A tárgyak gombamód teremnek,
Az élet pazar és mesés.
                               (Juhász Gyula)

Történik, hogy nagyanyám meghal.
Mással is megesik az ilyesmi,
szokott dolog,
mint egy feledhető tárgyi tévedés,
vagy a sugárban hányás, ha túlfeszül a húr.
A tükörrel folyik össze az előszobakanyarban,
arra kíváncsi, milyennek tetszik
egyenesen
előtte
a bizonyos halál.

Vasárnap van, úgy megy
végbe az utolsó délelőtt, mint bármi más.
Vagy mint semmi egyéb.
Abban maradunk,
Monyha-tanyára kerül,
hamvasztás nem lesz.
A papot majd meglátjuk.
Számla nélkül fölöltöztetjük,
közlik a hullaszállítók,
két kamasz fekete garbókban.
Kinek mi a tetemes összeg.

Mindenki ért a dolgához,
anyám sír, apám az új helyzetet fogadtatja,
én kilököm a savat mihelyst lenyugszom.
Becsomagolják,
annyi helyet foglal,
mint egy tornából fölmentett gyerek.
Diszkréten viszik,
telepre ítélt hűtőgépet hurcolnak
szakasztott
újrahasznosítható
irgalommal.

A szomszédok lesben állnak,
hallani, ahol többen laknak,
hogy a hátulsóknak leadják a drótot:
Vasséktól visznek.

Anyám ideadja a buszbérletemet,
meg szokta venni az övéikkel,
gondom ne legyen vele.
Otthagyom őket
a mérhető pusztulásban.
Rájuk maradok, tudom,
ha hamarabb mennek is:
mindegy,
melyikünk,
mink
van
végső
soron.

Tárgyakká leszünk újra,
mások
ki nem sírható könnyei néha.