Általában azt gondolom, a tárgyak nem fontosak. Az élet fontos. A tárgyak részben vagy egészben megmaradnak, az élet egy pillanat alatt elmúlhat.

Igen, de sokaknak, nekem igen közelálló személyeknek, nagyon is fontosak a tárgyak. Igaz, bizonyos és különböző fajta tárgyak. Első feleségemnek, Nemes Nagy Ágnesnak a tárgyak szellemi lényege, csaknem transzcendens mivolta volt érdekes. A dolgok mint a létezés alapjelensége, csaknem függvénye. Kerek Veronikának, második feleségemnek” nem a tárgyak szubstanciális léte, hanem konkrét mivolta, rendje a fontos, s ebben bőven igaza is van. Meg a rendben ott eleven a természetes szépség. Annak igénye. Sajnos kevéssé figyelek rá. Ha például írni kezdek a fényezett asztalon, esetleg nem többet, mint egy aláírást, nyomban elém tesz egy táblát vagy újságköteget, nehogy az írásomnak nyoma legyen az asztalon. Engem az ilyesmi kevéssé érdekel.

Annyi tárgy eltűnését, elpusztulását láttam már. Méghozzá szinte észre sem vett eltűnését. Ez vele jár az élettel. Jobban fáj nekem, sokkal jobban, családtagjaim, apám, anyám, testvérem, barátaim halála. Az - és talán ez a legfájóbb -, hogy Nemes Nagy Ágnes gyötrelmes betegségét és halálát végignéztem. Arca, feje már-már öntudatlan, mechanikus remegéséig.

Nem fontosak nekem a tárgyak. Emlékszem polgári családom szalonjára, faragott székeire a Ferenc József rakparton (ma Belgrád rakpart). Nem voltunk gazdagok, de mivel négyen voltunk testvérek, aránylag elég tágas lakásban laktunk. Így volt a Dunára néző szalonunk is, kicsit szecessziós (1900-as évek), félkényelmes bútorokkal. Aztán ezt a polgárinak tekinthető világot 1944-ben egy bomba vagy bombasorozat rombolta szét. A Gellérthegyről lőttek bennünket az oroszok. De a stílszerű, aranyozott női íróasztal, anyámé volt, megmaradt. Be is aranyozták újra, de ma már kihívó színeinek és cifra formájának kopottsága borzasztó. Cifra nyomorúság - hogy Szabó Zoltán könyvcímét idézzem.

Most mást mondok, hasonlót. 1956-ban a forradalom idején, nem is egész véletlenül, együtt voltunk Mészöly Miklósékkal Nemes Nagy Ágnessal közös lakásunkban. Óvatosan kifelé tekingetve, mert a házat éppen gépfegyverezte egy tank, ám amit nem képzelhettünk, kaptunk szobánk falán két ágyúlövést. Ránk fújt a kinyíló téglafal pora. A lakás minden ablaka kitört, de mi, csoda folytán, épen maradtunk. A bútorok fele rom lett.

Még egy másik, ma már mulatságosabb tárgy-történet, ha nem is teljességgel mulatságos. Valamikor volt egy közös ágyszerű díványunk. A matracok alatt falécekből állt a rugózása. De mivel a falécek az évek során letöredeztek - új ágyra akkor még végleg nem tellett -, így hát a léceket az Ezüstgaras című regényem kéziratával támasztottam meg. 1957-ben, még januárban, éppen hogy a rom lakást így-úgy rendbe hoztuk, éjszaka beállított hozzánk a rendőrség, az ellenforradalmi. Engem elvittek, a lakást feldúlták, kutatták a levelezésünket, még a papírkosárban lévő indigókat is összegyűjtötték. (Azt hitték: röpcédulákat készítettem velük.) Azután sok keresés után megtalálták a matrac alatti kéziratot. „Szóval, itt vannak a röpcédulák”, örvendeztek. Ágnesnak a képtelen helyzet ellenére mosolyognia, már-már nevetnie kellett, ahogy buzgón olvasva-nézegetve rájöttek, hogy mi a röpcédulának képzelt kézirat. Egy másolatban megmaradt a regény.

De van a díványnak igazán mulatságos története is. Akkor már valamelyest másként helyeztük el rugózó léceit. Ott ült éppen rajta egy szellemileg igen tisztes, de elég súlyos francia vendégünk. Neves költő, Guillevic, vagy André Frénaud. Már nem tudom, melyik. De ahogy fészkelődött, leszakadtak a lécek. Az ágy matracostul leszakadt alatta.

A tárgyak nőnek is. Vagy pontosabban, növesztik magukat. Gyerekkoromban, úgy tíz-tizenkét évesen, megragadta szememet egy fikusz. Kis, arasznyi fikusz. Megvettem. De ahogy nőttem, nőtt. Csaknem a plafonig érő fa lett belőle. Akkor pusztult el, amikor az oroszok kilőtték az ablakokat, s elfagyott a januári hidegben. A háború után - isten tudja miért, atavisztikus ösztön - szereztem egy másik, megint csak arasznyi fikuszt. Ahogy teltek az évek, belőle is fa lett. Olyan magas, hogy át kellett költöztetnünk a sudár fát Mészöly Miklósékhoz, mert a magas műteremlakásban tovább tudott növekedni. Mi lett belőle végül, nem tudom. Már Mészöly sem él.

Aztán a tárgyak időbeli léte mégsem ilyen korlátozott. Sőt. Tavaly, 2001-ben Rodosz-szigeten, mint a múlt emlék-jelene, felkavart az egykori kórház ma is álló épülete. S benne az ápoló szerzetesek síremlékei. Kövek, kicsit kopott, kicsit jellegtelennek látszó sírkövek. Úgy a tizennegyedik-tizenötödik századból valók. Vajon ott vannak-e alattuk változatlanul az egykori holtak? S mi lett belőlük?

S mi a világunk örökjelű fényes múlt ősállapotaiból? A piramisokból? S építőikből? Talán már a szaharai homok pora sem keveri a levegőbe egykori létük nyomát. (Tudom, néhány sírkamra maradványa, például Tutenhamoné, megmaradt - Ekhnaton, Királyok völgye.) De a többiek hol? S mi lett belőlük? Vagy mi lett az asszonyból, az emlékének emelt Tadzs Mahal csodájából? Nem ezeréves, csak néhány százados volt csupán? Vajon az ő emlék-jelük éppúgy személyes és transzcendens képzetek számunkra, mint azok a gondosan őrzött gyerekcipők, amelyeket csecsemőként a fiam hordott s ma már az unokám hordozhatná. Ne firtassuk. Az ő mai kis cipőire majd ki emlékszik?

Nemes Nagy Ágnes hitt a tárgyakban. Az Ekhnaton-ciklusban, a ciklus részletében ezt írta:

„A tárgyak

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

Az én szívemben boldogok a tárgyak.”

A tárgy fölött címu ciklus-részletben ezt:

„Mert fény van minden tárgy fölött.

A fák ragyognak, mint a sark-körök.

S jönnek sorban, derengő végtelen,

fénysapkában 92 elem,

mind homlokán hordozva mását -

hiszem a test feltámadását.”

Igazát bárcsak tudnám igaznak hinni.

De ezt a kétséggel teli gondolatot, hogy mit érnek a tárgyak s mi a transzcendens és szakrális hit, mégsem tudom ilyen negatívan befejezni. A mi időnkben, egyik-másik tárgyhoz kötött dolgunknak van olykor eleven, maradandó ténye. Ott vannak például az írásaink. Ott Nemes Nagy Ágnes költői és esszéírói, sőt gazdag fordítói műve. Hatékony létezésének eleven nyoma. S ott van másokkal is közös művünk, az Újhold. Ott van nemcsak a folyóirat egy számának látható képe, hanem a folyóirat fémkliséjének tárgyi bizonyítéka. A fedőlap kliséjének ténye.

Ma már a könyveknek más a fedőlapja. Más a technika, a könyv kivitelezése - ha jól tudom - fénymásolatban készül. De akkor, 1946-ban a fedőlapot fémmel nyomtattuk. Íme, egy dokumentumkönyvben így elevenedik meg a múlt. Hadd idézzem:

„Az Újhold című negyedéves szépirodalmi folyóiratot a fiatalok összefogásával én szerkesztettem. Részt vett benne társszerkesztőként Pilinszky János, Mándy Iván és Rába György, de a szerkesztés valóban kollektív munka volt. Elsősorban Nemes Nagy Ágnest vagy Szabó Magdát kell megneveznem. Idővel rá került a lapra Somlyó György és Örkény István neve is. A folyóirat 1946 júniusától 1948 augusztusáig élt, s mindössze hét száma volt. Nehezítette létét Lukács György éles, személyem és irodalmi szemléletem ellen irányuló kritikája. 1948-ban aztán az egyértelmű politikai fordulat megszüntette a lapot.

Negyven év után, 1986-ban szerkesztésemben megindítottuk a félévenként megjelenő Újhold-Évkönyvet Nemes Nagy Ágnes és Lakatos István közös munkájával, majd Balassa Péter és Ferencz Győző főmunkatársi közreműködésével. Egyértelműen nem nemzedéki, hanem minőségi irodalmi törekvés volt. Az évkönyvből hat év alatt tizenkét kötet jelent meg a Magvető kiadásában. 1991-ben, Nemes Nagy Ágnes halálával a sorozatot megszüntettem.”

Igen, de az Újholdnak képe, majd fedőlapjának kliséje nemcsak az én emlékezetemben, az én tárgyaimban él csupán. Él ezeknek a tárgyaknak századunkban maradandónak tetsző ténye. Egy tény a sok közül: „Kiadta A XX. század ujjlenyomata című reprezentatív kiadvány. Az ötletét adta, a tárgyakból válogatta és az előszót írta: Gerő András. Városháza, Budapest, 2001. Kiadta Budapest Fővárosi Önkormányzat. Főpolgármesteri Hivatal. Felelős kiadó Budapest főpolgármestere. Felelés szerkesztő Török Gyöngyvér.”

Végső soron, bármi véletlen is, bármi esetleges, van, lehet szellemi maradandóság. Tárgyi tény, túl a múló pillanaton, személyi létezésen.