Lapszámok, 2002/3 UTAZÁS; "KÖLTŐVÉ KI AVAT?"

A szó még mindig tett

Levélféle Körmendi Lajoshoz

Kedves Lajos! Februárban - tíz évvel apám elvesztése után - elment anyám is. El kellett adnunk a pécsi lakást, s amikor mindent kipakoltunk, maradtak a fényképek. Ott ültünk öcsémmel a szoba közepén a földön, és válogattunk. Az ősök-rokonok közül sokat nem ismertünk. Öcsém azt mondta: akit már te sem ismersz, annak a képét dobjuk ki, hiszen ha eltesszük, csak elodázzuk a dolgot, és majd a gyerekeink ülnek majd ugyanígy, a messze végtelenbe tekintve. Látod, így működik az emlékezet.

Ez a keserű élményem jutott eszembe, amikor Régi kútba nézek című válogatott kötetedet a kezembe vettem és verseidet (újra olvasva meggyőződtem arról, hogy nincs igaza az öcsémnek: a múlt nem dobható ki, nem szűnik meg azért, mert már nem ismerünk föl valakit, ráadásul - sugallja verseid lényegisége - az egyéni és a kollektív (a családi, a csoport-) emlékezet összekapcsolódik. Egy népcsoport vagy egy nemzet emlékezete a miénk is. Hogy is írtad annak idején? „Sovány bejárónő / a feledés, / tesz-vesz, / kidob egy-két szép / halált, / de herzig kis sunyításainkat / leporolja.” S ha eddig, az enjambement-nak (is) köszönhetőn azt hihettük volna, hogy csak rólunk, saját cselekedeteinkről van szó, megnyújtod e sajátos formállogikát, s így fejezed be a verset: „Országutak szélére kiállunk, / leintjük / az ámokfutó / történelmet.” (A feledés)

Kritikusaid azt írták - különösen a szociográfiáidról -, hogy műveid: történelem alulnézetben. Tegyem hozzá, ráadásul, Te nemcsak az alulról jöttekről, hanem az alulról jötteknek is szóltál. Nem egyszerűen objektíven szóltál arról, amit Magad körül láttál (s ez egy nemzedék története is), hanem vállaltad is, hogy visszamenj az ősi közös múltba, hogy szólhass azok nevében és érdekében is, akik maguk nem tudnak megszólalni. Ezt tetted már az Isten tenyerén ülünk című antológiában és Barbaricum című első kötetedben, mégpedig a szubjektíven átütő ironikus-együttérző keserűséggel.

Eredetileg ezt a címet szerettem volna adni írásomnak: Levél Helbe, de azt a verset, amelyre így hivatkoz(hat)tam volna, kihagytad a válogatásból. Amikor első kötetedről írtam kritikát, így fogalmaztam: „Lírájának belső okhálózata pontosan nyomon követhető; a személyesség hitelét akkor sem nélkülözik sorai, amikor egy nemzedék, egy nép, egy etnikum nevében szól. Törekvéseiben társakra is lel, bizonyítják ezt Szabó Mihály fazekashoz (Végrendelet), Szűcs Sándor néprajztudósnak (Időért viaskodó) és Györfi Sándor szobrásznak (Egy álombéli tér plasztikái) írott versei. A Levél Helből című verse ilyen befejezést nyer: tudatom veled / jól vagyok / járni tanulok a vizen”. Ez a verszárás Körmendi lírájának egy másik jellegzetességére is példa: az expresszionista irodalomra is visszautaló profetikus hangnemre (itt jegyzem meg, hogy Körmendi emberképe is az expresszionistákéra emlékeztető módon differenciálatlan). A Levél Helből szépen példázza Körmendi kompozíciós érzékét is, azt a képességét, ahogy az áthajlással - mint a lírai sűrítés eszközével - tud élni: „Láttam Jézus Krisztust” - írja, s miután elhittük az áthajlás kimerevítő funkciójának (ilyenkor ugyanis egy pillanatra megáll a versmondat, mielőtt tovább olvasnánk) megfelelő jelentést, azt, hogy Isten fia feltámadott, a költő egy újabb sorban hozzáteszi: „felszögezve”, azaz újra a mindennapokban, a valóságban vagyunk. Az így kiegészült versmondat azonban még mindig nem teljes, még mindig tartogat meglepetéseket, ugyanis a költő a következő sorokban felemeli a tekintetünket, s így folytatja: „felszögezve / égi keresztfára / szélsikálta sirály két szárnyára”.

Régi kútba nézek- ezt a címet adtad válogatott kötetednek. Vajon miért? Egy viszonylag korai versed címét emelted kötetcímmé. Az az 1983-ban íródott vers most a válogatott kötet számtani-mértani kellős közepén található, azaz onnan visszafelé és előre haladva adhat más és más jelentést a szövegeknek. A vers maga így szól: „Kút van a kertnek ölén / Liftezik benne a szél, / Hordja a tégla porát, / Gyűjti a kert szemetét. / Úszik a vízen az ág, / Tartja a sün tetemét, / Bús ködökön jön a vén / Ősz haju, halk szavú tél. // Kútba hanyatlik az éj, / Városok ülnek alant, / Úsznak a kiskatonák, / Béka üvölt odalent, / Nyomja a ló-koponyát / Mélybe a rőt színü szél, / Felforog újra apád, / Rád nevet: aj, te ne félj!” Ezek szerint a kút nem más, mint temporalitás, valami olyasmi, amibe odakerül minden, ami közös bennünk: magyarokban és szomszéd kisnépekben (ld. Barbaricum). De ezt bizonyította Dátumversek című köteted első verse is, amely akkor íródott, amikor a prágai tavaszt eltaposták a tankok. A szöveg így hangzott: „A holnapunk / a kútba lett taszítva, / félhomályba / vész / az életünk.” [1968. 08. 22. (A bevonulás hírére)] Nagy Gáspárt juttatod eszembe, az ő válogatott kötetét, amelynek ezt a címet adta: Múlik a jövőnk. De hát egy nemzedék vagyunk: kiszolgáltatva az időnek. S hogy ilyen keserűnek látszik a megszólalásotok? Arról már e térség történelme tehet, mely meghatározta a sorsunkat. Itt jegyzem meg, hogy címadó versed írása idején született a magyar (kisebbségi és) egyetemes próza egyik kiemelkedő teljesítménye, Szilágyi István egyik jelentős regénye ezzel a címmel: Kő hull apadó kútba. Ezek szerint az elsüllyedt, eldobott vagy odahullt és ott felgyülemlett múlt lenne a kút legsajátosabb attribútuma?! Téged igazol, hogy a pszichológiában a tudatalattit jelenti, az ezoterikus hagyományban pedig a megismerés, a tudás szimbóluma. De lehetne annyi más konnotációja is: éltető vize révén - a forráshoz hasonlóan - a termékenység, a bőség jelképe (bár az lehetne!), a víz, a föld és a levegő egységét fejezi ki, a világ vertikális tagoltságú rendjének képe: az alvilág, a föld és az ég összekötője és - mint írtam is, lehet egy másik világhoz vezető út is, mint a Holle anyó című Grimm-mesében, emlékszel? És éppen Neked mondjam, akinek ez az egyik lehetséges világa, a Távol-Keleten - más földműves kultúrákhoz hasonlóan - a közösség boldogságának jelképe. A „vizek szabályozóját”, a nagy Jüt tekintik az első uralkodónak, a kínai Hszi-dinasztia alapítójának (Vö. doktorandusom: Újvári Edit szócikkével a Szimbólumtárban!). A hozzám közelebb álló keresztény kultúrában több jelentése ismert, az egyházatyák a vizet a bölcsesség forrásaként értelmezték, a kút pedig maga a Szentlélek, amelynek kifogyhatatlansága a szent titok kimeríthetetlen mélységére utal. A tipológiai szimbolizmus értelmezésében a ciszternába vetett József (Ter. 30,24) a Pokol kapujához leszálló Krisztus előképe. Megjelenhet a kút - s ez igen gyakori - az alvilágba vezető lejáratként: „csillagot láttam, amint az égből a földre zuhant. Nála volt a mélység kútjának kulcsa. Megnyitotta az alvilágot, a kútból füst szállt fel” (Jel. 9,1-2). Egyébként feminin szimbólum: a Példabeszédek könyve a feleséghez való hűséget így hangsúlyozza: „A saját ciszternádból igyad a vizet, csak azt, ami a saját kutadban buzog fel” (5,15), míg „az idegen asszony olyan, mint a szűk kút” (23,27). Szokták Krisztusra is vonatkoztatni, Hilarius szerint Krisztus „minden kegyelemnek kútfeje és idvességnek bő forrása”.

De lássuk válogatott kötetedet a maga megszerkesztettségében, a maga sorrendjében, mert kivételesen szép formát adtál verseidnek, amelyek így egyszerre olvashatók akár regényként is. Hallgatóimnak mindig azt szoktam mondani, soha ne olvassanak egy-egy verset csak önmagában, mindig ciklusban, kötetben próbálják meg értelmezni, azaz a versesköteteket is olvassák úgy, mintha regényt olvasnának. Aki megfogadta a tanácsomat, sokat nyert vele, különösen az olyan költőknél, akiknek az esetében fontos volt a kötetkompozíciós szándék, mint Adynál. Fokozottan érvényes ez a válogatott kötetekre! Gondolj csak József Attila Medvetáncára vagy hogy közelebbit mondjak: Nagy László Himnusz minden időben című válogatására, mely az életmű derekán született. Te Magad két évtized lírai terméséből válogattál, nem lehetett könnyű dolgod! A tizenhat könyv, ami Mögötted van novelláskötetekkel, kisregényekkel, szociográfiákkal, riportkönyvekkel, műfordításkötetekkel, csak erősíti e lírai gyűjtemény hozadékát. Magam csak arra vállalkozhatok, hogy mintegy „hangosan” olvasom most a verseket abban a rendben, ahogy Te kínálod! Régóta nem váltottunk levelet, most mégis sokat tudok Rólad. (Amikor befejeztem akadémiai doktori értekezésemet, egyik opponensem - Ferenczi László -, mikor már leadta véleményét, felhívott telefonon és - akkor még szinte ismeretlenül - azt mondta, mindent tud rólam a disszertáció alapján...) A könyvet úgy szerkesztetted meg, hogy az nagyjából követi az időrendet és köteteid megjelenését, a ciklusok is az eredeti kötetek válogatásai, mégis érdekes lenne láttatni, hogyan és miért kerültek korábbi versek is egy-egy ciklusba. Ennek megfogalmazásához azonban most nincs elég terem.

Az első ciklus tulajdonképpen az első kötet skeletonja. A Barabaricumról írtam annak idején, most mégis másként is olvastam, a szó tudományos értelmében „újraolvastam”. Meggyőződtem róla, hogy az akkor - a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején - megfogalmazott versek első sorban ars poeticák, amelyekhez hű maradtál. Már akkor fontosnak vélted - még a mottókban is - kijelölni saját helyedet és nemzedékedét, megmutatni vállalt közép-kelet-európaiságodat. A Barbaricum ciklus elé Marin Sorescu e sorait választottad mottónak: „Nézzük meg alaposan: / Bennünk ki rejtezik? / Legyünk nagyon óvatosak, / Kinek mondjuk: / Én”, a Tojás-univerzum ciklus fölött pedig Vladimír Holant idézted: „Magad vagy. Minél kevesebb gesztust. Semmi látványosat”, az akkor a Barbaricum ciklus elé választott mottót most is ugyanott helyezted el, így köteted élére került Oldzsasz Szulejmen Mecset délben című versének e sora: „...»egy ló tévedt a mecsetbe«” Ez a ciklus tehát az indulás verseit rögzíti, egységes, de nem egyszerű folyamatként ábrázolva azt a történetet-történelmet, amely utadra bocsátott. Gyerekkorodról úgy szólsz, hogy a gyermek nézőpontja a kiindulópont, de a felnőtté a szorongó-szorongató ítélkezés: „díszlépések tiktakja méri időnket / én uram isten mit tegyek / elköltözöm a felnőttkorba / egyszer volt hol nem volt egyszer egy gyermekkor / nehéz szívvel fütyörészek / ikter / bakter / fekete / szatying” (Egyszer volt). A gyerekkorodba - értelmezésem szerint - nem a nosztalgia térít vissza, - hanem nemzedékünknek az a sajátos igénye, hogy szembenézhessünk a történelemmel, amely saját közvetlen múltunk is. Az Álom a versről kemény ars poetica, mert van bátorságod ahhoz, hogy szolidaritást vállalj a rászorulókkal, akikért - s ez bizonysága annak, hogy hiszel a költői szó erejében - tenni is tudsz: „Becézni / az anyahűségű szerszámokat! / Sört írni / az akáctenyerű kubikos poharába / Szellőt írni / a téglagyári kemencében aszalódók hátára! / Jó gazdát írni / a szomorú kutyáknak! / Közös mosolyt / a közös sorsúaknak!” Itteni utolsó soraid az egyetemes humánum és szeretet immanens parancsát teszik nyilvánvalóvá: „Szívem fölött / nem tűrök / jégkokárdát!” Az indulás versei azonban nem csak ars poeticák, de már itt erőteljessé és relevánssá válik a közép-kelet-európaiság mibenlétének meghatározása. Költői magatartásformáddal azonosulni tudunk, mert megérezzük, hogy alapja nem más, mint az egymásra utaltság olyan felelősségteljes meggondolása, amely a József Attila-i „rendezni végre közös dolgainkat” parancsának és a Németh László-i „tejtestvériség” gondolatának kemény, dacos, termékeny továbbmondása. Erre legszebb példa épp a cikluscímadó vers, hiszen Barbaricum nem más, mint Közép-Kelet-Európa: „Dunából, Visztulából font varkocs / lobog a hátadon. / Vállaidon a Körösök szélfútta fürtje” - indul a vers, pontosan úgy, ahogy egy ódának indulnia illik, csakhogy a megszólítás s később a felszólítás fikciója profanizálódik is. A vers végig nem más, mint harc az ódáért - az ódai magatartás ellen, mert a látható, tapasztalható keserűségen úrrá akarsz lenni, s ebben segíthet az ódai odafordulás. Hasonlóan gondolkodsz a Kun Miatyánkban és az Adatban is, amely „csak” ennyi: „tél volt / meszesgödör-Európánkban / tarkón lőtt városok / hevertek / mikor megfogantunk”.

Nem véletlen, hogy A gyökeres állat című ciklusban Magad is furcsállod a Téged kérdezőket: „Miért nem fedezem fel / az idillt? - / kérdezik. // Nagyon szeretném végre / felfedezni, / és ilyeneket írni: / Dézsmás méhek a távoli kertek virágai ormán / bátran gyűjtik a port, szállnak is egyre tovább.” Aztán mindehhez - hihetetlen szarkazmussal - hozzáteszed: „De kit érdekelnek / a méhek?” .(Az idill). E kis ciklusnak szinte minden darabja ars poetica-jellegű, annak ellenére, hogy itt szabadverseket olvasunk: mind a dikció, mind a verstükör a korai avantgarde-ra emlékeztet, mégsem tudod megtagadni Magadat, a Quo vadis című szintén lépcsős szabadversedet például így fejezed be: „nyelvem alatt / márványszobrok / görögnek / a / kavicslét / felé // elindulok / és / kérdé / az / Úr // : Quo vadis, domine? / Haza mennék, amice.” E ciklusban van némi istenkáromlás is, amit majd (ma már tudjuk) később visszavonsz. Mindezt azért említem, mert ez a ciklus és a következő, az Édesem, ma oly fanyar vagyok egészen korai (1981-ből származó) verseket is sorol, s olvasatom szerint mindkét ciklus az induló Radnótira alludál. A költői magatartásforma legalábbis mindenképpen Radnótit evokálja, hiszen az első két kötetéért még bíróság elé is citálják: az Újmódi pásztorok éneke esetében vallásgyalázás, a Pogány köszöntő esetében pedig erkölcstelenség vádjával. Az Édesem, ma oly fanyar vagyok szintén alkalmas lenne arra, hogy a korabeli ügyész egy bírósági épületben idézzen belőle, hiszen olyan aperszüket olvashatunk itt, mint például az Álmodozik az ember: „lábad között kökénybokor / vadnyúlkezem ott kóborol / mire én is odaérek / barna medvével felérek”. A Módosított születés pedig a Radnótinak felrótt mindkét „bűnt” magában hordozza. Az Egy falusi Madonna-szobor monológja alcímmel ellátott textus imígyen szól: „Mint denevérkrisztus kapufélfán - /lennék felfeszítve uram ágyán: / ama nyoszolyavitéz begyesen rúgtat / ágybéli kelevézével ágyékomnak, / csánkomat nyövi, hányja nagy garral, / pulyák jönnek számtalan fuvarral, / ám ő csak veti a tajtékot rendesen, / krampuszi szuszokat lök verejtékesen, / megcsihad rajtam, másokhoz sem restvérű, / de asztalomnál óhajt lenni nagybélű, / csak csücsöknyi csöcseim fölött / csőszködik akár nyálas kölyök. // jaj, változnék, én mivé, mivé nem - / Madonnává: éltem úgy ne éljem! / Éji vándor így is akadhat, / ki éj leple alatt / szent-szűz leplem alatt / hajnalig nyugodtan matathat.” De, tegyem hozzá, természetesen mindketten tudjuk, miként olvasóid is, hogy nem kell(ene) bíróság elé citáltatnod, sőt: játékosságodat, szívörömeidet osztod itt meg velünk. A Tojás-univerzum még befelé forduló, elmagányosodó, az objektivitásba bujdosó személyisége itt mintha boldog(ulna), (ki)teljes(edne) lenni tudna, különösen a Júlia-versekben, köztük is legszebben talán az Üzenetben, amely nem egyszerűen szerelmi vallomás, hanem mintegy szimbolikus szintézise is e korszak körmendiáriumának: Barbaricumnak és lakói, benépesítői lélekrezdüléseinek, a mégis-tudat, mégis-hit poétikus magatartásának, mely a szerelemben keres és talál menedéket : „Fekszem viseltes rongyon / zsíros kenyér a gondom / bájvivő dalnok / bajvívó bajnok / mások / kik darázzsal etetnek hallják / szeretem Varga Juliannát // két kicsi melled halom / reá szép fejem rakom / templomos éknek / messzire nézek / félek / akár Isten emberi barmát / szeretem Varga Juliannát // néma táj Barbaricum / vigyázza barbár ikon /tolat kint a gond / ugat bent a gond- / olat / bár mérgüket mind nekünk adnák / szeretem Varga Juliannát”. S ez az a ciklus, ahol megmutatod Magad különféle formákban, bizonyítva, hogy a poeta natus nem nélkülözi a poeta doctust sem, írsz dalokat (Julianna-évszakok, Az éjszaka vége, Forró a szél, Dal), megszólítasz egy Altatót, egy Haikut, megelevenítesz egy Jesolói képeslapot és történelmet is írsz apádra emlékezve Halottak napja címen, sőt megformálsz két félelmesen szép disztichont is: „Hát félsz, elveri rajtad a port ama farkas-ítész? Félsz / Olvasót, haragost? Legszigorúbb a papír!” (Két sor), „Ó idegen, menj, add tudtára az emberi fajnak: / itt élünk, magyarok; porlik a nyelv, a jövő” (Felirat).

Nagyon szépen állítottad össze a Kurgán ciklust, amelyben ékesen tudnak megszólalni vállalva vállalt türk őseid és sorsosaid (Kurgánok közt, Kazak puszta, Ujgur emlék). Utazó- és utaztató-versek ezek, amelyekben végre derű is van, kontempláció, öröm, mert még a történelmi fájdalom mögött is ott a szolidaritás felszabadító állapota, ahogy bejáratod velünk a kazah pusztákat, Kazánt, Mongóliát, Pekinget és Kantont. Közben írsz négysorost (A Balkas tó fölött), balladát (Tatár ballada), példabeszédet, miniatűrt és szonettet is, amelyen átsüt a szándék: formába szorítani a látvány és az átérzés-átélés szabadságát: „Medvés, rozsomákos dús tajték a tajga, / Medret rág a víz a buja őrületben, / Kiritkul az erdő, a zöld álom lebben, / Kibukkan lomb alól vad sziklák haragja. // Következnek délre a ligetes puszták, / Kövek könyökére bársony lepel vetve. / Urga szuszog múló álmában nevetve. / Ürge, kutya, ménes ezt az éjt megúszták. // Mondai pusztán túl moccan a sivatag, / Mongólia fénylik, mint arany kirakat, / Hegyre rúgtat a nap, mint dzsingiszes bálvány. // Hetyke gép ablakán, a táj fölött vagyok: / Ahány jurta guggol, fehéren felragyog, / Akár Isten szeme az emberek láttán.” De a legerősebbnek még e versekben is, továbbra is az ars poetica jelleget érzem, az önarcképiséget, a Paul de Man-i önéletrajziságot (Vö. Paul De Man: Az önéletrajz mint arcrongálás), még azokban a művekben is, amelyekben pedig őszinte kételyeidet szólaltatod meg, mint a Kazak éjszakában: „Az éj álmokat dagaszt. / Rugékony ideg feszül. / Ami bánt, hogy mondjam azt? / Én nem tudok csermelyül.” Ez utóbbi igaz, Kedves Lajos, de hát Jónás (és Babits) sem tudott „istenül”, mégis megkísérelték, s éppen ebben van a feladat-jelleg, itt kezdődik a teremtés, a költészet! De jól tudod ezt Te is, hiszen a Hajnalban így írsz: „Az Úr csóvát dob az égre. / Patak pezseg. / Hallgatsz? Beszélsz? Mondd, mi végre?” A kételyekre a Benned élő ősök s a Belőled szakadó versek kell, hogy válaszoljanak, s - értelmezésem szerint - teszik is. Ennek ékes bizonyságát jelentik a következő ciklusban olvasható műveid.

A Dátumversek nagyon fontos részét képezik a gyűjteményes kötetnek. Joggal írta róluk kötetben való megjelenésükkor közös barátunk, Bertha Zoli, hogy „összegeznek, összefoglalnak, kristályosítanak, mintegy visszfényként is rávillantanak e költészet korábbi szemléleti és poétikai sokoldalúságára. Egyúttal az egységesen markáns, konok éles- és igazlátás lenyomatai. Biografikus, generációs és nemzettörténelmi mementó részei, összességükben: egy poétikus diárium”. (Vö. Bertha Zoltán: Sorstükör. Felsőmagyarország Kiadó, 2001. 523. p.) A ciklus olyan módon épül fel, mintha egy régi magyar irodalmi verses naplót olvasnánk, mintha reneszánsz, manierista vagy barokk concettók közt sétálnánk, amelyek 1968 késő nyarától - a csehszlovákiai bevonulástól - vezetnek 1999 áprilisáig (Nagy Gáspár ötvenedik születésnapjáig). Úgy is épülnek fel, mint a régi textusok: előbb a dátum, majd zárójelben nem a cím, hanem a textus tartalmának megjelölése, példaként álljon itt a következő, kemény szarkazmussal megfogalmazott, címestül is csak négysoros mű: „1980. 12. 01. / (Midőn kirúgták az újságtól) / Hogy te messze ne juss / van rá §.” Innen tudtam meg, hogy beteg voltál, halálos beteg, s azt is, hogy felgyógyultál, de e versek is újra és újra meggyőztek arról, hogy hiszel a szóban, a költői szóban. A szövegek tematikai szempontból felölelik eddigi teljes életművedet és életutadat, magam azonban azok közül szemezgetek, amelyek még mindig poétikusan nemcsak személyesek és hihetetlenül őszinték, de költészetelméleti szempontból is fontosak. Az első híradásaid egyikében olvasható: „1968. 08. 25. / (Újabb hírek után) / Feketében / a szó. / Gyászol.” [a kiemelés tőlem: Sz. L. S.] Egy bő évtizeddel később pedig így fogalmazódik meg az üzeneted: „1980. 12. 02. (Álláskeresőben, avagy hogy ityeg a fityeg mikor / leprásnak nézik az embert) / Úgy érzem magam, / mint egy húsvéti csonka. / A polcon lévő nyárspolgár / bazsalyázik, napraforog, / kacarog, elfordul. / Nem hiszi el, hogy rohadunk. / Akkor hát: béke szavainkra.” Hasonló iróniával szólsz az évtized végén is: „1988 nyara / (Midőn nem írt) / Beszédes / írói alkat: / hallgat.” És 1997 őszén, Halottak Napja alkalmával születnek meg azok az aperszük, amelyekben visszavonni látszol korai mérgeidet (mintha Baka Pista üzenne): „ 1997. 11. 01. / (A temetőben) / Ezt írtam egykor: / »én / már / az / Istennek / sem / hiszek / el / semmit«. // Néha / hülyeségeket beszél / az ember, / Uram.” Majd egy nappal később ezt írtad: „1997. 11. 02. / (Midőn régi írásait nézegette) / Azt íratta velem / az ifjúi gőg, hogy / »dühünkben / szájba kúrjuk / istent«. // Mintha / parazsat vinnék, / égetnek már / ezek a szavak, / Uram.” [A kiemelések mindenütt tőlem: Sz. L. S.]

Tudod, mit juttattak eszembe e verseid? John Langshaw Austin (1911-1960), oxfordi tudós szembefordult azzal az európai kultúrát mélyen átható hittel, hogy a szavak és a tettek világa az élet külön szféráját jelenti, klasszikus munkájában a nyelvi elemzés érzékeny eszközével él, hogy bizonyítsa a szavak és a tettek szembeállításának látszólagosságát: egy cselekvésközpontú felfogást érvényesít, amelynek értelmében a szavak minden használata tetté válik, pedig Austin ráadásul a költői nyelv specifikumairól nem is értekezik (Vö. John L. Austin: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, 1990.). Pléh Csaba a kötethez írt előszavában Ralph Waldo Emersont idézi mottóként: „A szavak és a tettek az isteni energia nem is annyira eltérő módozatai. A szavak is tettek, s a tettek is a szavak fajtái” (Essays: Second series: „The poet”). A huszadik századi irodalomelméleti iskolák szinte mindegyike behatóan foglalkozott a költői szó mibenlétével, lett légyen szó a német motívumelmélet képviselőiről (Oskar Walzellel kezdődően), a New criticism követőiről vagy az orosz formalistákról. Az újkritika és a formalizmus közös nevezőre hozható, mégpedig abban, hogy a költői nyelv végső soron sajátos kifejezésmód és a bühleri ábrázoló, kifejező és felhívó mellett van esztétikai funkciója is (amint arról Mukařovsky meggyőzött bennünket), márpedig a lírát ennek az esztétikai funkciónak, a szó önmagára utaló funkciójának túlsúlya jellemzi. (Nagyon érdekes könyvet írt ennek a funkciónak az érvényesüléséről egy pozsonyi kutató: Vö. Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Kalligramm, 1998.). Illyés Gyula egyszer Frenaud-t fordított, és a vers fölé maga találta címet kívánt adni, ám nyomdahibából így jelent meg a mű: Egy nagy franc a vers. Illyés dühös volt (az eredeti a „francia” lett volna), ám véletlenül micsoda igazságot mondott ki: a vers valóban nagy franc, titok ugyanis, olyan cselekvés, olyan tett, mely mindennél nagyobb felelősséggel jár. Ezt érezheti a Te olvasód is, kedves Lajos!

Különleges bizonyságot nyer mindez az utolsó ciklusban, amelynek már címe is beszédes: A képek árnyéka vagy T. S. festőművész, aga, bég, bej, pasa, alkoholtábori hangadó és képmutogató mester tsudálatos világához egy-egy tsámpás lábjegyzet. A ciklus - minden idézett emberi fájdalom és kín ellenére - játékos is, abban az értelemben, ahogy maga a művészet ezt lehetővé teszi. Festőbarátod és barátaid képei ihletik e művek többségét, s megszületik a századforduló idejére emlékeztető Gesamtkunstwerk (összművészet) igénye, hiszen Magad sem csupán megszólaltatod a festményeket, de többnyire szép képverseket írsz, Magad is részese vagy a „kípmutatásnak”. Kalligrammjaid ugyanis formai szempontból is követik az üzenetet, felidézve a nádas, a part vonalait, ezért nehezen idézhető a textusok, hiszen egy-egy képvers esetében előbb a néző lép előtérbe, csak azután jelenik meg az olvasó is, hogy meg is szólalhasson a kép mint szöveg is. Ezért tehát amikor idézem A kép árnyéka: terebélyes életfa című képversedet, előbb el kell képzelnünk is, ugyanis külső formája valóban egy fát evokál, s imigyen hangzik: „Zöld-kék-barna fűfolyam, / fölötte lilás-rózsaszínes csendben / mereng a lomb, világít, / fénye szinte túlvilági. / A lomb belsejében, érzem, / te kapaszkodsz felfelé, / festősámán, / szót / váltani / az / Istennel / erről / a / megválthatatlan / világról.” Olvasód itt is, még festőbarátod esetében is felfigyelhet a szó fontosságára, s nem kell keseregnie, hisz a betegség idején is így írtál Nagy Gazsinak: „Hol vannak már a szép hetérák? / Félrelöktek és a lét megunt? / Marad a kín, a kórház, a rák. / Azért mégsem adjuk meg magunk!” (Köteted adatai: Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001.)

Kedves Lajos, lassan befejezem levelemet, kötetedhez gratulálok, nagyon örültem dedikációdnak is. Új könyvemből küldök Neked, és várom a válaszodat! Tudatom Veled, jól vagyok, melyhez hasonló jókat kívánva szeretettel ölellek: Lajos

 Szeged-Almádi-Budapest, 2002. szeptember 8-25.