Ismerőseim közül, úgy tudom, én vagyok a legrosszabb utazó. Két kezem ujjait ki sem használva tudnám összeszámlálni, hányszor jártam külföldön. A határokon túli, magyarlakta területeket, az ENSZ-megfigyelők szíves engedelmével, ebben a kisded statisztikában nem veszem figyelembe. A marosvásárhelyi nagykönyvtárt például, ahol Tóth István költővel találkoztam, valahogy nem tudom külföldnek tekinteni. Tóth István (1923-2001) volt az első eleven, határainkon túli költő-hazámfia, akivel személyesen ismerkedtem meg. A budapesti, Alpári Gyula utcában működő szerkesztőségből a hetvenes évek eleje óta ismertem. Egy igen szép, leoninusokban írt versét volt szerencsém közzétenni akkor a lapban. Tóth István költő, műfordító és főiskolai esztétikatanár nevét hiába keresi az olvasó az 1996-os Hét évszázad magyar verseiben. Pedig a Fazakas László szerkesztette Kortárs magyar írók kislexikonában (1988) benne van. Sőt, már a Magyar Irodalmi Lexikon 1965-ös keltezésű harmadik (S-Z) kötetében is szerepel. Nem tudom, hányszor kényszerülök még felhánytorgatni e drága, hófehér könyvmonstrum szerkesztőinek, akik a modern részt válogatták, hogy mennyire slendrián - s a jelek szerint milyen részrehajló -.munkát végeztek. Nagy kár, mert a régi irodalom fejezeteit avatott kezek gondozták.

Marosvásárhelyre csak évtizedekkel később, a kilencvenes évek elején jutottam el. Olyan helyeken fordultam meg ott, amelyek alig utaltak arra, hogy nem magyar földön járok. A könyvtárban, a színi akadémián, a Látó szerkesztőségében s egy hegyi vendéglőben, ahol magyarul rendelhettem vacsorát. Útitársam Vári Attila székelyföldi illetőségű és illetékességű, 1983 óta Budapesten élő költő volt, aki úgyszólván mindenkit ismert és köszöntött a marosvásárhelyi Fő téren és környékén. Kerülgettük a még fölszedett macskaköveket s a léceiktől megfosztott padokat a nemrég látott, szívet szorongató tévéhíradó-jelenetek emlékképeitől kóvályogva. A kertes utcákat róva Attila lépten-nyomon bemutatott valamelyik helyi ismerősének - tanároknak, színművészeknek, íróknak. Még odafelé utaztunkban folytatott beszélgetéseink során elárultam Vári Attilának, hogy apám is Erdélyben, bár nem székelyföldön, hanem a Küküllő megyei Erzsébetvároson született. Attól fogva Marosvásárhely-szerte így mutatott be a helybelieknek: A. J. Erzsébetvárosról. (A kisváros neve a húszas évek óta Dumbraveni.) A harmadik ilyen bemutatásnál már nem helyesbítettem, s nem fejtegettem, hogy az erdélyiség talán mégsem száll apáról fiúra. Nem szállt rám az erdélyiségnek sem valamilyen érdeme, ha van ilyen, sem istenigazában megélt kínja, mely viszont biztosan létezik, s a lelket életre szólóan terheli, sújtja. Legfeljebb sok-sok töprengésre és bizonyos együttérzésre képessé tevő öröksége hagyatott rám az erdélyiségnek. Attila kedvesen rögtönzött honosítási akcióira kínomban arra gondoltam, hogy - pesti lévén - nem is jár messze az igazságtól, pontosabban a Pest melletti Pest(Szent)Erzsébettől, amely ma már egyike Budapest kerületeinek, de a sok névváltoztatás közben mondogatták néha Erzsébetvárosnak is.

Határátlépéseim ezekkel a félig-meddig hazautazásokként megélt útjaimmal együtt sem sokkal haladják meg az egy tucatot.

A rossz, pocsék, nehezen mozduló utazók versenyében azért valamilyen furcsa, negatív dicsekvés vágyától hajtva sem kéredzkedhetnék be a Guiness-rekordok könyvébe. Az irodalom története néhány igazi anti-pasasért is számon tart. Olyanokat, akik nemcsak az írásban, hanem a nem-utazásban is verhetetlenek.

Tudva levő, hogy a pasas, ez a viszonylag szolid argó kifejezés (szívesebben is sorolnám az úgynevezett bizalmas kifejezések közé) a pasasér szóból kopott rövidebbre, mely eredetileg utast, utazót jelent. Én orosz nyelvi tanulmányaim során találkoztam a gimnáziumban (vagy még az általánosban?) a pasas szó eredetével, a paszazsir-ral (ezt sokkal könnyebben meg tudtam jegyezni, mint például a vüszokoobrazovannüjt, ami Lenin díszítő jelzője volt, s ha jól emlékszem, magas műveltségűt jelentett), de az oroszok is a franciából vették át ezt a szót, mármint a paszazsirt. (Mi a németből vehettük át a pasasér változatot.) Ebből a nemzetközi kifejezésből lett a majdnem kedveskedően gúnyos magyar argókifejezés, a pasas, amely aztán a jelentésátvitel útvesztőin áthaladva és pasivá rövidülve egy idő óta a nőci vagy a csaj hímnemű megfelelője lett. Nem annyira frivol csengésű tehát, mint a szebbik nem alulról fölfelé szemrevételezett (s így többnyire vétlen) egyedeire alkalmazott bula, a spiné vagy az utóbbi durvaságán valamelyest enyhítő spinkó. A pasas napjaink nyelvhasználatában annyi, mint férfi, kissé felülről kezelőn, de még nem bántó mellékízzel. A pasas föltétlenül korosabb a srácnál, de korántsem biztos, hogy öreg. (Ottlik Géza vagy Vekerdi László így mondaná: ürge.) Amennyiben a pasas már kissé túlkoros, akkor hozzáteszik: öregedő vagy vénülő pasas. Ha pedig költő, amolyan igazi, lírai költő hozza szóba, mint a krisztusi korba lépő, harminchárom éves Jékely Zoltán a Futballisták című remekében, akkor így látja el jelzővel a szót: „- Mindig lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt gyepű rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét, // mely mérföldekről mágnesez magához / labdaéhes diákot és inast, / s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, / ki eltűnődve dől a kapufához.” A pasas itt valósággal megdicsőül. Egyrészt megszépül: deres haja ezüstösen csillog. Másrészt a „dérütött” szó hangulati hatására sok mindennel vert sorsa van, mint aki megélt egyet s mást. (A vers közvetlenül a háború után, 1946-ban keletkezett.) Harmadszor: ez a versbeli pasas - akkor is, ha nem közvetlenül azonosítjuk magával a költővel - az élet utasa, aki a jó combú ifjúságból halad a létezés alkonya felé.

Ezt a pasast föltétlenül vállalom. Igen, én is ott merengek minden kapufa tövében a „szárnyas időn”, mely „hirtelen elrepűl”, ahogy a mindössze huszonnyolc éves Berzsenyi Dániel írta zseniálisan (Jékely szívesen idézte). Az idő sebes és lelket sebző múlását elképesztően fiatalon érzékelik a költők. Ők a legnagyobb utazók, akkor is, ha életük folyamán alig egy-két alkalommal vállalkoznak olyan hosszas szekerezésre; mint amikor Dániel uraság elmerészkedett a messzi Pestre és Budára, hogy ott beszerezze a Kölcsey Ferenc által írott kritika mellé a szemtől-szembe kapott sértéseket is. Nemcsak a szatmárcsekei vetélytárstól, hanem úgyszintén a „szent öregtől”, Virág Benedektől. Kölcsey lakóhelye, Szatmárcseke földrajzi értelemben száz kilométerekkel messzebb van Európától, mint Egyházashetye vagy Nikla, de a megfélemlítően művelt pályatárs úgy kezelte a pannon táj „kies földjének” szülöttét s művelőjét, mint akik helyet cseréltek, sőt, mintha legalábbis Weimarból üzenne a Krím félsziget barbarus lakójának. Pedig az utazónak talán lomha Berzsenyi költői képzelete úgy száguldozott a világban, mint senkié azóta (talán csak Vörösmartyé), az űrhajózás korának tollforgatóit, még Voznyeszenszkijt, sőt, Rozsgyesztvenszkijt is közéjük értve: „Essem a Grönland örökös havára, / Essem a forró szerecsen homokra: / Ott meleg kebled fedez, ó, Camoena, / Itt hives ernyőd.” Lehet, hogy az ötlet a tetszetős múzsanévvel Horatius háza tájáról ered, ám a helyváltoztatás sci-fibe illő merészsége hamisítatlanul a köpcös kemenesaljai titáné. Nem hinném, hogy Gagarin, Tyitov, Glenn vagy Armstrong ilyen könnyedén beszélt volna űrkabinjának földet éréséről, mielőtt fellőtték őket az űrbe. Pedig olyan név is akad ezek között, akinek tulajdonosa (Armstrong) - a világűrben oly otthonos költőnkkel, József Attilával mondva - már eljutott a „művelhető csillagokba”. Legalábbis a Holdra. Van aztán olyan költőnk is, aki nem úgy bízta magát a képzeletére, mint aki bárhova, bármikor elröppenhet, hanem a világ legtávolibb sarkait rántotta magához egyetlen mondatban, mint Nagy László A vak remény című négysorosában a tárgytalan bizakodás közreműködésével: „Sarki hideget, sivatagi hőt / a vak remény szívemen össze-vet...”

Nem állítanám a világért sem, hogy a képzeletbeli utazások pótolhatják a valóságosakat. Saját nehézkességemet, „rossz pasasér” voltomat nem kívánom ilyen tévhittel igazolni. Mégis állítom, hogy a tényleges utazás is csak akkor ér valamit, ha képzelőerővel párosul. Ez magyarázza a magyar irodalom híres „rossz utazóinak” felülmúlhatatlan lelki expedícióit. Mándy Iván például arról volt híres, hogy amikor már enyhült, azaz „puhult” az irodalompolitika antimándysta korszaka, kivitték Bécsbe, hadd lásson végre világot -, akkor ő beült a káprázatos metropolisz egyik barátságos, kisebbfajta kávéházába, és naphosszat ott üldögélt, szemlélődött, és talán a pormacskás józsefvárosi lépcsőházakra gondolt. Esetleg a terézvárosiakra, mert valamennyire azért ő is szerette a kalandot. De még mennyire! Egy-egy pesti ház padlására, pincéjébe föl- és leszállva s az ócska bútorok romhalmazán széttekintve egész életutakat követett, és teljes emberi sorokat értett meg olyan mélységben, mintha Dante Alighieri poklában vagy tisztítótüzében fordult volna meg. A mennyországról, sajnos, nem sokat tudott meg életében. Talán ha mostanában, vagy inkább a távolibb jövőben, ha kissé csitulnának ezek a mostani viharok, küldene onnét e-mail-eket... Ne reménykedjünk: az elektronikához végképp nem volt érzéke.

Van egy novellája Mándynak, amelyben a férj és a feleség utazni készül. Annak rendje és módja szerint megrakják bőröndjeiket, előkészítik az útleveleket, a valutát, a meghívólevelet, a vízumot, aztán fáradtan sóhajtanak, összenéznek, leülnek - és otthon maradnak. Ezt a novellát csak ő írhatta meg, akkor is, ha - netalán - nem önmagáról mintázta férfihősét.

Ki volt még ilyen rossz utazó?

Barátja, nemzedékének legnagyobb költője, Pilinszky János. Pedig ő többször járt külföldön, mint Mándy Iván. Rómában őt sem igen tudták kimozdítani a vendégházból vagy valamelyik eszpresszóból író és költő útitársai, akik oly sok élménnyel megrakodva tértek haza a közös, Kardos Tibor vezette, 1948-as tanulmányútról. Járt Párizsban, Londonban is - utóbbi útja rémálomként végződött: kirabolták, összeverték sötét lelkű éjszakai vagányok, csak a magyar követség segítségével tudott hazajönni. Ő mégsem hiába utazgatott: igazi barátokat szerzett, nemcsak magának, hanem hazájának is, például Pierre Emanuel költőt, a PEN Klub későbbi elnökét. Sheryl Shuttonról, a kecses, feketebőrű színésznőről remek könyvet írt. Igazi nagy utazása azonban - amelyet nemcsak dőlt, hanem nagy betűkkel kellett volna írnom - egyszóval a Jorge Semprun-i értelemben vett Nagy utazása az volt, amelynek költői nagyságát javarészt köszönhetjük. Arra a korántsem önkéntes utazására gondolok, amelynek során a háború utolsó hónapjaiban és az azt követő nyár folyamán megismerte a hadifogolytáborok és a koncentrációs lágerek világát. Ezek látványától s emlékétől - tanúként s nem a rabtartók áldozataként - élete végéig nem tudott szabadulni. A magyar irodalomban sok-sok nagy utazásról olvashatunk, olyan hatalmasokról, mint például a Kodolányi János által íróilag követett Julianus baráté -, de gyanítom, Pilinszky utazása a legjelentősebb.

A költők utazása fokozottan belső, lelki folyamat és történés, akkor is, ha kényszerű helyváltoztatással jár, mint Veres Péteré, akit sorkatonaként vezényeltek az orosz frontra valamilyen altiszti rangban, és akkor is, ha fegyvertelen „lapátosként”, azaz munkaszolgálatosként vitték oda, mint Zelk Zoltánt és még oly sokakat. Zelk Zoltánt azért említem Veres Péterrel együtt, mert ők találkoztak Ukrajnában. Zelk írta meg és mesélte el a televízióban, hogy amíg egymás közelében voltak, Veres Péter élelmiszerjuttatásai mentették meg az éhezéstől. Nem éppen a közátokkal felérő, ma is jócskán érzékelhető népi-urbánus ellentétek jegyében vészelték át közösen a keleti front megpróbáltatásait.

A második világháborús utazásoknak éppúgy külön irodalomtörténete van, akárcsak az elsőnek Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Kuncz Aladár, Gyóni Géza és még számos írónk műveiben. Akik a második világháború különféle bugyraiból nem térhettek haza, azok közül Radnóti Miklós, Szerb Antal, Gelléri Andor Endre és Bálint György a legismertebb. Benjámin László - akit az oroszországi összeomlás után hurcoltak a Kárpát-ukrajnai sáncépítésre - így sorolja-siratja a fronton elhullott, mára feledésbe merült nevű társait: Bertók, Vető, Zsigmond... Költők voltak, munkásköltők, mint akkor még ő maga is. A Don-kanyarból való hazavergődését Vihar Béla írta meg poémájában (Egy katona megy a hóban). Regényben Nemes György dolgozta fel hasonló megpróbáltatásait (Bal-jobb, bal-jobb). A hadifogolytáborok hideg poklából-purgatóriumából tért haza Örkény István, Csanádi Imre és a tizennyolc évesen orosz fogságba esett Simon István. Háborús emlékeikről sokan, sokan számoltak be még, különösen a hetvenes évektől megjelenő Tények és tanúk könyvsorozatban. A katonaviseltek közül hamarjában Cseres Tibor neve jut eszembe, a munkaszolgálatból hazakerültek közül Kardos G. György és Justus Pál; utóbbi kitűnő Shakespeare-fordító volt, mielőtt szociáldemokrata politikus, majd koncepciós perben elítélt fogoly lett volna.

*

Az utazás kétségtelenül kaland is lehet. A hazai irodalom éppúgy bővelkedik a kalandos utazásokban, mint a legtöbb nép irodalma. Kissé paradox csengésű megfogalmazásban, a világjáró mint mesehős minden folklórban egyformán otthonos. Azaz mindenütt, a kezdetektől fogva irodalmi nyoma van annak, hogy az ember nem találja helyét, hazáját az otthonában, ezért kapja magát, s világgá megy. Mert valamiért - ahogy Kölcsey oly gyönyörűen mondja Himnuszában, himnuszunkban - „Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában”. Kezdetben még nem üldöztetésről van szó: a legkisebb fiúnak nem jut semmi az atyai örökségből, ezért elindul szerencsét próbálni. A próbálkozásból pedig vitézség, hősiesség, emberség próbája lesz. Az irodalomórák leckéit, például a homéroszi kettéágazást - hogy miként lesz a népmeséből egyfelől a nemzeti eposz, másfelől a pikareszk, azaz a vándorregény őse az Iliásszal meg az Odüsszeiával -, most pótvizsgaszerűen sem ismétlem át. De a hazai költészet nagy utazásaiból egy-kettőt még fölelevenítenék.

A térbeli utazók közül föltétlenül kiemelendő Ady Endre. Ő csakugyan sokat tartózkodott külföldön. Igaz, jobbára ő is Pilinszky, Mándy elődje: párizsi hotelszobáját alig hagyta el. Léda kedvéért persze gyakran vette a kalapját, de sokszor előfordult az is, hogy valamelyik kedvelt kocsmájába tért be, s üldögélt, iddogált, írdogált. Így volt a korabeli modern európai élet leghívebb, világszínvonalú magyar tudósítója. Csak kidugta az ujját a hotelszoba ablakán, s már tudta, honnét fújdogálnak a nagy politika szellői, azok is, amelyek az egész világot megrázó vihart előlegezték. Csak beleszagolt a párizsi kocsmák levegőjébe, s már érzékelte az irodalom, a művészet és a szellemtudományok világra szóló újdonságait. Neki aztán érdemes volt évekig Párizsban lézengenie, akárcsak egy évtizeddel később Illyés Gyulának, aki ugyanitt - saját állítása szerint - francia nyelven szerezte be Jules Renard szatirikus írótól magyar nyelvű stilisztikai ismereteit. Két évtized múlva Ernest Hemingway a kalvadosszal, abszinttal, konyakkal és burgundival együtt ugyancsak itt szívta magába az európaiság szellemét, s ez egy echte amerikaitól ugyanolyan szép teljesítmény volt, mint az érmindszenti hétszilvafás nemes-ivadéktól vagy a rácegrespusztai cselédszármazéktól.

A térbeliségről Petőfi Sándor segítségével térnék át az időbeliségre. Ő a magyar irodalom egyik legnagyobb belföldi utazója - méltó utódja személyesen nem ismerhetve is édes bátyjának, Csokonai Vitéz Mihálynak. Gyalogszerrel, társzekérre vagy ökrösszekérre fölkéredzkedve járta be hazáját Soprontól, Selmecbányától Késmárktól Debrecenig, Tokajig, Koltóig, Kolozsvárig, Karán- és Szászsebesig, Marosvásárhelyig és Mezőberényig, valamint Érsekújvártól, Eperjestől, Lőcsétől Borjádig, Szalkszentmártonig. Nem is tudom, nem inkább vándor-e, mint utazó. Vajon hány csizmatalpat koptatott el rövid élete során? Persze, hogy remek verssel köszöntötte az első hazai vasutat, persze, hogy „tenger kéj” vette körül, amikor arról értesült, hogy néhány óra alatt Vácra száguldhat, vagy a háromnapi járóföldre levő Ceglédre fél nap leforgása alatt elroboghat. Bem hadjáratának civil résztvevőjeként már nem is vándor volt: a honvédő anabázist, majd a hősi halált nemcsak szavakban hirdető, hanem személyesen is vállaló Türtaiosz inkább.

Külföldön, úgy tudom, legföljebb Ausztriában járt néhány kilométernyit, amikor katonai szolgálata idején átvezényelték a burgenlandi határon. A tengert sosem látta. Mégis, mily sokszor felbukkan verseiben s elbeszélő költeményeiben a tenger! Nem kellett eljutnia „ober Enns” (túl az Enns folyón), hogy lássa az Óperenciát. Mégis pontosan tudta, milyen a boldogság az Óperencián túl.

Nyugtalanul cikázó, belföldi helyváltoztatásainál is fontosabbnak vélem időutazásait. „Értem Homért, igen, hisz görög voltam. / Pythagorasnak igazsága van. / Athén szült engem Perikles korába. / Látám Sokratest rabláncaiban, Megtömjéneztem Phydias csodáit” - írja a Képzelt utazásban - igaz, „Béranger után franciából”. De azt , már egészen a maga nevében írja - nem a képzelet játékaként, hanem a teljes eszmei azonosulás komolyságával -, hogy „Többek közt én, emlékezem, / Rómában Cassius valék, / Helvéciában Tell Vilmos, / Párizsban Desmoulins Kamill... / Itt is leszek tán valami.” Halhatatlan a lélek a címe ennek az epigrammának. Annak a hitével vall benne, aki huszonhárom éves korára lélekben már csakugyan végigvívta a történelem nagy forradalmait (a verset 1846 novemberében írta).

*

Eszembe jut Móricz Zsigmond riportgyűjteményének címe: Gyalogolni jó. Erről a két szóról a serdületlen mai diáknak valaminő egészségügyi testmozgás juthat eszébe. Ha azonban beletekint a nagy író riportjaiba, rövidesen megérti, miről van szó. A vasutazás óta úgy felgyorsult a közlekedés, hogy az utazó alig lát valamit az elsuhanó tájból a vonatkupé zárt dobozából. Petőfi még úgy járta az Alföld véghetetlen síkságát, hogy nemcsak a kövér gulyákat, a dobogó méneseket vagy a méltósággal ballagó folyók hirtelen, vad áradásait látta, hanem megfigyelhette a szamárkenyér kék virágát, tövében a megbújó fürge gyíkot, a homokban tenyésző királydinnyét s a kék vércsék fészkeit is a nyárfásban. Ismerte a nehéz magtól lefelé hajló búza kalászát, a virító pipacsot, a sötét-vörös tüskerózsa „vérző csillagát”. Látta a szélmalmok széles vitorláit, amelyek a szélben hányják a cigánykereket, a nyári hőségben rezgő, csalóka délibábot, a befagyott tengerként elterülő téli pusztát. Meghallotta a csikósok kurjantását, a vályú elé hajtott tinók szomorú bődüléseit, a nyargaló szél haragos zúgását. Megjegyezte a dohányát megvágó és a tömött pipára rágyújtó béres mozdulatsorát.

Ezért jó gyalogolni, ez az, amit megtanult Móricz a mesterétől, s amit tovább adott falujáró utódainak, a szociográfia mestereinek, a népi íróknak. Egy későbbi követője, Sipos Gyula annyit módosított a gyaloglás elvén, hogy a „fapados” vonatozás fontosságát hangsúlyozta a túlságosan gyors és élményszegény gépkocsizással szemben. Azt mondta egy interjúban (engem tisztelt meg vele a hetvenes évek elején), hogy a harmadosztályú vonatfülkében annyi információt szerezhet a riporter, amennyiről az autón vidékre „leutazó” városi zsurnaliszta nem is álmodhat. Ezt egy életre megjegyeztem, bár nem lettem riporter. Aki tud beszélgetni az emberekkel, azt nem vezeti félre néhány ügyes beszédű hivatali nyilatkozó, aki azt mond a rábízott gazdaságról, körzetről, amit akar, ami pillanatnyi érdeke.

*

Hogy a magyar nép eredendően mennyire szeretett utazni, arra csak futólag térek ki. Csekély történelmi ismeretek birtokában is bárki tudja, mennyit utaztak, vándoroltak és bujdostak forgandó szerencsével megáldott-megvert eleink. Sok ezer kilométert tettek meg, míg ősi földjükről elértek a Kárpát-medencébe. A kalandozások nem éppen dicsőséges vállalkozásairól is tudunk egyet s mást. A kétes értékű szentgalleni dicsőségről s a dicstelen merseburgi, augsburgi bünhődésről. A hon- és államalapítás után főként két nemes cél vezette utazóinkat. Eljutni Európa fejlett országaiba, megszerezni és hazavinni az ottani műveltséget. Olykor tudós embereket is meghívtak, akik áldásosan terjesztették nálunk az európai szellemet. Gellért püspök példája mutatja, hogy a maradiak mennyire hálátlanul fogadták némelyiküket. I. Lajos király, Luxemburgi Zsigmond vagy Hunyadi Mátyás udvarában viszont olyan pezsgő élet folyt, mint Európa más országaiban. Janus Pannonius már fiatalon európai hírű költő volt itáliai tanulmányútjának is köszönhetően.

Nyomorúságos 15. és 16. századunk vigasza, hogy tudásvágytól fűtött vándordiákok, peregrinusok járták Európa művelt országait, Németország, Hollandia és más országok egyetemi városait. Saját készítésű szótárakkal, útleírásokkal, nehezen megszerzett nyomtató eszközökkel segítették honfitársaikat és utódaikat, hogy ők is utazhassanak, művelődjenek. Utazó kedvük igazi áldást hozott a magyarságra. Annál kevésbé áldásos azoknak a dúsgazdag földbirtokosoknak az utazgatása, akik jobbágyaik verítékén szerzett vagyonukat idegen földön mulatták el. Modern utódaik, a szerzés-tékozlás mai bajnokai kapjanak legalább annyi „ünneprontó” kárhoztatást, mint amennyit reformkori mágnás-elődeik kaptak Széchenyi Istvántól, Wesselényi Miklóstól, Kossuthtól és a többi reform-hazafitól.

El ne felejtkezzem azokról az utazóinkról, akik a tudat rejtelmesebb világát kutatták fel olyan kitartással, mint amilyennel legnagyobb világjáróink - Kőrösi Csorna Sándor, Magyar László, Vámbéry Ármin és a többiek - térképezték föl az európai ember által még sosem látott tájakat. Karinthy Frigyes úgy szállt alá a tudat mélyére, pontosabban olyan fölfedező utazást tett meg a „koponyája körül”, amely fölér a Föld első körülhajózóinak teljesítményével. Hogy erre az enyhe túlzásra mit mondana a nagy humorista, azt nem tudom, de különösebb szerénykedésre nem volna oka. A nagy tetteket rendszerint nagy gondolatok előzik meg. Ha Kolumbus vállalkozását nem előzi meg néhány csillagász inkvizíciót kockáztató számítgatása, akkor bátorság ide, Columbus tojása oda, nem Nyugatnak, hanem Keletnek veszi útját Indiába, s ki tudja, meddig várhat fölfedezőjére Amerika.

*

Artur Schopenhauerírja életbölcseletében, hogy az utazás egyike a legfontosabbaknak az élet művészetében. Ismeretek, tapasztalatok bőségével gazdagítja az embert. Aki sokat utazik, lényegesen többet él, mint az otthon ülő. Egy másik nagy bölcs, Blaise Pascal az ellenkezőjét állította. Szerinte az embereknek az a bajuk, hogy nem tudnak megmaradni a négy fal között. Pedig lelkükbe merülve, Istennel társalogva minden földi hívságnál nagyobb üdvösség részesei lehetnének.

Arra a kérdésre, hogy melyiküknek van igaza, csak a bölcs Salamon király válaszolhatna. Az ő mérlegelő észjárását követve, valószínűleg mindkettőjüknek igazat kell adnunk. Jókor és jól döntve egyaránt vállalható a külső helyváltoztatás meg a belső, a lélek terében-idejében folytatott „utazás”, a befelé irányuló szemlélődés programja. Fiatalon mindenképpen üdvösek a távoli utak: évezredek óta ez a módja a mesterévek során a szakma megszerzésének, a látókör szélesítésének. Jézus Krisztus is hosszú éveket tölthetett a keleti bölcseknél, mielőtt a Szentföldön elkezdte tanításait. Ahogy az evangelisták, úgy a modern kutatók sem tudják, vajon görögben, Perzsiában, Indiában vagy máshol szerezte tudását. Weöres Sándorhoz alighanem Pascal véleménye állt közelebb, mert legjobban éjszaka, szerzetescellánál nem nagyobb szobában szeretett írni. Azért bejárta a világot elég rendesen. Diákkorában már megjárta Norvégiát, nem sokkal később Indiába is eljutott. Kínába, Amerikába idős korban látogatott el. Élénk figyelme mindent rögzített, de rezzenéstelen nyugalommal dolgozta fel benyomásait, s nem engedte, hogy bármi kizökkentse belső egyensúlyából. Ifjúsága óta igyekezett megbarátkozni azzal a végtelenséggel, amelynek óceánján parányi sziget az életünk, akkorka, mint a karikaturisták hajótörött-rajzain. Búcsúzóban írta Sodró köpenyeg nyomában című, különös garabonciás versét ama végső utazásról:

„Elindulok,

mögöttem a szobába zárom a csendet

és barna szögleteit,

apró kagylóit és kígyóit,

agyaras ormányosait,

mind a feltétlen és feltételes

mogorva teremtményeket,

ahogy sokasodnak és szerte tűnnek;

elmegyek

és mögöttem hagyom a csendet.”