Lapszámok, 2002/4

A szöveguniverzum háttérsugárzása

Kovács András Ferencia, avagy cseppben a tenger(1)

A szöveguniverzum háttérsugárzása arra késztetett, hogy olvassak végre rendszerezettebben, sőt szorosabban több Kovács András Ferencet, mert az hú de KAFa. (Labancon állni élvezet! - ?) Nomeg ő magyarab költő, mint írja magáról, de hogy a (leg)magyarab-e, az persze kérdéses, de mindenesetre nagyon felforgató, miképpen egy rendes pótmodern költőtől ez el is várható. (Modernet kell enni mindenestül. Posztmodernnek lenni: minden estül.) Verseiben mindenféle olvasás/írás van, ahogyan a legfontosabb igekötőket tanultam egykoron az általános iskolában: KAF be-ki le-felmeg-el, át-rá-ide-oda-szét-össze-vissza olvassa és írja a lírai hagyományt. (Verscsinálása: lírja.) Pántextualizmus ez a javából, túlhajtott szövegközöttiség, textuális orgia, pedig már Virág elvtárs is megmondta, hogy a textizmust hagyjuk meg a nyugat ódiumának. Szövegélvezet. Szövegöröm. Magáévá teszi, süvegével süvegeli, szövegével szövegöli a (tra)dí(k)ciót. Belebeszél a dísz-kurzusba. Íme. Cseppben a tenger:

Kovács András Ferenc: J. A. szonettje(2)

 Gallyát töröm csak, mert a töve vén:

nem dönthető a korhadt líra fája –

vak föld alá nő visszás koronája,

s a szó a szájban senki: jövevény.

 

Megköt, felold a vándor szövevény –

hű mindenségben szétfutó gyökérzet

göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:

a dallam nem változtat szövegén.

 

De van szöveg, mely falsít dallamán –

őszintébb volna ölni vagy rabolni...

S a lélek dúdol: kába, gyatra holmi.

 

De mindezt mintha másról hallanám:

nem a valót, csak annak én-imázsát,

mint földöntúli lombok roppanását.

A szöveg JA Emberek, a Favágó és Arany János Vojtina ars poeticája című verseinek felhasználásával készült. A szonett első nyolc sorának alapvető, többszörösen összetett, komplex metaforája, hogy a líra fa, amelynek gallya, lombja és megszemélyesítéssel jelölt vén, tehát ócska, régies, elavult (a negatív jelentést erősíti a korhadt jelző), ugyanakkor szívós, tapasztalt és bölcs töve van. A harmadik sor csonka metaforája szerint erős gyökérzettel kapaszkodik a földbe, ezért nem dönthető, hiába korhadt maga a fa. A líra fájának gyökérzete nem más, mint a tradíció, a vershagyomány. Ebből következik, hogy a szó a szájban nem személyes, hanem senki: jövevény a hagyományból. A szó csak vendég a szájnál. Én voltam: (a Nyelv az) Úr, a Vers csak cifra szolga. A posztmodern egyik legfontosabb nyelvi, szemléleti fordulatát értelmezi és példázza a vers, amelyben az én törlődik, mert már Rambó is megmondta, hogy az mindig valaki más: utánzat, allúzió, szimulákrum. Az ént betemeti, fölzabálja a nyelv és a szöveghagyomány a metafizikátlan ég alatt: úr helyett azúr. A vers pedig cafkán cifrálkodik tovább: osztályharcos lesz(3) vagy vadakat terelő juhász.

A töve vénre a jövevény rímel, így a szó a vén tőről érkezik: tőről metszetten, tősgyökeresen, maga a tős gyökér. A beszélő panaszkodik, hogy döntené ő a tőkét, de neki csak a gallya jut, csak azt tudja törni, mert az egész hagyomány dönthetetlenül erős, az egész helyett a rész illeti, pedig: Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem. A versben a gallyak letörésének roppanása is hallatszik, mert ez nem más, mint a parafrázis, az átírás folyamata.

A vándor szövevény a jövevény, a szó a szájban maga a vándorszöveg, amely kétértékű: megköt, ő beszél belőlem, verset írunk, ők fogják ceruzámat; másrészt felold, felmentést ad, hiszen nem tisztán én beszélek, hanem csak rábeszélek a hagyományra, így a személyiség el tud rejtőzni irodalmi alakváltozataiban: minden vers szerepvers lesz. A posztmodern költő palimpszeszt készít, ettől kába; régi verseket kapargat, betűket, szavakat töröl, ráír, átvesz, mondván, már mindent megírtak. Travesztiál: komoly tárgyú műveket ironikussá átműt, néha egy kicsit transzvesztita, de mindenképpen átszáguld identitásán (ekkor ő a transzszibériai reflex), miközben a transzesztéta értelmezi az őrületet.(4) Passzióból lesz a pastiche: új szövegeket ír régi dallamokra, átveszi mások sorait, stílusát, nevét; lop, hamisít és felkiált: (r)ejtőzködve élj. Szétolvas, szétszerkeszt és szétbeszél: deKONstruál és deKONnt orál, elkülönböződik (difFERE/ANCe) önmagától és a hagyománytól, de a deKONt mégis összerakja: dekonstrukturalizmus ez és nem poszt, persze nem is szoroz.

A (posztmodern) szerző csak olyan húr, hangszer (hát persze: líra!), amelyen a múltban leütött akkordok, dallamok a jelenben érvényesnek vélt, torzított, fals - mint KAF mondja - felharmonikusai szólalnak meg.(5) „A fényben, fenn a házsongárdi csendben / tovább dalolt a név(6) (múlt) zenéje bennem. // S nagyon szeretném,. hogyha volna könny(v)em, / egyetlen könny(v), hogy azt a dallamot / Aletta van der Maet-nak (a szöveghagyománynak) megköszönjem.”(7) (Nem elég, hogy minden szöveg,(8) de hogy még M(a)eta is legyen! Pedig az.)

A beszélő önmeghatározása szerint ő a gyökérhagyomány göröngyeként írja verseit, azokon a húrokon játszik („pörgök, hörgök, érzek”), átveszi rezgéseiket, a dallamot, amely látszólag független a szövegtől, mert az csak a hordozó frekvencia: „a dallam nem változtat szövegén.” Itt a dallam a szöveg beszélője és cselekvője, a sor tisztán önmagára vonatkozik, egyszerre állítja és tagadja önnön jelentését: immanens, önmagát lebontó paradoxont képez, hiszen KAF tényleg nem változtat JA Emberek című szonettjének nyolcadik során, pontosan ugyanabban a pozícióban használja, ugyanakkor ez a szöveg a kontextus miatt itt teljesen mást jelent: „a dallam nem változtat szövegén.” A dallam- és a szöveghagyomány interFERENCiája új minőséget hoz létre, átértelmezi, felülírja, erősíti vagy gyengíti, kioldja egyik dolog a másikát, így lesz mindegyik determinált. A következő sor azonban erős ellentéttel a szöveg elsőbbségét hirdeti: van olyan szöveg, amely képes megpörgetni, kiforgatni a dallamot; majd József Attila-i motívumokkal ironizál a verslopáson és a líra fontosságán.

A tizenkettedik sor másról hallása itt AJ, aki KAFon keresztül belebeszél JA szonettjébe. A szonett zárlatának sokértelműségét a paranomasia (annominatio) retorikai gondolatalakzata hozza létre, amelynek hatása a szóhangzás hasonlóságán alapuló szójátékból, az ebből létrejövő jelentéselkülönböződésből (difFERENCia) és jelentésszóródásból, sokszorozódásból ered. A posztmodern mozzanat itt az, hogy csonka paranomasia szerepel, mert az eredeti szöveget jövevényként kell emlékezetünkbe idéznünk. A palimpszeszt technikája jól megfigyelhető, ha az első sorba a szükséges törlések után beleírjuk, sőt ráírjuk a második sor megfelelő betűit, amely a rímhelyzet miatt természetesen fordítva is megtehető:

Nem a való hát: annak é(n)gi má(z)ssa

Lesz, amitől függ az én(i)ek var(m)ázsa:

E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –

Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:

(...)

Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:

Egyszóval... a költészet.

(Arany János: Vojtina ars poeticája)(9)

A szöveg egyszerre ironizál az Arany János-i megfogalmazáson, hiszen az ének varázsa nem a való égi mása lesz, hanem lefokozva, kifordítva, travesztiálva csak annak én-imázsa, vagyis a személyiség énképének pozitív, piacorientált építése (önmenedzsment, radikális szubjektivizmus); továbbá a fogalomnak a jelenben betöltött, túlhajtott szerepén is, tehát az irónia egyszerre több szinten hoz létre jelentést: nevetségessé tesz, de önmagát is kineveti. Posztmodern. Egyszerre állít és tagad: önlebontó. Ez azonban olyan lebontás, amely már szinte építés, mert analízis. A nevetést is nevetségessé teszi. Semmi nem komoly. Még ez se. Semmi nem komoly. Tehát mégis az. Posztkomoly. Lebeg és lebegtet. Laza. Ez az irónia azonban tragikus, mert az értékbizonytalanság itt értékvesztést hordoz. Nem öröm ez, de tény, s ebben a legföljebb annyi az öröm, a szöveg öröme, hogy sikerült megragadni, leírni adekvát formában a posztmodern életérzést. A hasonló hangzás miatt azonban az eredeti, Arany János-i megfogalmazás is játékban marad, tehát azt is lehet választani.

KAF költészete nem a valóságot írja át művé, nem annak égi mását, metafizikai tartalmát jeleníti meg, hanem a pántextualizmus értelmében a valósággal egyenrangúnak tartott szövegeket. A földöntúli lombok roppanása magát a vershagyományt jelenti, hiszen a vers logikája szerint a lombok a költészet fájának gyökerei, visszás koronája. JA és AJ földöntúli lombjait, azok szövegeit ropogtatja az átíró. A földöntúli az égi mást idézi, tehát belepiszkál a régi, égi metafizikába, vagyis saját működése annak másolása; vele a dallamon keresztül a föld alattiak, JA és AJ, a halottak írnak, ropogtatják a földöntúli lombokat, a gyökereket, de csak úgy posztul, mert így posztul el a világ dicsősége.

 

A pusztmodern állapot: csöndes tériszony(10)

Nosztalgikus,(11) elégikusan létösszegző,(12) a megformált költői személyiség egyéni és közösségi kérdéseit, fizikai és metafizikai öregedését faggató, néhol fájdalmasan groteszk(13) és keserűen ironikus,(14) ugyanakkor határozott etikai és nemzeti értékrendet közvetítő verseket tartalmaz Csoóri Sándor új kötete. Alapvető élménye a veszteség, a világ és a magyarság végzetes morális, kulturális és természeti hanyatlása, a nyugat alkonya, az írástudók árulása, a tömegek lázadása, a proletár reneszánsz, a pusztuló modern, a pusztmodern állapot: a csöndes tériszony. Mert erről szól ez a könyv is, de természetesen nem ebben a stílusban, mert – hál’ Isten - itt még él és virul a szerző,(15) ráadásul a saját hangján beszél, mert van neki. Vallomásos őszinteségével és önmagával szembeni kegyetlenségével válik megrendítővé, szédítővé ez a költészet: megpróbál csalás nélkül szétnézni könnyedén. Önmeghatározásai kíméletlenül pontosak és bölcsen melankolikusak: „Küszködtem eddig - okosan? bután? / irgalmas hősként, ahogy lehetett. / És mit értem el? Nem sokat, csupán / csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek, // mint kötéltáncost, aki selyemszálon / lépked, rúddal, egy bányató fölött. / De ennek vége! Nincs több mutatványom, / s a homlokom, mely folyton gyöngyözött, // mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik, / hogy ott időzzön, lebegjen, ahol / rangrejtve, titkon Isten is tanyázik, / s körülsuhogja csöndes tériszony.” (Esztergomi elégia) „Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.” (Templomi csönd)

A kötet egyik legerősebb szövege szerepértelmezési és filozófiai fordulatról beszél: a korábbi magatartás veszélyességét és groteszk őrültségét ábrázolja finom iróniával, majd Isten és a halálközelség megdöbbentő metafizikai élményét rögzíti a semmi ágán. A címadó jelzős szerkezet ebben a formában csak egyszer fordul elő, de máshol - körülírásos alakban - egy erős ellentét tagjaként hangsúlyosan jelenik meg: „A földön vagyok. / Még inkább bent a földben. / Mégis úgy szédülök, mint aki magas erkélyről / kihajolva nézi, / hogy ibolyák fakadoznak / hanyag és bús kövek közt.” (Az én ostoba Hiszekegyem) A Hiszekegy a küldetéses, képviseli költészet étkoszának ellehetetlenüléséről, szerepének tragikus értékvesztéséről, ostoba hiábavalóságáról szól. Ebbe még a földön álló is beleszédül, mert olyan végzetes a tér iszonyata, a távolság a cél és az eredmény, az eszmény és valóság között, hogy ez - irónia nélkül - ép ésszel aligha lenne elviselhető: „Ha én volnék az első, / aki zuhanva landolt / légüres hazájában, / most jajonghatnátok hosszan / a filléres siratókkal, / de ki tudja, hányadik vagyok / a nagyravágyó vértanúk között, / aki elhitte magának, / hogy porszemet porszemmel házasítva / újra országot alapíthat / a régi fájdalmak helyén.” (Uo.) A tériszony motívuma kevés, de hangsúlyos helyen szerepel, megteremtve ezzel a kötet tartópilléreit a különböző, de a mélyben mégis összefüggő két minőség: a szereptudat és a transzcendens entitás között. Ezek közös érintkezési pontja a nemzet metafizikája, a lélekbelső ország, a haza a magasban képzete, ott valahol fönt, a föl-föl dobott kő mellett, Isten és a csillagok között, Csaba királyfi csillagösvényén.

Megszaporodik az ima, a halálfélelem, az Úrral való perlekedés, a hit és az értelem keresése. Egymásnak ellentmondó, ambivalens érzelmek kavarognak a zaklatott sorokban: egyikben reméli, hogy Isten majd újra megtalálja, mint gyermekkorában, majd a történelmi szenvedések miatt megtagadja az imát, és a kövek istenéhez menekül, hogy aztán az elmúlástól tetten érten ismét rádöbbenjen rettentő hatalmára: „Ellépdelek sárgálló fáid előtt, / mintha glóriás ikonjaid előtt lépdelnék el / ormótlan facipőben. - / Fölöttem ott a mindenséged, / de ki tudja, mi van előttem?” (Megtépázott falomb a címerem)(16)

Jó volt olvasni, mert a régi élményeket juttatta eszembe, amikor még a rácsodálkozás igézetében olvastam a költészetet. Visszaemlékezve akkor még tényleg a lét volt a tét a művészetben, a kultúrában, ma pedig mennyi a butítás, a becsapás, a lét elviselhetetlen könnyűsége.(17) Mindenki lehet sztár! Hess madár! Hát ez a posztmodern állapot. Szereplői a posztmodern állatok. A jelenségeket, a hazugságokat lehetne sorolni, miképpen Csoóri meg is teszi ezt, bírálva a romlás-szakértőket, a vállszíjas évszázad embereit. (Zavaros óra) A versek csöndes szépségűek, megbízhatóan és pontosan, mély rezignációval hömpölyögnek a sorok. A képalkotás ötletes, de nem akar bombasztikus lenni, a valóságon keresztül az igazat akarja és tudja mondani. Minden során érződik az élmények, a gondolatok megszenvedett hitelessége.

A Csoóri-vers egyediségének fontos összetevője a tájszemlélet: nagyon természetközeli ez a líra. Bármilyen témáról is írjon, szinte mindig van valamilyen természeti mozzanat a versben; esszéit is sokszor indítja innen. Bensőségessége és finomsága miatt érdemes idézni azt a két szép versszakot egy régebbi szerelmes verséből is, amely érzékletesen láttatja Csoóri képalkotó fantáziáját:

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,

kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,

földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

 

Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,

nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

(Rossz églakó lennél)

Az emberi és a természeti egymásba olvad; a megszemélyesítésekben azonban a természeti elemek kerülnek túlsúlyba, a nyomaték ezekre esik, így inkább az ember lesz természetközelibb: szabadabb, nomádabb, tisztábban növényi létező. Az új kötetben: „(...) megzsarolt parasztok ivadéka, / nem tudtam soha elfelejteni, / hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem, / csupán egy lázas asszonytól, / s örökségem a föld, a kő, a tűz / s a megrokkanás eltorzult vágya. // Hát így vagyunk ma este is, halottaim! // Szél fúj, homok röpül vigasztalan hazátok felől, / s ablaktábláim / szárny nélkül csapongnak.” (Szél fúj, homok röpül) A kötet egyik erős szólamához tartozik ez a szép, vallomásos vers a képviseleti, küldetéses költészet céljáról, okairól és szerepének leértékelődéséről. E költészeteszmény erkölcsi kérdés azoknál, akik felismerik és vállalják, mert úgy érzik, ott állnak és nem tehetnek másként. A gond akkor kezdődik, ha valami másnak, magának a másságnak, a különbségnek (már megint itt van a differance, már megint itt van a mi a franc-e, pfuj, köpni kell, pfuj, köpni kell) a megítélése válik fő szemponttá, akár a népi, akár a turista(18) oldalon, s nem a Nyugat mint irodalomeszmény. A többi meg néma ízlés. (Részecskeviharban élünk, piszokul szóródik a jelentés. Díszszemlén állok.)(19) Ez persze nem ilyen egyszerű, mert megoldhatatlan a lét csupa jég, csupa láng, lagzis menete. No de hát ne búsuljatok, mert a kánonok sora jön és megy, de Ady Endre marad. Legalábbis remélem. Hogy ügyeljen a hadi rendre. „Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög, / hogy bezupálhassunk a csapatába, / a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.” (Nagy Gáspárnak)

A vers beszélőjének származása, sorsa miatt erkölcsi kötelessége vállalnia a küldetést, nem szabad felejtenie, hogy nincs szüksége rá a világnak, ha csak a saját fájdalmát énekli; még a korszerűtlenség kockázata árán is. De ki mondja meg, hogy mi a korszerű? Groteszk, de igaz: a megrokkanás eltorzult vágya is örökség, mert mintha ebben a magyar mátrixban történelmi, genetikai kódként előre beprogramozott szükségszerűség lenne a bukás, a küzdelem eleve reménytelen, mert sohasem harcolt még harcot végig, csak léhán kavarta. Csoóri Sándor vállalta a küldetést: betiltva és megfigyelve is szabad volt, és autentikusan cselekedett félig bevallott, de mégis teljes életével, szavaival és tetteivel. Köszönet érte. Lehet, hogy Hiszekegye ostoba volt, de nem gondolnám, hogy ostobább, mint másé, de az imára és hitvallásunk igazságára nincs módunk rákérdezni.

 

Jelölni tűntömet(20)

Fecske Csaba gyűjteményes kötete alapján jól áttekinthető lírájának alakulástörténete, ugyanakkor érzékelhető a mélyben meghúzódó, lényegében változatlan és egységes költői szemlélet. Alanyi, vallomásos élményköltészet ez, amely a valóság, a hétköznapi események, az apró történések ábrázolására és értelmezésére, rögzítő újrafogalmazására, a világ irodalmi elsajátítására, megismerésére és kifejezésére tesz kísérletet. A versek többsége lírai-lelki önéletrajz, verses napló, helyzetjelentés, ön- és létértelmezés. A dokumentációs szándék a meghatározó, ahogyan azt a kötetcím célkitűzése is érzékelteti: jelölni tűntömet. Séta, kávézás, az évszakok és az évek múlása, szerelmek, szeretők, családi élet, betegség, halál - és néha Isten. De nem központi téma a metafizika, hanem a mindennapok elégikus és melankolikus, csöndes, szinte észrevétlen, jeltelen és jelöletlen elmúlása. A költőnek éppen azért kell írnia, hogy ez ne így legyen, hanem legyen ő a jelölő. Irodalmi utalás, ars poetica, mesterségbeli önreflexió alig fordul elő - inkább a kötet második felében -, miképpen kifejezetten közösségi és morális tematikával sem találkozhatunk. Fecske Csaba nem akar moralizálni és tanítani, meggyőzni sem, hanem modellezni szeretné az életet, működésben bemutatni az érző embert, hogy bennünket is részeltessen az élményben.

Gördülékeny, magabiztos verstechnika, magas színvonalú mesterségbeli tudás jellemzi. Biztos kézzel kezeli a versformákat: az antik metrumokban és a rímes-időmértékes, a hangsúlyos rendszerben is otthonosan mozog; kötetlen formájú szövegei is egy tömbből faragottak. Jól elsajátította a kihagyásos technikát, jobb pillanataiban a versmondatot igyekszik maximálisan terhelni, éles vágásokkal minél többet mondani.

Összességében elmondhatjuk, hogy jók a versek, érzékletesek, kidolgozottak, de ennek ellenére mégis marad valami hiányérzet az olvasás után. Ez talán azzal magyarázható, hogy átlagosan jók ugyan a szövegek, de magas számukhoz mérten kevés a remekmű. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy nem eléggé erőteljesek, koncentráltak, nem eléggé sűrűek és komplexek, intenzívek a szövegek. Megvan ugyan a tömegük, tehát egyáltalán nem felszínesek vagy hígak és - néhány kivételtől eltekintve - igazából nem is túlírtak, de mégsem eléggé nehezek, súlyosak. Akkor remekmű a vers, ha fizikai jellemzőiben közelít a fekete lyukak sűrűségéhez: ha egy köbcentiméter verstömegnek bolygónyi a súlya. Gravitációs ereje pedig végtelen téridő görbületet okoz, így felszínét a fény sem hagyhatja el, mert (befele) az maga a fény, úgy vigyázzatok. Kifelé pedig fekete, mint az anyag rejtett lelke, fekete, ezért teljes egészében aligha megismerhető, mert nem hagyhatja el információ. Maga köré görbíti a téridőt, mindent magába foglal, bekebelez, egy piciny térrészben elfér az egész világ, mert a remekmű a (lehetséges) világ maga, amely a világ helyett áll. Jelentős hatással van környezetére, kimeríthetetlen anyagmennyiséget képes beszippantani, ekkor a behulló anyag fénye (jet) magára vonja a tekintetet, így állandóan értelmezési kényszert szül, de mindig másnak (újraolvasás) mutatja magát. Foglyul ejti az időt, belsejében az idő végtelen, nincs múlt és jövő, csak az örökké tartó jelen, mert itt benn minden óra áll, míg így marad, nem férkőzhet be hozzám a park ösvényein settenkedő halál.

Gyengíti a szöveg erejét, ha túlságosan kiszámítható a szerveződése, vagyis nincs benne elegendő váratlanság, meglepetés. A kötet elején elég sok az agy, a csillag, a remény, ami nyilván a kezdő költő betegsége, és a hangkeresés időszakára jellemző. (Élek köztetek, Szeptember) Az első három ciklus versei erőteljes József Attila-hatást mutatnak, méghozzá magas színvonalon, mert Fecske Csaba kiválóan elsajátította mesterének egyik - az ötletes megszemélyesítéseket, a szavak és a jelenségek hangulatának, belső értelmének összefüggéseit koherens lírai logikával beszélő - hangját, és ez már önmagában is szép teljesítmény. „fűbe hajtja fejét a csönd / a fűzfa ledobja zubbonyát / hegyével a hold hasát / fölhasítja egy száraz ág” (Barázdák fogatlan ínyén) A gyermekversek is ezt az alkotásmódot követik, és nagyon érzékletesen ábrázolnak, varázsolnak a szavakkal. (Ahonnét a hó, Hegyeken túl ciklus) Ezt követően azonban viszonylag kevés az összetett, nagy távolságot összeszikráztató, többértelmű költői kép. Elsősorban fogalmi síkon, az elsődleges jelentések szintjén mozog a szövegek többsége, így ezzel a technikával nagyon nehéz hosszú ideig magas szinten tartania a versek feszültséggörbéjét, intenzitását.

Zömében elégikusan szólnak sorai, realistán, csipetnyi melankóliával keverten, de nem lesznek igazán tragikussá, mert az értékpusztulás nem eléggé dinamikus, vagy ennek ellenkezőjeként - mert az is éppen annyira hatásos - nem rendülünk meg eléggé a tragikum elmaradásán, nem éljük át a változás vagy a változás hiányának a feszültségét. Az egyes szövegeken belüli értékszerkezeti intenzitás hiánya okozza a könnyedséget, mert a hatás a váratlanul beköszöntő különbségben, a szokatlanban, az újszerű szemléleti egészben van. Ezek alapján a kötet legerősebb szövegei zömében a rövidebbek közül valóak, mert ott sikerül megteremteni és fenntartani a feszültséget, a lírai ötletet a maga összetettségében kibontani, amely egyben interpretációs izgalmat is okoz: „nincs út hova / nincs idő mire / a semmi hív / árnyékom követ // vagyok jelölni / tűntömet (Üres) A legjobb haiku: „nézek utánad / mint a becsukott ajtó / eltakar a hátad” (Haikuk - Eltakarva)(21)

Az Erato ciklusban - majd aztán később is - a közvetlen hangnem, a köznapi beszéd elevenséggel, élet- és szerelemszaggal tölti fel a szövegeket, de a nyelv megmarad a leírás, a puszta közlés szintjén: „sose tudtalak elérni / és végleg elhagyni sem / ez a reménytelen gyötrő / küzdelem volt az életem” (Kicsordulsz belőlem) (Lányok, Keserű, Lámpaláz, Öröklét, A semmibe öntöm) „az irdatlan kőtömbökön / az öröklét unalma ásít / létünk áttűnik az időn / bár testünk végül belevásik” (Stonehenge) Az első két sor erős, a másik kettő jóval gyengébb a szemléleti dinamika és az intenzitás hiánya miatt - talán el is maradhatna.

Fecske Csaba versei a klasszikus modernség líraeszményének horizontján helyezkednek el, ezt vallják magukénak, ezen a nyelven beszélnek. A klasszikus avantgárdból csak a központozás, a nagybetűk teljes és következetes hiánya marad, illetve a korábbi szövegekben a gyakori áthajlás, amely elbizonytalanítja a mondathatárt, megakasztja az olvasást, így rátereli a figyelmet a szókapcsolat fontosságára és többértelműségére. Elsőként az Elvegyült veled ciklus darabjai jeleznek jelentősebb szemléleti módosulást, amit aztán A korunk hőse teljesít ki: az emlékverseket felváltja az erőteljesebb irónia, a merészebb lírai ötletek alkalmazása. Meglegyinti a szerzőt a posztmodern költészetfelfogás, szaporodnak az illúziótlan allúziók, megjelennek a szerepvers és a parafrázis különböző alakváltozatai. A hangnemváltás következtében erősödik a stilisztikai állásfoglalás és az etikai szemlélet. (Hiteles nyomat, Vadszonett, Megyünk ha hív, Korunk hőse, A palimadár éneke, Vidám sírversek, Fals poetica, Isten arcát, Őszi reggel) Ezt Parti Nagy Lajos is megirigyelhetné: „valaki játszik szíve húrjain / mi lesz belőle dráma operett / elolvad mint a Rama margarin / amit előbb a hűtőből kivett (Mint a Rama margarin) „avart égetek / a kertben a friss rügyek / mit sem sejtenek (Kavicsok - Tavasz)

 

Sörény és koponya

Kányádi Sándor befejezte újabb nagy versét, amire már régóta készült, és ez a közelmúltban jelent meg új kötetében: Sörény és koponya, Poéma két részben két epilógussal többszöri nekirugaszkodással, 1975-2002!(22) Várt a befejezéssel, mert félt, hogyha sikerül megírnia, akkor már nem lesz miért élnie tovább. Bízzunk benne, hogy félelme alaptalan, de bizonyára az a bölcs, öregkori tapasztalat munkált benne, hogy a feladat tartja életben az embert. Addig él, ameddig küldetése van, ha a feljebbvaló is úgy akarja.

A poémának legalább öt jelentésszintje különíthető el: pontos valóságábrázolása, a szerkezet és a ritmus zeneisége, a költő, a ló és a kutya sorspárhuzama, a cselekmény mint történelemmodell és ennek metafizikai, etikai értelmezése. A vers hátterében egy tragikus, fiatalkori történet áll, ami 1947-ben történt: három farkas megtámadta és széttépte a szép, almásszürkéből fehérré őszülő lovat, az Öreget. Ő és Purdé kutya voltak a költő legkedvesebb állatai, mert velük töltötte gyermekkorát, és ráadásul mindhárman ugyanazon a napon születtek, így sorsuk a valóságban is összefonódott: ő etette őket, együtt élték meg a természetben a gyermekkor munkás szabadságát, az Öreg csikói fedezték később középiskolai tandíját.

A lótetem, a sörény és koponya borzalmas látványa beivódott a lélekbe, és szinte mindent magába foglaló, összetett jelképpé, egyetemes sorstragédiává tágult a költői képzeletben. A történetben a személyiség önmagát és fájdalmát értelmezi: „mint akire önnön halála alkonyul”. A ló siratása önsiratás is egyben, mert tizennyolc évesen felnőtté érleli a tragédia. A koponya szemgödrének emléke mindenütt kísérti, mindenből az tekint rá, méghozzá úgy, mintha maga a ló menne utána: „eléd kerül utánad lábol / esztendők avas asztagán át / nézten-nézve néz / rádmered rád / fordulásod semerre sincsen / hogy rád ne a gödör tekintsen” Az utolsó sorban a szemgödör helyett már csak a gödör áll, ami a saját sírgödör képzetét idézi. Az első rész meglepően mikrorealista, hiszen szinte minden mozzanata - bármennyire hihetetlennek tűnik is - a valóságban is megtörtént: az Öreg tényleg hazaszökött a háborúból, valóságosan is kezes, de szabadságszerető volt, elsőre sikeresen vette fel a küzdelmet a farkasokkal, csak a vízmosásban tudták leteríteni, mert nem látott már jól és kitört a nyaka.

A kompozíció tartópillére az önmegszólító gesztussal megírt önsirató periódus, amely - felsorolva és nyomatékosítva a fő motívumokat - háromszor tér vissza különböző formában: a két alkalommal tizenhat soros rész az epilógus előtt már négy sorossá sűrűsödik: „Sörényesül az erdő / koponyásul a hold / beomlott vízmosás / beomló homlokod.” A nagyítás által a sörény és koponya világméretűvé nő, a helyszín metafizikai távlatot kap: a küzdelem és halál komplex metaforájává válik. A korábban beomló vízmosás helyett itt már befejezett melléknévi igenév szerepel, tehát a tragédia elvégeztetett, már csak a beszélő homloka várja magába roskadását, ami jelképesen ugyanott történik, mert ők eggyé válnak az elmúlásban; miképpen Purdé is megjelenik majd „gyermekkorom / füstszínű drága társa megnyalja lecsüngő / vagy már egymásra illesztett kezem.” Az epilógus rímtelen, kopogó, leginkább emblematikus sorai kozmikus képben ismétlik meg a történetet. A bóbiskolás motivikusan az utolsó szökésre, a gazdátlan árnyék a farkasok képében közelítő halálra, a fölrúgott szalmakalap a hősies küzdelemre utal. Tehát nem a farkasok győztek, hanem ő röppent előlük az űrbe: tragédiája a megértett végzet.

A második rész az elsőben ábrázolt cselekményt a történelem és az irodalom metaforájaként értelmezi, de a farkasok helyébe a pusztító embert helyezi, így módja nyílik az ezekre vonatkozó etikai és metafizikai kérdések feltételére is. Látványosan megszaporodnak a kérdő mondatok, hiszen az első nem tartalmaz ilyet, míg a második szinte csak költői kérdésből áll. A képek a medializált, műholdak által közvetített, lényegében már elkezdődött és folyamatosan tartó, a közöny által megszokottá és érdektelenné vált, ezért posztmodernnek nevezhető végítéletet idézik: „harmadnapon már csak a műholdak s az úr / láthatnák mi történt szemet nekik se szúr.”

A poéma felépítése és változatos verselése, hangszimbolikája zenei logikájú szerkesztés eredménye. (Ez a tény már önmagában is versmondóért kiált, egyébként is, a szerző meghatározása szerint: vers az, amit mondani kell.) A meghatározó motívumok variációs ismétlésekben, körkörösen térnek vissza. A hanghatások, a pattogó páros rímek vagy éppen azoknak a hiánya, a hosszabb és a rövidebb sorok lüktetése is a lovak és az ember hősiesen tragikus küzdelmét érzékeltetik a farkasokkal, a háborúkkal, az életre és a halálra ítéltséggel, az Úrral, a költészettel és a szerelemmel, a létezés teljességével szemben. „olykor nem bánnám ha részem / volna más elrendelésben.” Ez a két sor az első részben ezt megelőzően románul is szerepel, tehát önmaga példázata, majd - hasonló kontextusban - hosszabb változatban a másodikban is visszatér. Ismétlődése erőteljesen rávilágít a lét sorsszerűségére. Az intertextuális utalások - az antikvitás, Vejnemöjnen, a sámánok, a zsoltáros, a reformáció és Botticelli - a szöveg érvényét az egész európai kultúrába ágyazva tágítja ki. Így a vers nem pusztán egy megtörtént esemény ábrázolása, hanem egyetemes érvényű létértelmezés, amely - magába sűrítve az elsajátított kultúratapasztalatot - megteremti saját mitológiáját is. Botticelli Vénusza - szépséges társa a mindenkori krónikásnak - az ágyból emelkedik ki, és megbocsátó iróniával viszonyul a feltett költői kérdéshez, miképpen a szerző a hagyomány költőit is szent naivaknak, óriás karonülőknek ábrázolja: „lovak háborújáról / világháborújáról / tud-e a világ kedvesem (...) ilyet még nem látott / nem halott senkisem.” Tehát különbek, mint az emberek, üdvösséget csak ők érdemelnek.

Kányádi Sándor is megírta a maga apokrifját, vitázik az Úrral, felelősségét firtatja. A XX. században sokszor feltett alapkérdésre, Isten csöndjére, már-már bűnös hallgatására, a világ igazságtalanságára, a hatalmasok és a szegények, a bűnösök és az áldozatok kettős mércéjének miértjeire keresi a választ. „Miért takartad el uram szemérmesen / miért takartad el a műholdak szemét / s a nagybecstelenségek idején / a legnagyobb embertelenségek idején / az egész földgolyó az egész / mindenség miért egyetlen / szemérmesen lehunyt szem” A világ megérett a pusztulásra, és Istennek igyekeznie kell, nehogy az emberek megelőzzék. Az epilógus groteszk hatása kevertségéből ered, mert az egyszerre lesújtó erkölcsi ítélet, apokrif tanács, ima és átok: „imát is azért imádkoznak / öléshez kérik segítséged / dicsőségedre ha kik voltak / növényeknek és állatoknak / nekik adj örök üdvösséget.”

 

Borges és a káosz:(23)kísérlet az írhatóságra

A káoszelmélet a nemlináris folyamatok szabályaival foglakozó tudomány, amelynek eredményei paradigmaváltásnak tűnnek, mert új szemléletet hoztak a bonyolult, sokváltozós, komplex folyamatok modellezésében. Vizsgálati területe az időjárás, az áramlás, az örvénylés, a felmelegedő aszfalt vibráló melege, a szívverés, az immunrendszer, a levelek erezete, a fa ágainak rendszere, a Jupiter vörös foltja, a DNS, az evolúció. A nemlineáris dinamikus rendszerekben a mozgás bonyolultságot hoz létre, de ezek viszonylag kevés szabállyal leírható önhasonló rendszereket eredményeznek, vagyis kevés információ hihetetlen összetettséget képes generálni. „Az evolúció: káosz visszacsatolással.” A kaotikus rendszerek ismétlik önmagukat, de sohasem minden részletükben, csak álcájuk a véletlenszerűség. A nemlinearitás azt jelenti, hogy a játék alakulása befolyásolja a játékszabályokat; egy nem lineáris egyenlet olyan, mint egy labirintusban sétálni, amelynek falai minden lépésünk után máshová kerülnek.

Mintha Borges mondaná, pedig ezt a káosz írja. A szó valóság is, de inkább metafora, önhasonlóságon alapuló belső végtelen, labirintus, mint az idő formájaként a zene és az emlékezet. Amiért egyszer minden vers elégia lesz. Olyan, mint az én, bizonytalan, határtalan, mintha álmodná valaki. Olyan, mint a könyv, a világ labirintusa, mert nem talál ki belőle az ember, eltéved a szóban, elrejti valódi énjét, mint az álomban, amikor látja önmagát, amint egy könyvet álmodik, amit éppen olvas, így egyre beljebb kerül, s nem tudja, létezik-e még egyáltalán, vagy csak a könyv része. És nem segít az a sok lény sem eligazodni, amikor félek álmomban, pedig az Ezeregyéjszaka meséiben ott pihennek könyvtárszobám polcain.

 

(1) Kovács András Ferenc: Kompletórium, Jelenkor, Pécs, 2000.; Téli prézli, Jelenkor, Pécs, 2001.; Aranyos vitézi órák, Mentor, Marosvásárhely, 2002.

(2) Kompletórium, 131.

(3) „Fel pörösök pomeránok / Billogosok fapofák / Fagymunka vár sakalárok / Lágerok agykalodák // Kiállok hencegek lótok / Apropó rongy kurvoák / Vetkezzetek ma ti lógtok / Mink se vagyunk durvoák // Silány ravaszság közel rág / Kásaját fújja ki él / Féljenek a zimmunisták / Mer’ szabad az aki fél” (Óerópai mars, Verbunkós).

(4) A posztmodern esztéta: transz vesztét a. Érzi már a vesztét a. K. D. nyomán, a posztkoszton.

(5) Vö.: „sebzett cipőm zsinórját / pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!” (Rimbaud: Kóborlásaim, Radnóti Miklós fordítása).

(6)  A szerző neve! Vö.: A szerző halála In Barthes, Roland: A szöveg öröme, Osiris, Bp. 1996.

(7) Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben.

(8) Nagyon felszerelt, full textás.

(9) Az intertextuális tobzódás kedvéért: „Vojtina Mátyás, versfaragó, a 40-es években Pestre került tót diák, ki a fővárosban, főképp annak írói köreiben általánosan ismert eredeti alak volt. Bernát Gazsi inasának fogadta s e réven gyakran férkőzhetett írók és költők közelébe, akiket rendesen irókollégának szólított. V. nevét halhatatlanná tette irodalmunkban Arany János azáltal, hogy két nagyobb tankölteményének címét V. nevéhez fűzte: V. ars poeticája és V. levelei öccséhez (I. és II.) V. ö. Vadnai Károly, Emlékezeteim Barnát Gazsira (Budapesti Szemle, 1893 márc. füzet). (Pallas lexikon).

(10) Csoóri Sándor: Csöndes tériszony, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001.

(11) „Nem félek én már semmitől. / Legbelül csupa múlt vagyok / s az elsüllyedt mennyországok túlélője.” (Valaki most is keres)

(12) „Száll, száll a füst, mintha egy ország / télvégi lehelete szállna. - / Valaki verset ír helyettem / egy temető fehér falára.” (Száll, száll a füst)

(13) „Oda egy tó! Amoda pénzgyár! / Mellé kék zászlós kupleráj! / Csöcsökből emelt székesegyház, / hol a halál is muzsikál / s oszlopként áll majd az idő is, / mintha a Világ Fája állna, / s bérelhető kígyó sziszeg / a lopakodó elmúlásra.” (Haláltánc-kísérlet)

(14) „és édesmindegy nekik, mi lett belőlem mára: / roncs paprikajancsi-e / vagy a halál bejegyzett vállalkozója, / ki fél könyökén vonszolódva is / kemény falakat készül ledönteni.” (Szél fúj, homok röpül)

(15) Vö.: Barthes, Roland i. m.

(16) Lásd még: Lehet, hogy Isten keres újra, Templomi csönd, Lásd már be végre, Ki akar itt még?, Szorongó séta a mezőn, Nem féltem soha semmitől.

(17) „Szabadság: nagy üresség, / mit áldozzak föl érted, / hogy szemem a töredékes, / föl-fölszökdelő élettől is / könnybe lábadjon újra?” (Szabadság: nagy üresség)

(18) „A divatos költőfiúk / előre tudták, / hogy a hazáról beszélni / röhejes macskazene. / Tudták és mondták, / míg fényekkel kitapétázott / repülők vitték őket / Berlintől Chicagóig.” (Az én ostoba Hiszekegyem)

(19) Derrida, J.: A disszemináció, Jelenkor, Pécs, 1998.

(20) Fecske Csaba: Jelölni tűntömet, Versek 1975-2000, Felső-Magyarország Kiadó, Szépírás Kiadó, Miskolc, Szolnok, 2002.

(21) Lásd még: Horatius a kedvesével, Leszboszi szerelem, Ecloga-töredékek, Kaleidoszkóp, Haikuk, Genezis, Kharón utasa, Félálom)

(22) Kányádi Sándor: Felemás őszi versek, Jelenkor, Pécs, 2002.

(23) Borges: A homály dicsérete, Költemények, Európa, Budapest, 2000.; Gleick, James: Káosz, Egy új tudomány születése, Göncöl, Budapest, 2002