Hölderlin szerint az ember csak a jelenvalót szereti, s ennek lehet része akár a kocsma is. Nem hagyva figyelmen kívül persze az alkoholfüggőség bizonyos fokozatait sem, hiszen idővel könnyen elvékonyodhat az az alapérzület, mely az említett intézményt a világra való hatni akarás, a nyitottság és a kontempláció (szemlélődés) helyévé teszi.

A kocsma közönsége sohasem menthetetlen alkoholistákból áll, hanem olyan emberekből, akik egyszerűen jól érzik magukat. Méghozzá a jelenvaló meghatározott keretei és rekvizitumai. között. A szerencsés véletlennek köszönhetően esetleg beszélgetni is tudnak egymással, vagy ha nem, hát rezignált nyugalommal veszik tudomásul, hogy nap mint nap minden kezdődik elölről. Legfeljebb a néhány órára, vagy az egész napra szánt pénzt kell értelmesen beosztani.

Mert csak a kocsmák világában működnek igazán a rejtett egyértelműségek. Az unalomig ismételt történetek is azok számára tűnnek banálisnak, akik nem figyelnek a részletekre. Lehetetlen nem érezni a résztvevők között a növekvő izgalmat és szükséget: közel kerüli egy másik ember - akárha triviális - titkához, együtt érezni vele. S ez a szándék mások számára is alkotó és serkentő jellegű. Ha másként nem, többnyire úgy, hogy a poharazgatók beszélő közösséget alkotnak. Mert aki rendszeresen ugyanabba a kocsmába jár, előbb-utóbb megszűnik kívülállónak lenni, s részesévé válik azoknak az eseményeknek, melyek a kommunikáció feltétlen szabadságán alapulnak. Az ismeretség és a kölcsönös elfogadás így teremti meg a - csak néha felboruló - nyugalmat. Ám ez nem egy kötött világ apriorisztikus nyugalma: az ismétlődő meghívásokban is kifejeződő gesztusok járulnak hozzá a veszélytelenségnek ehhez a légköréhez. Csak aki alkalmazkodóképesség híján konfliktusokat provokál, vagy képtelen a közösen kialakított szabályokat betartani, az kényszerül a kocsmai közösség alsó kasztjába.

De nem járnak jobban azok sem, akik elhamarkodott és feltétel nélküli behódolások révén akarnak maguknak előnyt szerezni. A fizetőképesség ugyanis nem minden esetben jár együtt a megbecsültséggel. Kivált akkor nem, ha ehhez szellemi elbutultság is társul. Bármelyik valamirevaló kocsma törzsközönségébe kerülni komoly erőfeszítés, amely viszont megint csak azt igazolja, hogy a közös sors és életalakítás lehetősége összekötő kapocsként jelenik meg. Mihelyt a törzsközönség felbomlik - ami szociológiailag kifejezve annyit tesz: mihelyt a mintaadó kaszt szerepe megszűnik -, azonnal fellép a veszély, hogy az adott kocsma arctalan italfogyasztók gyülekezőhelyévé válik. Puszta ivóvá, vagy italkiméréssé, ahová bárki bármikor bemehet. Az összetéveszthetetlen atmoszféra tűnik el, amely - ahogy Walter Benjamin írja - azért nélkülözhetetlen, mert „csak amit mi légzünk be, abban a levegőben terem olyan boldogság, mely irigységünket felkeltheti, csak azok között az emberek között, akikkel beszélgethetnénk, azokkal az asszonyokkal, kik nekünk adhatnák magukat”.

Ha azzal áltatjuk magunkat, hogy kocsmák (kávéházak, klubok és kaszinók) nélkül is lehet élni, menthetetlenül beletörődünk a jelenvaló sivárságába. Mert a társas élet eme színterei nem véletlenszerűen jönnek létre, s nem is csak azért, hogy az önpusztítás viszonylag kellemes és viszonylag hosszan tartó intézményes formáját fenntartsák. Mindez kevés lenne ahhoz, hogy nélkülözhetetlenségükről akárcsak beszélni is tudjunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy valóban kell egy hely, amely mindig az, aminek látszik. Nem szentély, és nem biliárdterem, nem zeneszoba és nem tekepálya, hanem egyszerűen kocsma, ahová vannak, akik szeretnek járni, vannak, akik valamifajta kényszerűségből teszik, s nyilván akadnak olyanok is, akik messze elkerülik. De mivel sohasem csupán az italfogyasztás módja, mértéke és formája a döntő, legalább abban bíznunk kell, hogy a kocsmák évszázados tradíciói nem tűnnek el teljesen.

Mert pótolni sok mindent lehet, helyettesíteni viszont aligha.