Lábujjhegyen

Csak lábujjhegyen jövök ide.
Nem húzom szét a függönyt.
A cserépkályhák langyosak;
valaki megrakta a tüzet,
és kicserélte a metszett vázában
a virágokat. A kakukkos órát is
felhúzta: a mutatók forognak,
csak a számlap üres. Merre vagytok?
Epret hoztam - kedvenc gyümölcsödet,
és török szegfűt - már nyílik.
Láttam, az udvaron
visszanőtt a három jegenye,
s a konyhaablak alá az orgonabokor.
De a környékre nem lehet ráismerni!
Csupa tízemeletes panel,
akkor kezdték építeni, 69-ben?
amikor lebontották ezt a házat.

Az utcán

Valahányszor arra visz az utam,
a nap bármely időszakában
ott ül az öregember a padon,
július közepe óta, amikor
egyszer csak megjelent a megállóban;
a gyilkos hőség ellenére
vászonkabátot és sapkát visel,
feltűnt, hogy fűző nincs a cipőiben,
dús fehér tincsek göndörödnek
a simlis sapka két oldalán,
az arca is csupa bozontos ősz szakáll;
mindig magánál tart egy ételhordót
sárga, gyűrött nylonszatyorban,
s úgy kanalaz diszkréten az edényből,
hogy ki sem veszi onnan;
néha leül mellé egy fiatalabb,
örökké hangoskodó részeg,
de az öreg nyilván békés természet,
bölcsen hallgat, nem reagál;
szeretném egyszer a hangját hallani,
vagy látni, ahogy néha tán feláll
s elballag valamerre, de ezt még sose láttam,
csak eszeget a szatyorból komótosan,
valahányszor arra visz az utam
a nap bármely időszakában.

Utcai találkozás

Botját koppantva jön felém - már késő elkerülni.
Igaz, nem is szükséges, a minap sem ismert meg.
Szegény, ő az egyik utolsó, akinek
még kezét csókolommal köszönök.
Hosszan faggatott kilétem felől, de csak a fejét rázta,
mégis rögtön a bizalmába fogadott.
Mérgezik őt - tudtam meg - évek óta,
még a tulajdon menye is,
s egyetértést sürgetve hunyorogtak
rám a szemek a ráncos, kicsi arcból.
És vádolta a fiát, unokáit,
szomszédait, az orvosát:
mind, akik gondját viselik, segítik.
Majd egyszerre csak elérzékenyült,
s szorongatni kezdte a kezemet.
Örült az idegennek,
akinek nincs kiszolgáltatva.