Borban elúszó esték, émelyig mámor -
szívem iszonyún rúgkapál, iszonyún álmodik,
náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol
a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint;
a falhoz támaszkodom, az utcán, fehéren,
csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból
néz föl, s csillagot keres a köldöktelen égen,
csak én vagyok halálos józan itt,
ki a torokig húzódtam fel vadul,
hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson
a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul
eltemet szépnek álmodott világom.
Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek,
zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek,
sírnak az éjben, a sírás majd lehül,
a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak,
csillagot keresek s jó hírt emberül,
s mióta élek, sohasem magamnak,
a rendért tapogatok elbukva, felállva,
a belül imbolygó nagy árnyékok között,
s derűsen emlékszem még a tájra,
amit elhagytam s ahol a nap sütött.