Udvarbelső

Szemben, a hámló malterfoltos
körfolyosó érdes, szürke falán
lefele csordogál egy rostos,
pókfonalkákra bomló csipkeárny.

Mind feljebb tolja tetőit a ház.
Ahol előbb a függönyök mögött még
sejtelmes testek sürögtek, ott most
tömény sötétség lengeti az estét.

A kockaudvar kráterében a
hangok hájhurkás zsákokként gurulnak:
a déli, délutáni lágycsevely
méretes, tömzsi hangbálákba olvad.

Csak néha porzik fel egy nyikkanás,
egy éles szó, egy kurjantásnyi hapták:
egy vécécső korog, egy háziúr
zörög, vagy kurrognak a pincemacskák.

Gyűrődőzóna ez a félhomály.
Végetértek a napi hajszafajták –
az este selymes, sötét termeit
elfoglalná a mohó szomorúság.

S most, hogy szemközt, a matatófalon
szemem egy ablak négyszögébe téved,
zsizzsenni vélem ágyékom körül
a bolydult, rezgő farkú hangyanépet.

Madarak

Pár deka vézna izomzat, acélos
rugók, egy pár mozdulatlan sörétszem,
néhány évszaknyi rakétaszerű
huzalmozgásra, hegyes földdöfésre
korlátozódó fürge égi vágta
s izgága szárnycsapás, amelybe egy
gondolat is alig fér, egy seregnyi
látható lét, láthatatlan halál:

csizmás csüdű, szép járólábú pintyek,
tobozcsipegető tarka keresztcsőr,
kóbor léprigók, szürke bábaszarkák,
mátyásmadarak, kis pacsirtaszínű
bohó lilék, harsvörös széki csérek,
nyaknyújtó bíborgémek, vigyázó,
sarlóba görbült válltollú, fehérlő
kócsagok, bölömbikák, sárszalonkák,

motoros surrogások nyártói őszig,
egy csippenésnyi megérkezés a
tarlón, a lombban, e szabadesés
forma emelkedés, reményt előző
eltökéltség, erő a pillanatban,
ez a földünkre csöppent öröm,
amelynek csak a halál adja majd meg
egy hulló körte vagy cseresnye súlyát:

fövényfutó libucok, kis külődök,
szélkiáltó pólingmadarak, kardorrú,
csocsogva vízbefúró, majd a parton
egylábuskodó csutrok, harisok,
szárcsák, vöcskök, jeges bukdárok, kontyos
rucák, sirályok, kormárok, gödények,
törpe halászkák, hattyúcskák, ganályok,
cigányrucák, zöldlábú vízityúkok.