik, mikor a padlón dögönyöz - nevet.

Én meg csak ülök az asztal sarkán, hallgatom az öreg történeteit a kis unokákról, figyelem a szemében táncoló boldog sugarakat, a büszke mosolyát, elképzelem, ahogy egy gügyögő csecsemőt pelenkáz, amint egy tizenegy éves vékonyka, nevetgélő fiúcska összecsomagolja a padlószőnyegen, és egyszerre semmivé foszlik bennem az az előítéletektől terhes kép, amit erről az emberről alkottam magamban. Már nem is emlékszem arra, hogy alig öt perccel ezelőtt milyen állapotban láttam ott, az öltözőszekrények között.

Mert hiába egy leépült vén alkoholista, hét unokával, azt hiszem, már megtette a magáét ezen a világon. Már nem tudnám magamban lehordani mindenféle utolsó senkiházinak. Akire hét unoka vár, és gondol szeretettel, azt egyáltalán nem lehet Senkinek nevezni.

Nézem az öreget, gyönyörködöm benne, gyönyörködöm a mosolyában. Már nem is hallom, miket beszél. Csak reménykedek, hogy egyszer majd én is fogok így mosolyogni.

Besötétedett. A tető alá erősített neoncsövek fényénél dolgozunk. Túl vagyunk a harmadik szüneten is, ez az utolsó menet. Már nincsen hátra túl sok. Mégis hárompercenként nézem az órámat.

A fűrészlapok ütemesen surrognak a fában, por száll mindenfelé. Pista bá’ék unottan görgetik egyik rönköt a másik után az első kocsira. Nemsokára vége. Nemsokára.

Habár, őszintén szólva, sosem tudom, miért várom annyira a munka végét? Miért akarok annyira hazamenni? Késő este lesz, mire rányitom az ajtót a sötét, alvó lakásra. Nem fog várni rám senki és semmi, csupán fél kiló kenyér a spájzban, egy doboz vaj az asztalon meg egy adag paprikás krumpli a gázon, a zsírfoltos falú, félhomályos konyhában. Ilyen egy szegény család otthona. Valahányszor otthon vagyok, a munkahelyre vágyom, valahányszor itt vagyok, inkább otthon lennék. Én magam sem tudom, hol lenne a legjobb. Mindenhol van valami, ami taszít, amitől szabadulni szeretnék.

Például sokszor gondolkodom azon, miért undorodom annyira azoktól az emberektől, akiket reggelente vagy délutánonként látok a 79-esen? És miért bújok el a volt osztálytársaim, a barátaim elől az utcán? Miért érzem úgy, hogy elsüllyednék a szégyentől, ha itt látnának engem? Koszosan, izzadtan, fűrészporos overálban egy lerobbant ipartelep kellős közepén.

Azt hiszem, erre is tudom a választ. Az igazság az, hogy egyáltalán nem azok az emberek taszítanak, akiket a buszon látok. Semmi bajom velük.

Azt hiszem, igazából önmagamtól undorodom.

Utálom magamat, amiért ide jutottam. Hogy már egyáltalán nem látszik rajtam, mennyire semmi keresnivalóm itt. Már senki sem nézné ki belőlem, hogy annak idején nem tudtak elém tenni olyan matematikapéldát, amit ne oldottam volna meg. Hogy zsinórban nyertem az országos szintű versenyeket, és programozó matematikusnak készültem. És most mégis a lezüllött, csóró trógerek életét élem. A biológiai ritmusom beállt a napi nyolc órás időbeosztásra, a hétvégék reggelein a buszmegállóban várok egy-egy rozzant Trabantra vagy Volkswagen Passatra, benne a haverral, akivel majd egész álló nap falat meszelünk, konyhát festünk, vagy szobát tapétázunk. Miközben senki sem élvezheti mindennek a gyümölcsét.

Szégyellem, hogy ilyen lett az életem. És nem tehetek ellene semmit.

Eltekerem a kart, így szorítom a villa fogai közé az újabb rönk végét Most várnom kell addig, amíg a deszkák teljes hosszukban kibújnak a keretből. Közben ráérek nézelődni. Innen az. emelvényről egészen jól át lehet tekinteni a telepen. Bár nincs túl sok látnivaló. Mi vagyunk középen, a közvetlen közelünkben nincs is más épület. A neoncsöveink udvarra eső fénykörén kívül csak a sűrű sötétség vesz minket körül. Odébb, a bádogtetők alatt fekvő szögletes fényhasábokban emberek mozognak, dolgoznak. Raklapot szögelnek, fűrészgépeket kezelnek vagy kézi targoncát tologatnak. Időnként a rönkmarkoló vagy a nagy targonca reflektorsugarai pásztáznak végig az udvar sötét betonján, a kivilágítatlan raktárok falain. A félhomályban olyanok, mint valami gigantikus, lámpaszemű bogarak. Motorjaik berregését még a gattet zakatolásán át is hallom.

Aztán valamiért felfelé tekintek. És megpillantom a Holdat. Telihold van. Tejfehéren, erőteljesen világít, szinte ragyog. A kerek formáját ölelő sápadt fénygyűrűvel elhalványítja maga körül az ég tintaszínét, a közelében pislákoló csillagpontokat is alig lehet látni. Mindezt a le-fel ugráló, surrogó fűrészlapok mellől szemlélem. Furcsa érzés. Nem is igazán tudok örülni a látványnak.

Mert itt elvileg nem szabad megállni gyönyörködni, senkinek sem szabad drága perceket vesztegetni ilyesmire. Mert most nem ennek van itt az ideje. Egyáltalán nem olyan, mint amikor az ember bármikor megállhat az utcán, csupán azért, hogy pár pillanat erejéig megcsodálja az ég kékjét. Itt ezt nem szabad. Én is csak titokban, lopva tekintek most fel, tudva, hogy a művezető bármikor rám ripakodhat, mit bámészkodok én itt.

Innen nézve még a Hold is másképpen világít. Felsóhajtok, ismét az órámat nézem.

Bassza meg! Még mindig több, mint másfél óra van hátra!

A padlóra köpök. Puhán, csattanás nélkül ér földet. Több fűrészpor van benne, mint amennyi nyál.

A mosdókagylóra tenyerelek, és zavaros tekintettel meredek a tükörből rám meredő alak vértől pirosló szemei közé. Fáradt vagyok. Erőtlen a testem, lüktet a fejem, égnek a szemgolyóim. A fürdőszobában terjengő meleg pára beszivárog szappantól illatozó bőröm alá, elgyötört izmaim közé. Ellazít. Belélegezve pedig egyre jobban tompítja az agyam, a tudatom.

Vége a napnak Lepihenhetek. Végre.

Mégsem örülök. Mert holnap minden kezdődik elölről. Reggel hatkor már kint leszek valami rohadt paprikaföldön, egy órára hazajövök ebédelni, kettőre megyek vissza a telepre. Megint azok a siralmas arcok a buszon, megint hallgathatom annak a hájas idiótának a süketelését. Így megy ez napról napra. Nem tehetek mást, mint hogy újra elpanaszolom annak az elnyűtt alaknak ott a tükörben, mennyire utálom már mindezt.

Elcsigázottan sóhajtok, és a kicsiny fürdőszobapolcon heverő karórám számlapjára pillantok. Fél tizenkettőt mutat. Már biztosan otthon van ő is.

Felhúzom az alsónadrágomat, és kilépek a fürdőből. A szobámban már ott gőzölög az ágyam előtt egy széken a vacsorám. Az imént melegítettem meg. Tévedtem: nem paprikás krumpli, hanem székelykáposzta. Tökmindegy. Várhat pár percet. Magam elé veszem a telefont, és tárcsázok.

Ez az egyetlen dolog, amiben örömömet lelem, amire érdemes várnom minden nap. Hallom a kagylóban a lusta ütemű, mély búgást. Kicseng.

Ő is lehúzta a magáét mára: napi tizenkét-tizenhat óra egy lepusztult kis élelmiszerboltban. Nem lennék a helyében. Őt sem várja otthon senki a szülei hangos hortyogásán kívül.

Késői gyermekként született, a szülei már jócskán túl voltak akkoriban a negyvenen. Három gyermek közül ő a legfiatalabb, még alig járt középiskolába, mikor a két nővére elköltözött otthonról. Az egyre idősödő szülők pedig pont akkor váltak teljesen munkaképtelenné, amikor ő munkaképessé. A két testvér persze a mai napig sem kapkodja el, hogy a segítségére siessen a betegeskedő, legyengült szülőknek, így aztán rá maradt az eltartásuk, az ápolásuk. Szóval egyik napról a másikra az enyémhez hasonló szituban találta magát. Talán ezért is van bennünk annyi közös vonás, ezért értjük meg egymást olyan maradéktalanul. És ezért szerettünk egymásba, alig fél évvel ezelőtt.

Az én kedvesem. Bizonyos, hogy ő is alig áll a lábán, de tudom, hogy nekem örülni fog. Azt hiszem, neki is csak ezért a néhány percnyi beszélgetésért érdemes felkelnie minden reggel, és végigkínlódni a napot.

A búgás hirtelen abbamarad, és az ő elgyötört, mégis kedves, lágy hangját hallom felcsendülni:

- Szia! - tudja, hogy én hívom. Ki más keresné ilyenkor?

- Szia - szólok bele a kagylóba, olyan gyengéden, ahogy csak tudok. - Milyen napod volt?

Hülye kérdés, hiszen én is tudom, milyen napja volt. Szar. Amilyen a többi. Amilyen az enyém. Olyan nap, amikor csak várhatunk arra, hogy újra láthassuk egymást. Ennek ellenére mégis minden este megkérdezem tőle. Mert érdekel. És mert hallani akarom a hangját. Hallgatni akarom, ahogy beszél hozzám. Ő tudja és megérti ezt, éppen ezért egyáltalán nem tartja hülye kérdésnek. Hanem minden este készséggel beszélni kezd hozzám. Kipanaszkodja magát. Elmeséli, milyen agyament, undorító feladatokkal látta el már megint a bunkó főnöke, hogy mennyire sajognak a lábai az egész napos ácsorgástól, és hogy milyen jó lenne, ha ott lehetnék mellette. Én pedig hallgatom, miközben újra és újra megfogadom magamban, hogy amint lehet, gondoskodni fogok róla, hogy ne kelljen többé ilyen helyeken dolgoznia. Azután ő is megkérdi, milyen napom volt, és én is elmesélem ugyanazt, amit minden este hallott már tőlem, mindig más szavakkal. Én is elpanaszolom neki, mennyire fáj mindenem, és mennyire szeretném, ha itt lenne velem.

Igazából nem beszélgethetünk sokáig, mert nem engedhetek meg magamnak drága telefonszámlákat, és ő ezt meg is érti. Ő ne értené meg? Többek között ezért is olyan tökéletes vele minden. Neki nem kell mindennap elmagyaráznom, hogy mi fán terem a csóróság, és semmilyen helyzetben sem kínos egymás előtt, hogy szegények vagyunk. Soha nincsenek elvárásaink egymással szemben, nem követelőzünk, tudjuk, mi az a lemondás, a türelem. Senki mással nem sikerült még ilyen tökéletesen megtalálnom a közös hullámhosszat.

Pedig elég jóképű vagyok, magas és formás, olyan lánnyal járhatnék, amilyennel csak akarok. És elbűvölően csinos lányként ő is megkaphatna bárkit. De számtalanszor fordult már elő, hogy azért hagytak ott a nők, mert mindig csak azt hallották tőlem: „Ne haragudj, de ezen a hétvégén sem tudunk elmenni sehová, mert most sincs egy árva fillérem se.” Végül is érthető, nem? És ő is kismilliószor járt már hasonlóan a férfiakkal. Éppen ezért mindkettőnknek olyan emberre volt szüksége, aki hasonló helyzetben van. Aki fel tud nőni ehhez a helyzethez. És aztán egy szép napon véletlenül betévedtem a boltjukba. Utána a többi már jött magától.

- Egyébként nem zavartalak meg semmiben? - Ezt is meg szoktam kérdezni tőle.

- Dehogy! Már éppen kimásztam a fürdőkádból.

Hirtelen felélénkülök:

- Akkor most csak egy szál törülközőben vagy?

- Igen - hallom a hangján, hogy mosolyog.

És látom magam előtt, ahogy az ágya szélén, ücsörög, füléhez tartott telefonkagylóval, ültében a térdei kikukucskálnak a puha törülköző alól, lágy, gömbölyű keblei kidomborítják mellkasán a vastag szövetet, szemei fáradtan, de boldogan csillognak, fésületlen, szőkésbarna, nedves tincseiről apró vízcseppek hullanak csupasz vállának puha, nyirkos, meleg bőrére...

- Kellenék, mi? - kihívó, incselkedő a hangja. Tudja, hogy mire gondolok. Még szép, hogy tudja.

- Te, kedvesem, mindig kellesz - felelem suttogva.

- Türelem! - mondja kedvesen, anyáskodóan. - Már csütörtök van. Még két rövidke nap, és a tiéd vagyok.

- Alig várom.

Mindketten elhallgatunk, csak szuszogunk egymás fülébe hosszú pillanatokig. Utálom ezt. Utálom tudni, hogy mindjárt letesszük. Ilyenkor szeretnék mondani vagy kérdezni valamit, akármit, amivel húzhatom az időt, csak hogy hallgathassam még egy kicsit a hangját. Kétségbeesetten kutatok fáradt, lelassult agyamban néhány mentő szó után. Hiába.

Végül aztán megtöröm a szomorú hallgatást:

- Aludj jól! - súgom a kagylóba.

-Te is! - már ő is csak suttog.

- Veled fogok álmodni.

- Akkor szépeket álmodj nekem! - hallom, hogy próbál mosolyogni, még próbál viccelődni, hogy oldja egy kicsit a helyzetet.

De ő is hiába erőlködik. Alig néhány perc után most is eljött a pillanat, mikor ki kell mondanunk:

- Szia!

Aztán csak hangos zörej, és a készülék búgni kezd. Már nincs a vonal túlvégén. Lassan, kelletlenül én is leteszem a kagylót. Nincs ennél lehangolóbb a világon.

Üres tekintettel bámulok a széken várakozó fazékra. Már meghűlt benne a székelykáposzta, éppen ehető lenne. De már semmi étvágyam, nincs kedvem enni. Szeretném felrúgni az edényt székestül, káposztástul, mindenestül. Aztán mégsem teszem.

Inkább a gitáromat kapom az ölembe. Bíbelődök egy percet, amíg behangolom, majd kipengetek rajta néhány szomorú dallamot. Csak hogy eltereljem a gondolataimat. De igazából ehhez sincs kedvem.

Ja, ez a gitár is! Alig voltam tizenhat, amikor megvettem egy osztálytársamtól. Mindössze tizenkétezret kért érte, mégis több, mint két hónapig tartott, amíg kinyögtem az árát. Persze a zeneórákat sem győztük sokáig pénzzel, egy év után abba kellett hagynom. Pedig nagyon szeretem a zenét. A polcomon még most is ott sorakoznak a tekintélyes gyűjteményem darabjai. Teljesen feleslegesen, hiszen a magnómat régen eladtam. Hamarosan a gitár is sorra fog kerülni. Visszacsomagolom a tokjába, és ismét a falnak dőlök.

Mit nem adnék, ha most ott lehetnék vele. Nem csinálnánk semmit, csak kimerülten mosolyogva egymáshoz bújnánk, én átölelném, ő pedig cirógatná a karomat, amíg mindketten álomba nem merülünk.

Már csak két nap. Alig győzöm kivárni. Minden rohadt eltelt hétből csak az a pár óra ér valamit, csak az pár óra számít, amikor vele vagyok. Amikor megfogja a kezem, a szemembe néz, és rám mosolyog. Magához ölel, én pedig megérzem a lágy, síkos nyelvét a számban, a nyakamon, érzem azt a kellemes bizsergést a tarkómban. Csak akkor vagyok képes elfelejteni mindent, ami a hét többi napján gyötör. Elfelejtem az anyagi gondjainkat, a lepusztult lakásunkat, az embereket a 79-es buszon, a másnapra ígért munkákat, meg az egész hátralévő, elcseszett életemet.

Csak akkor vagyok képes valami szépet is látni a jövőmben. Látom magunkat, ahogy szegényen, de boldogan élünk egy bérlakában három-négy kicsi gyerekkel, és mindent megteszünk, hogy ők még csak véletlenül se jussanak arra a sorsa, amire mi. Persze, az is igaz, hogy annak idején a mi szüleink sem ilyen életet szántak nekünk. De nekünk talán sikerülni fog.

Addig pedig éljük majd a totál átlagos proli családok életét: egyszerre két-három munkahelyen dolgozzuk betegre magunkat, esténként hullafáradtan masszírozom a kedvesem visszeres lábát, ő pedig mindenféle büdös kenőccsel igyekszik majd enyhíteni az idő előtt elhasználódott ízületeim sajgó fájdalmát, mialatt a gyerekeink az olcsó játékaikkal viháncolnak körül minket a lyukas, foltozott szabadidő ruháikban.

És ez így megy majd napról napra, évről évre, amíg meg nem ajándékoznak bennünket hét kis unokával, akiket négy hónapos korukban pelenkázhatok, tizenegy évesen pedig nevetgélve gyömöszölnek majd a szoba közepén, miközben én úgy fogok mosolyogni, ahogy azt az öreg Gyuri bácsitól láttam.

Ki tudja? Lehet, hogy ezért érdemes lesz élnem.