Lapszámok, 2002/4

A túlélés lélektana

Holokausztregény - pszichoanalitikus olvasatban

 

„Miért tartom Kertész Imrét jelentős, nagy írónak? Mert vállalja annak kockázatát, hogy akár mindenkinek a véleményével szembeszegüljön. Bármiről írjon is - a szabadságról, a személyiségről, a világ képtelenségéről, a boldogság útvesztőiről, a halálról vagy transzcendenciáról -, bámulatos képességgel tudja kiverekedni magát a megcsontosodott közfelfogás kelepcéiből. Ahelyett, hogy kielégítené az elvárásokat, olyan gondolatmenetekre és kijelentésekre ragadtatja magát, melyek, bátran merem állítani, titokban megütközést és döbbenetet váltanak ki” - írta Kertész Imre eretnek gondolkodásáról és sajátos írásművészetéről az esszéista Földényi F. László.

Megütközést és döbbenetet érez az első magyar irodalmi Nobel-díjas Sorstalanság című regényének olvasója is, függetlenül attól, hogy első megjelenése idején vagy azóta szembesült-e Kertész Imre írói világával. A koncentrációs tábort tizennégy éves gyermekként megjárt és onnan hazatért író ugyanis merőben másképp láttatta a hatvanas években írt - s az értetlen lektorok elutasító vélekedése miatt csak 1975-ben megjelent - első regényében a vele történteket, mint más holokauszt-ábrázolók. Hűvösen, tárgyilagosan - panasztól, vádtól, pátosztól és tragikus felhangoktól tudatosan tartózkodva -, egy pedáns könyvelő precizitásával leltározta meghurcoltatásának élményeit, olyan elképesztő állítással sokkolva olvasóit, hogy a lágerek világa után honvágyat is lehet érezni. Mintha Kafka Perének Josef K-ja, az elveszejtésére törekvőkkel készségesen együttműködő áldozat reinkarnációja lenne a Sorstalanság különös, koravén kamasz főszereplője - kínálkozik az analógia -, s éppen a kertészi stílusbravúr okán.

Ha megkíséreljük föltárni a nyelvben rejtetten tükröződő alkotáslélektani mozzanatokat, választ kaphatunk arra, miért éppen így dolgozta föl gyermekkori traumáját a regényíró, s arra is, miképp tudta ellensúlyozni e különös, elidegenítő hatású önkifejezés révén azt a - valójában kiheverhetetlen - lelki megrázkódtatást, melynek terhével több más, koncentrációs tábort túlélt írótársa évekkel-évtizedekkel később sem tudott együtt élni, s öngyilkosságba menekült.

A trauma ugyanis nemcsak megbetegítheti, hanem erőt is kölcsönözhet elszenvedőjének a túléléshez. Már a középkorban különbséget tettek a „fekete” és a „fehér melankólia” között: míg az előbbi - mely súlyos depressziónak felel meg - megöli a motivációkat és az életkedvet, az utóbbi serkeni a kreativitást. Freud ökonómiai megközelítése szerint az érzelmi megrázkódtatás rövid idő alatt olyan erős ingertöbbletet zúdít az egyénre, hogy annak feldolgozása meghaladja a szubjektum tűrőképességét: a „lelki készülék” képtelen levezetni és feldolgozni az ingereket, ezért tartós zavarok keletkeznek az „energiaüzemben”. Ilyenkor a traumatizált személyiségnek minden lelki erejét mozgósítania kell, hogy úgynevezett „ellenmegszállások” létesítésével lekösse a sérülés helyén beáramló további ingereket, s helyreállítsa az örömelv működéséhez szükséges feltételeket. A lélek kéjkereső-kínkerülő ösztönkésztetéseit az emlékezet is modellálja: csak a kellemes élményeket őrzi szívesen, a fájdalmas emlékektől szabadulni igyekszik.

Kertész Imre - Freud és Nietzsche műveinek fordítója - gyermekként elszenvedett, kollektív és egyéni traumáit az alkotás révén semlegesítette. Felnőtt korában nyilván tudatosan választotta meg az anyanyelvére lefordítandó, önmagán átszűrt, pszichológiai-filozófiai tanulságokat hordozó, személyes tapasztalati próbának alávetett szövegeket, melyek mintegy gondolatilag megalapozták írói látásmódját. A Sorstalanság főhősének szokatlanul szenvtelen-tárgyilagos előadásmódja arra utal, hogy Kertész Imre az Auschwitz utáni időszámítás alaptörvényeit a jó és a rossz viszonylagosságát tudatosító nietzschei elméletben találta meg.

Aránytalanul nagy feladatot róhatott a Buchenwaldból minden elképzelhetetlen „rosszon” túlesett kamaszként szabadult íróra - és életben maradt sorstársaira - a kikerülhetetlen „gyászmunka”, melynek során csökkenteni tudták személyes veszteségeik fölött érzett fájdalmukat és a kilátástalanság érzését a túlélés érdekében. A gyógyulni vágyó sérült személyiség ugyanis ösztönösen feledéssel védekezik a sötét gondolatok és a kínzó emlékek ellen. Az épségét védő lélek hasítással őrzi egyensúlyi állapotát: az elviselhetetlenül fájdalmas én-részeket elkülöníti a többitől, s érzelmi energiától mentes zárványokká formálja őket, hogy a személyiség megszabaduljon lelki tehertételétől. Ferenczi Sándor szerint „a sokk nemcsak emocionálisan, hanem intellektuálisan is képes a személyiség egy részét hirtelen megérlelni. [...] Ahogyan szaporodnak a felnövekvő ember életében a megrázkódtatások, úgy nő a száma és a változatossága a lehasadásoknak, és csakhamar nagyon nehézzé válik, hogy a töredékek között, melyek mind külön személyiségekként viselkednek, egymást azonban nem ismerik el, a kapcsolat zavar nélkül fennmaradjon. Végül is olyan állapot. jöhet létre, amelyet, a fragmentálódás képét folytatva, nyugodtan nevezhetünk atomizálódásnak.” (Ferenczi, 1932.) Tökéletes felejtés azonban a lélek fortélyos védekezési technikája ellenére sem létezik, s később máskülönben érdektelen történések is felszínre hozhatják az eltemetett élményeket.

Kertész Imre felnőtté válása során - mint sorstársai mindannyian - ösztönösen igyekezett eltávolodni a személyes létét alapvetően meghatározó kollektív traumától, hogy képes legyen szembenézni „a huszadik század botrányával” és személyes lágerélményeivel. Életigenlő hedonista módjára ragaszkodott a nevetés jogához. Nyilatkozataiban találó metaforával szemléltette a szenvtelen emlékezés képességének titkát: idejekorán berakta a „hűtőszekrénybe” lidérces emlékeit, megfosztva őket indulati energiáiktól, hogy az imigyen jégtáblaként formálhatóvá tett emlékeket később, íróként, kedvére alakíthassa.

A pszichológia rezílencia néven tartja számon azt a képességet, melynek révén valaki szélsőséges, reménytelen helyzetből, kreativitását kibontakoztatva, mintegy újjászületve tud megszabadulni. A rezíliencia a küzdés, az alkalmazkodás művészete. Aki egy koncentrációs táborban a túlélő szerepére aspirál, annak el kell fogadnia - hogy aztán kijátszhassa - a rákényszerített szabályokat, melyeket az embertelen REND nevében alkottak rabtartói.

Titkos ellenálló a Sorstalanság főhőse is, hiába álcázza magát előttünk modern-együgyű Candide-nak, aki a feje tetejére állt világban is célt és értelmet keres, olykor már-már elvtelen kollaboránsnak maszkírozva magát. Miközben ugyanis látszólag készségesen elfogadja a lágerek házirendjét, új tudása birtokában minden fortélyát latba veti, nehogy a gyilkos gépezet fogaskerekei közé kerüljön. Szüntelen védekezésre berendezkedve azonban nem lehet ép elmével túlélni a racionalizált borzalmakat, ezért a regény kényszertudósítói szerepre vállalkozó gyermekhőse - eredendő és követelődző teljesség-igényétől vezérelve - ott is igyekszik kielégíteni követelődző erővel jelentkező szépség-, otthon- és játékigényét, ahol ilyesmire egyáltalán nincs esélye.

Valójában tökéletesen mindegy, miben fedezi föl a lelkét megnyugtató és képzeletét megmozgató, vágybeteljesítő tárgyakat. Keres, tehát talál - így lesz képes a viszonylag hamar kiismerhető lágerélet monotonitását ellensúlyozni, fantáziája módszeres működtetésével. „A menekvésnek háromféle útjáról-módjáról tudok egy koncentrációs táborban - olvashatjuk a regényben. - A képzeletünk még a rabságban is szabad marad. Meg tudtam valósítani például, hogy mialatt kezem lapáttal vagy csákánnyal foglalatoskodott - takarékosan, beosztással, mindig épp csak a legszükségesebb mozdulatokra szorítkozva -, én magam egyszerűen nem voltam jelen.” Legkedvesebb időtöltésének azt tartotta a regény főhőse, amikor egy otthoni „rossz napot” idézett föl emlékezetében - mint a Sorstalanság lapjain olvashatjuk - „korai fölkeléssel, iskolával, szorongással, rossz ebéddel, s mindazt a sok lehetőséget, amit bennük akkor mulasztottam, elvétettem, sőt észre sem vettem, elmondhatom, itt a koncentrációs táborban most a lehető legnagyobb tökéllyel mind helyrehoztam”.

A képtelenségeket evidenciaként ábrázoló különös fejlődésregény hőse, az élményeit aprólékosan leltározó tizenéves kamasz, szabadulásakor már az otthon maradt felnőtteknél is bölcsebb öregember benyomását kelti, mert magasabb nézőpontból képes áttekinteni a vele-velük történteket. A jellemrajz fontos pszichológiai tudást tükröz, melyet Ferenczi Sándor így fejtett ki Nyelvzavar a felnőttek és a gyerek között című előadásában: „Az átélt trauma nem csak érzelmileg, de intellektuálisan is képes a személyiséget részlegesen éretté tenni. Szeretném emlékeztetni önöket az általam évekkel ezelőtt leírt, a ’tudós csecsemőről’ szóló jellegzetes álomra, melyben egy újszülött vagy csecsemő beszélni kezd, és az egész családot bölcsességre okítja. A gátlástalan, szinte őrült szülőtől való félelem pszichiáterré változtatja a gyermeket, akinek annak érdekében, hogy valóban szülei orvosává válhasson, és egyben megvédhesse magát az önkontrollt vesztett személyek felől áradó veszélytől, fel kell ismernie, hogyan azonosíthatja magát velük teljes mértékben.”

Haynal André, a magyar származású genfi pszichoanalitikus professzor az Elvesztett és visszaszerzett gyermekkor című előadásában - mely tavaly, a Ferenczi Sándor Egyesület Elveszett gyermekkor című nemzetközi konferenciáján hangzott el Budapesten - ugyanezt a jelenséget úgy írta körül, hogy a gondjaival magára hagyott gyermek megtanulja szülei elől elrejteni dühét. „Számos árván maradt gyermek képes lelki rugalmasságot kialakítani és kreatív ’tudós csecsemővé’ válni a gyászperiódis leteltével, melynek nyomán kialakulhat a ’feltámadást’ lehetővé tevő felszabadulás” - állította. Hogy mitől függ a túlélés képessége, a traumatizált személy pszichés rugalmassága és megküzdési stratégiája, Haynal professzor szerint ma még nem dönthető el, viszont „megfigyelhetően fontos szerepet játszik az okok között az, hogy maga az áldozat milyen jelentést tulajdonít a traumatikus eseményeknek”.

A Sorstalanság kiskorú regényhősének szubjektív világképében a rend már azelőtt megbomlott, mielőtt a kollektív trauma, a holokauszt bekövetkezett volna. A fiú szülei ugyanis korán elváltak, és - ahogy ez ilyenkor történni szokott - megosztoztak rajta. A bíróság apjának ítélte a fiút, akit a törvényes döntés nemcsak édesanyjától fosztott meg, hanem új (mostoha) anya kötelességtudó törődéséhez is hozzásegítette. Édesanyját - akihez a válás után már egy másik férfi tartozott - csak csütörtökön és vasárnap láthatta. Idejekorán hozzászokott tehát ahhoz, hogy sorsáról mások döntenek, neki pedig zúgolódás nélkül kell fogadnia a felnőttek által meghatározott életszabályokat. Rendre azonban szüksége volt, hogy eligazodjék a káoszban. Jó és rossz dolgokra osztotta tehát a kétarcú világot, és kellő gyanakvással kategorizált, hiszen tapasztalatai gyakran ellentmondtak a felnőttek értékrendjének.

Már a regény első soraiban érzékelhető a főhős szemléletét mindvégig átható ambivalencia: az apa munkaszolgálatba vonulása a gyermek szempontjából pozitív élménynek számít, ugyanis a fiúnak aznap nem kell iskolába mennie. Igazoltan lehet távol tanulótársaitól, de a kivételezettség szomorú apropója sem örömöt, sem bánatot nem vált ki belőle, mert nem „akarja” átélni a felnőtteket megríkató, őt magát csak udvarias szerepjátszásra késztető, furcsa helyzetet.

A rend mindent átható hiánya, a békebeli erkölcsi szabályok átértékelődése, a történések zavarba ejtő kétarcúsága, a látszatok mögött rejtőző valóság arra készteti a fiút, hogy hűvös objektivitással szemlélődjék a világban, és szülei, rokonai formális törődését illemtudóan viszonozza. De közben feszülten figyeli és mérlegeli minden szavukat, mozdulatukat, hiszen követhető magatartásmintákra volna szüksége - ám hamar rájön: senkire sem érdemes hasonlítani környezetében. A családi érzelem-megnyilvánulásoktól viszolyog, a hamis pátosz taszítja. A sorstalanságból - mely nem más, mint a kirekesztettség, a befogadó szeretet hiánya - tehát már „otthon” ízelítőt kap, még mielőtt a sárga csillag kötelező viselését elrendelték volna, és apja deportálása után felszállt volna a csepeli munkahely helyett Auschwitz felé elindító autóbuszra.

A szélsőséges történelmi helyzetben szocializálódó fiú - miközben tudomásul kell vennie a felnőtt világ abszurditásait - jobb híján a külső hatalom előtt meghunyászkodó, elfogadásra berendezkedő szülői mintához igazodik. S mivel a történéseket a felnőttek elkerülhetetlen sorscsapásként fogadják el, a fiú is követi őket a lojalitásban. Minden helyzetben kínosan ügyel a társadalmi szabályok betartására: az utcán sétálva még arra is van gondja, hogy - előírás szerint - jól látszódjék a kabátjára varrt sárga csillag.

Nem a József Attila-i „fortélyos félelem” igazgatja, sokkal inkább a rend óhaja, mert úgy érzi, hogy csak a kiismerhető szabályokhoz alkalmazkodva teremtheti meg a maga belső szabadságát. A kizökkent, fölfordult világ torz rendjébe kapaszkodik tehát, és miközben mazochista módon meg akar felelni az elvárásoknak, lélekben azonosul a tömeggyilkos rendszert kiagyaló és működtető „agresszorral”. Ferenczi Sándor a támadóval azonosuló gyerek tipikus viselkedési formáját így magyarázta: „a még fejletlen személyiség a hirtelen traumára úgy válaszol, hogy a fenyegető vagy támadó személlyel szorongásból azonosul, és azt introjektálja, ahelyett, hogy elhárítani igyekezne”.

A gyerek tehát felnőtt fejjel gyűjti tapasztalatait a koncentrációs táborban - és ott szerzett tudása alapján valóban bízvást tekinthető „bölcs csecsemőnek”, aki kioktathatja a felnőtteket, hiszen minőségileg is többet tud náluk. A regény végén joggal fogalmazhatott így a Sorstalanság tizenöt éves főszereplője: „kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam.”

A lágertapasztalatai hatására lélekben hamar megvénült kamasz, passzív tűrésnek álcázott, néma túlélési technikája révén, az adott világ működési titkairól is többet megtudott, mint azok a „humanisták”, akik csak hallomásból ismerték a holokauszt „poklát”. Hazatérve ezért nem tudja megértetni magát még saját rokonaival sem, akik szemrehányásként értelmezik a fiú megállapítását, miszerint a túlélés reményében mindenki belenyugodott a változtathatatlanba, s ilyenformán maga is hozzájárult a történtekhez, melyektől most oly szívesen határolódnának el. „Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit.” Mintha Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének kulcsmondata - „mindenki szem a láncban” - ismétlődne meg itt, Kertész Imre történelmi tapasztalatai tükrében.

Egy regény sorsához fogantatásának körülményei és utóélete is szervesen hozzátartozik. Ahogy Proust számára a tea mellé fogyasztott sütemény indította be az emlékezés folyamatát, Kertészt egy frissen cserzett karóra-szíjból áradó klórszag és „távoli hullabűz” emlékeztette Auschwitzra, melyet a szagélmény révén újra érzéki közelségben érezhetett. A hirtelen feltörő személyes emlékek azonban előbb-utóbb akadályozták az írásban. „Munkám - a regényírás - voltaképpen másból sem állt, mint élményeim következetes elsorvasztásából, egy olyan művi - ha úgy tetszik: művészi - formula érdekében, amelyet a papiroson - s kizárólag a papiroson – élményeim megfelelőjének ítélhettem. De hát ahhoz, hogy megírhassam, regényemet annak kellett tekintenem, ami minden regény, általában véve: elvont jelekből álló képződménynek, műtárgynak” - adott számot a Sorstalanság születéséről a „regény regénye”, az 1988-ban megjelent A kudarc írójaként.

Ugyanitt adta közre az első kiadói lektorok elutasító véleményét is, mely mai szemmel azért elképesztő olvasmány, mert pontosan azt kifogásolja az akkor első kötetes író művében, ami legfőbb erényének számít: tartalom és forma stilárisan furcsa ellenpontozását. „Mondatainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogalmazott” - olvashatta az elutasító levélben a szerző, aki - e mostani, pszichoanalitikus olvasat írójának munkáját megkönnyítendő - maga árulta el, milyen lelki motiváció működött benne, hogy a lektori vakság ellenére bízzon regénye megjelenésében: „makacs szenvedélyemre végül csak egyetlen magyarázatot találok: talán azért kezdtem írni, hogy bosszút álljak a világon. Hogy bosszút álljak, és hogy elnyerjem tőle, amiből kirekesztett. (...) Végül is az ábrázolásban olyan hatalom rejlik, amelyben egy pillanatra elcsitulhat az agressziós ösztön és létrehozhatja a kiegyenlítődést, az átmeneti békét. Talán ezt akartam, igen: csak képzeletben ugyan és művi eszközökkel, de hatalmamba keríteni a valóságot, amely - nagyon is valószerűen - a hatalmában tart; alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett. Regényem nem más, mint válasz a világra - a válasz egyetlen módja, úgy látszik, ami tőlem telik. Kinek is címezhettem volna ezt a választ, ha - miként tudjuk - az isten meghalt? A semminek, ismeretlen embertársaimnak, a világnak. Nem imádság lett belőle, hanem regény. (...) Így történt hát. Annyira híján minden bizonyosságnak, valahogy meg kellett magam győznöm róla: mégiscsak létezem.”