(Részlet a Pengeélen és pellengérencímmel készülő regényből)

Azokban a hosszúra nyúlt hetvenes esztendőkben a rendőrökért alkalmasint a családjuk sem rajongott. Ehhez képest nagyon is jelen voltak a mindennapokban. Egy szűkkeblű világban, mely amúgy is túlzott árat követelt a megszerzett javakért, külön fejfájást jelentettek a szédelgőknek, szeretőknek.

Eltúlzott szerepük a tárgytalan félelem megtestesítőivé tette őket a szürke egyenruhájukkal, nyers föllépésükkel. Ha előkerült a jegyzőkönyv, gumibot, sosem lehetett tudni, miféle hatósági elszámoltatás veszi kezdetét.

Jégeső verte az ablakpárkányt.

Anya kapkodva tett-vett a szobában, felcsapta az asztali cigarettatárcát, szája kemény csücsörbe rándult a megcsalatottságtól, aztán leküldött a sarokra másik pakliért. Harsány hangok és korsócsörgés fogadott, lökdösődés a pultnál, amitől a gyárvárosi kocsmák otthonosak, ám most idegen színek vegyültek a füstbe, zűrzavarba, s ez nekem is megbizsergette a szívem. Apa a szemközti bokszban verte a lapot negyedmagával, körülöttük a telepen tanyázó mutatványosok alkottak félkaréjt, hevesen gesztikulálva a kiterített lapok fölött. Egy fülbevalós, cigányképű férfi a fogát csattogtatta, társai hevesen bólogattak, izmos, inas felsőtestük vadul rángatózott. S ami miatt már-már ölre mentek; örök vágyunk, képzelt szabadságunk záloga: kalapnyi tarka, megcincált bankó az asztal közepén, mely mindjárt görcsbe rántja is az akaratot.

A tömegre ható szívóerőnek engedelmeskedve közelebb sodródtam a kompániához. A cigányképű éppen megragadta Csori papát, hogy érvényt szerezzen vérmes akaratának. Egyetlen félreérthető mozdulat és kitör a ribillió... Magam se tudom, miképp tapadtak meg a továbbiak ilyen pontosan az emlékeimben, talán apa kérkedett el vele egy mámoros szakaszában vagy anya évődött rajta, esetleg másoktól elcsípett szavakból illesztettem össze a történetet, mindenesetre olyan elevenen élnek bennem az elkövetkezendők, mintha a társasághoz tartoztam volna.

- Basszátok meg, Szilárd! - az ivóba toppanó Lebenyin tizedes egyenruhája kifogástalan, testtartása feszes, tányérsapkájáról csöpögött az esővíz. - Megint hazárdíroztok!

Felhorkant a hablatyos közönség. Rémhírek és kacagtató adomák keringtek a telepen szolgálatot teljesítő rendőrről, aki a saját feleségét is számtalanszor megbírságolta. Lebenyin a derékszíján keresett kapaszkodót, csupán lesújtó tekintetével kísérte az ajtóig a még mindig zúgolódó mutatványosokat. Szedett-vedett gúnyájuk és avas fejfedőjük láttán senki sem tagadhatta, hogy rájuk fért volna a nyereség vagy legalább az elherdált ezresek.

Négy pár kéz járta be fürgén az asztallapot.

- Visszaesőnek számítasz, Csordás! - mondta Lebenyin.

Csori papa máris reszketett, noha ő ült a kályha felől. Zsíros nyugdíjat húzott a gyártól, nem maradt más dolga, mint naphosszat ütni a kártyát. Törpe termete szinte észrevétlenné tette, épeszű ember legföljebb mosolygott rajta. Lebenyin, a cigányképűköz hasonlóan, rázúdította az összes haragját.

- Nem gondolja, hogy pénzre játszunk? - dadogta Csori papa a bankókat markolászva.

- Még pimaszkodsz? Csordás!

Nadrágja félarasznyi ráncokban hullott alá, így is a hajtókán taposott, ahogy felállt; inge, zakója viseltes volt. Apa visszanyomta a székre az öreget.

- Mi bánt, Lebenyin?

A tizedes kékre borotvált arca rángott a felháborodástól.

- Tisztuljatok innét, Szilárd!

- Ezt a kört még leosztjuk.

Kirontott az utcára.

Csori papa vinnyogott félelmében, mire belediktáltak fél deci törkölyt, amitől csuklani kezdett. Toncsi, az osztó, hátba veregette és cigarettát akasztott a szájába. Pakker Feri tüzet adott neki.

Csattogtak a lapok, a törzsközönség, fittyet hányva mindenféle írott szabályra, visszazökkent a szennyes ténykedéshez, a könyöklőnél kutya tutult, valaki a mancsára taposott a tülekedésben. Csori papa bánatosan pislogott. Mintha években, évtizedekben mérné a nyargaló pillanatokat, valósággal mumifikálódni látszott: ványadt nyaka és töppedt, gacsos ujja elenyésztek a zakójában, arca behorpadt, már csupán a szűkülő pupillái mutatták élőnek a szitáló lámpafényben.

Három kijátszott, elképedt férfi pattant föl a székről. Kishíján megszorongatták Csori papa gigáját, ahogy a pénz után kapott.

- Ilyen nincs!

Pakker a hajába túrt.

- Nyerésben nincs kiszállás, papa.

Fölnyalábolták a kártyát, és sörrel, pálinkával megrakodva elindultak az éjszakában. Mint annyiszor, Pakkerék kertvárosi házának nappalijában kötöttek ki, ahol a ruhájukat szárogatva, hőbörögve körbeülték az asztalt. Csori papa meglazította a gallérját, hogy levegőhöz jusson. Fekete eres, nyákos arca akár a gorombán lenyúzott dögbőr.

- Most majd szorulsz - monda neki Pakker.

A fröccsöntő műhelyt irányította, ezért többnyire Flakon Feriként emlegették a környéken. Feri reggelente könyörtelenül leteremtette a késve érkezőket és a macskajajosakat, akik bódult dongóként rajzottak a szódás ballon körül, aztán derűsen bevonult az irodába. Legközelebb az étkezdébe menet látták, esetleg olyankor, ha valami telefonon beszerzett bosszúságát jött ki megtorolni a gépsoron dolgozókon. Ágált, hadonászott a fülsiketítő lármában és fenyegetőzött, hogy másnapra, mindenről megfeledkezve, bratyizzon a vétkesekkel. Egy előre bejelentett minisztériumi vizit sodorta bajba. A kölcsönös csalódás elkerülése érdekében időben jelezték a kiszállás időpontját, érvelt az államtitkár, Pakker elvtárs mégsem volt hajlandó erőt venni a megrögzött szokásain. Flakon Feri, a hagymázas modortól kábán megjegyezte, hogy legalább nem árult zsákbamacskát. Mert milyen szemle az - s itt, általános elképedésre, a módszer elemzésébe kezdett. Amit Dorozsmai Dodó, a főművezető fékezhetetlen kedvvel úgy összegzett a rovancsot követő sörsiratón, hogy az államtitkárt bizony csúnyán kibillentette a szerepéből, hogy nem láthatta azt, amit mindenáron látni akart. Flakon Feri, úgy tűnt, belebukik a csínybe, ám a fröccsöntők, megannyi borostás, elkárhozott lélek, kitartottak mellette, eltekintve néhány, hajszában elvásott fogasincs élmunkástól, akikkel viszont a kutya sem törődött. Flakon Ferit nem rázta meg az eset. Ha kirúgnak?... Istenem. Talán násztánc ezt a bagázst kordában tartani?... Elég volt neki a maga baja. Elkártyázta a fizetését, jegygyűrűjét. Hetekre, hónapokra eltűnt a kocsija a ház elöl. Panaszkodott, hogy nem jár a lap, a kórság esne a zsugásokba és uzsorásokba.

A hasonló pacákok miatt gyülekeztek síró-rívó asszonyok fizetésnapokon a gyárkapuban. Védettebb helyet keresve se találhatott volna a mindenkori kompánia az irodáknál, mert ha valamely asszonyszemély átverekedte is magát a portán, szembetalálkozott a főépület kapujában posztoló Rudek bácsival, a boldog agglegénnyel. Turcsekné csevegett és enyelgett vele, aztán hirtelen elindult, ám fennakadt a férfi vaskos alkarján. Kedves, megláthatnak minket! Turcseknéról lepergett a mesterkélt kedv. Mit képzel? Maga, maga... Fatökű! Rudek bácsi csak somolygott a botor fogáson. A vörös képű Kósánét, akitől egyaránt rettegett hentes és szemetes, egyszer egyenest a hulladékfeldolgozóba küldte a férje után. Kósáné fölvert harisnyával, tajtékozva tért vissza a gyártelep végéből. Gazember! Átrázott! Rudek bácsi szabadkozott. Azonnal engedjen be! Képtelenség... Kósáné támadásba lendült, de lependerült a tagbaszakadt férfiról. Pfúj! Szemen köpte és tombolt. Rudek bácsi akkurátusan megtörölte az arcát. Menjen szépen haza! Kinevetteti magát... A kártyapartik egyébként a harmadik emeleti pártirodán zajlottak, ahonnan remek kilátás nyílt a portára. Kell egy kis izgalom, jelentette ki Vekerle párttitkár, és megnyálazva az ujjait, osztott.

Csöngettek. A kártyások összenéztek Pakkeréknál.

- Silány a fantáziátok! - pózolt diadalmasan az ajtóban Lebenyin. - Mindig ugyanaz a trükk! Szilárd! Adjátok át a kártyát!

Toncsi kinyújtotta a paklit. Röhögve nézett a tizedes után.

- Csuromvíz a fickó! Hazamegy, hogy kikúrálja magát.

Megfosztották a celofántól a következő csomagot, sört bontottak, mint sátoros ünnepeken, kézről kézre jártak a párás palackok. Megszólalt a telefon. Flakon Feri elégedetten dörzsölte a markát, és nem vette föl a kagylót.

- Borsozzuk meg a levest - mondta apa.

Flakon Feri nyelt a sörből.

- Tartom.

- Legyen a duplája - zengte Toncsi.

A játék heve hajtotta apát. Sokszor elmondta, hogy valamirevaló zsugást nem a pénzszerzés vágya sarkallja. Erre rímelt, hogy a nyereményét rendszeresen elmulatta, gusztustalannak tartotta volna hozzácsapni a konyhapénzhez. Az viszont megesett, hogy a családi kassza bánta a kártyázhatnékját. A hazárdosok, mondogatta, csak olyankor érzik, hogy ver a szívük, élnek, amikor tétre tesznek jólétet, családot, jövőt. Kockáztatni szeretnek. Meg veszteni. Kérdezd csak meg Kicsorit!

Kicsorit... Vagyis Kis Csorit, szóval Csori papa féltestvérét, aki, na, nem keresztényi könyörületből, hanem hosszas rimánkodásra, megalázkodásra hitelezett a veszteseknek. Inas emberke volt, tiszta, ám igénytelen öltözetű. Seszínű haja félig-meddig már lekopott, szeme folyvást szivárgott, amit szapora pihegéssel és szipogással igyekezett tussolni. Boldogította a pénz? Aligha. Akkor a szolgálatába állítja, esetleg hivalkodik vele vagy legalább kimutatja vágyát, mint mondjuk Kohler papa, aki rémisztő feltételekkel szintén kölcsönzött. Kicsori öngyötrő jellem volt, aki a lemondásban lelt maradéktalan gyönyörűségre. Odáig merült az önsanyargatásban, hogy szenvedése mellett eltörpülni érezte a családjukat szétzüllesztő zsugásokét. Játékra sosem adott, csupán törlesztésre, melynek nagyságáról, fondorlatos módon vagy nagyon is érthető okból, pontos értesülésekkel rendelkezett.

A zsugás, kiábrándulva a világból és önmagából, elcsigázottan csöngetett a lakásajtóban, mire Kicsori ablakot nyitott. A zsugás égő torokkal nyelt, és zavaros magyarázatba kezdett az anyagi helyzetét illetően, aztán, látva, hogy egyetlen tétova mozdulat, egyetlen gesztus sem utal a megértésére, fölhagyott a köntörfalazással. Addigra jó néhány házbeli már bizton elhaladt mellettük, üdvözölve a gyér hajú emberkét, aki ily módon toborzott tanúkat általuk az ügylethez. A zsugás végre bebocsátást nyert. A dohos, rossz szagú lakás a szavát vette, s bár képtelen volt a logikus, összefüggő gondolkodásra, annyit mégis megérzett, hogy mindez az igénytelenség és érzelmi sivárság tárgyiasulása. Kicsori éles hangon siránkozott. Mekkora kockázatot vállal, ha...?! Magányos ember létére. Azt hiszi a másik, hogy jószemmel nézi az ilyesmit a takarékpénztár? Miért nem fordul hozzájuk? A zsugás dühödten elhárította a javallatot, aztán észbe kapott, s hazugul bizonygatta, hogy pontos és lelkiismeretes fizető lesz. Kicsori hitetlenül rázta a fejét. A zsugás megalázkodott. Száradjon le a keze, ha még egyszer kártyához nyúl. A hangyák hordják szét a testét a tűző napon. Kicsori hajthatatlannak bizonyult. A zsugás már bármilyen feltételnek hajlandó volt alávetni magát. Kicsori szutykos papírfecniket rendezgetett a konyhakredencen és a kezét tördelte, mint valami bajba sodort asszonyszemély. Ilyen kockázatot! És magam miből fogok megélni? A zsugás elfojtotta a gyalázkodhatnékját, és erőnek erejével vigasztalni próbálta, ám a hangjának már képtelen volt parancsolni; sistergett az indulattól. Kicsori sóhajtva engedett, de kifelé terelve a vendéget, egyre sopánkodott. Ilyen helyzetbe taszítani egy védtelen öregembert... A zsugás keze ökölbe szorult. Többen lelketlen vénségnek tartották Kicsorit, megint mások belátták, hogy rendszeres templomjáró lévén, egyedül a mindenhatónak tartozik elszámolással. S vele aligha különbözik, mert mély álomból, kipihenten ébred, nem úgy, mint kuncsaltjai. Néhanapján egy-egy nyúzott arcú, végletekig elszánt asszony is megpróbálkozott nála, ám egyőjük sem jutott át a küszöbön. Minek néz engem, rikácsolta Kicsori, uzsorásnak? Vagy mindjárt jótékonysági intézménynek? Szilárdan kitartott a szerencsejátékosok szipolyozása mellett. Apa mesélte nevetve, hogy alighanem Kicsorinál gyűlik össze s vált alakot minden kártyaasztalnál megforgatott pénz. Mivé? Talán arannyá. Betétkönyvvé. Vagy éppenséggel szappanbuborékká, ami Kicsori halálakor majd hirtelen szétpukkan.

Zörgettek az ablakon. Megdermedtek a lapokat vezető kezek, félúton az asztal fölött. Csori papa vinnyogott és vacogott egyszerre.

- Lebebe. Benyin. Nyáron is fogdára vágyott!

Kiéhezett hiéna vigyorog úgy, ahogy Flakon Feri, adu sorral a kezében. Lekapcsolta a lámpát és behúzta a sötétítőt. Tetézte a bajt, hogy Pakkerné, álomból riadva, bebukdácsolt a nappaliba. A kompánia egymásra pisszegve, sziszegve köszöntötte, Pakkerné mondott valami cifrát. A férjével hónapok óta nem beszélt. Flakon Feri mesélte apának, hogy mióta külön laknak a gyerekek, csak lézengnek egymás mellett. Ajándékot vitt neki. Díszcsomagolásra pazarlod a pénzt?... Máskor virágot, csak úgy, csupaszon. Nehezedre esett volna zöldet, masnit tétetni mellé?!... Fulladj meg, anyukám.

A szobák, mintha ugyanabból a se vékony, se vastag, sietve kitárt pénztárcából nyertek volna berendezést, akárcsak a telepi lakások; vitrines szekrénysor a válaszfal mentén, elnyűtt műbőr fotelok és egy semmire se jó dohányzóasztal a televízió előtt, az étkező-nappaliban pedig ugyanaz a tálalószekrény és asztal-szék garnitúra, legföljebb más árnyalatra pácolva. Csukott szemmel eligazodott közöttük bárki, Pakkerné ráadásul a sajátjában mozgott. Hogy, hogy sem, mégis sikerült belerúgnia Csori papába. Elnézést, kedves, suttogta Csordás, elnézést kérek.

Az utca most némának, néptelennek tetszett, ezek négyen, elemlámpával és gyertyákkal felszerelkezve mégis fölsurrantak a padlásra. Verték a lapot és nyelték a pálinkát, mert cudar hideg volt odafönn, a szellőző réseken bevert az eső. Behuggyozok, vacogta Csori papa, behuggyozok.

- Minden szó lehallatszik! - kiabált boldogan Lebenyin. Az utcai lámpa bearanyozta a csontcsillagjait. - Basszátok meg! Hívom a rohamosztagot!

Csori papa, összeszorított térddel, végre megkönnyebbült.