Reggel még semmi sem mutatott arra, hogy a kisvárosi festőnő ezen a napon befejezi majd a képet, azt, ami hetek óta félbehagyva pihen a festőállványán.

Nyolc órakor felkelt, összehajtogatta az ágyneműt, míg folyt a melegvíz a kádba, kifőtt a kávé. Két cukorral itta, mint mindig, aztán elszívott egy mentolos cigarettát, megfürdött, felöltözött, megnézte magát a tükörben, ovális arca, fekete haja, szeme még mindig szép, állapította meg, kevés rúzst tett az ajkára, a pénztárcát a bevásárlótáskába dobta, és elindult.

Ha készülő festményén töpreng, gondolta a lépcsőházban, valami megfoghatatlan hiányérzet keríti hatalmába. Nem érti. És nem érti a törést sem, amely húszéves pályafutása alatt még sohasem történt meg vele: hetek óta hozzá sem tud nyúlni a vászonhoz.

Most tipeg le a harmadikról. Az öreg házmesterrel találkozik, aki, mint évek óta mindennap, tisztelettudóan köszönti őt. A kisvárosi festőnő érzi, hogy amint kilép az utcára, a házmester megfordul, és hosszan néz utána az üvegajtón át. Megérti, hiszen tudja, hogy még mindig csinos, kívánatos, hiába jár túl a negyvennegyedik évén. Az öreg házmester pedig napról napra elgondolkodik: hogyan lehetséges az, hogy a művésznő még mindig egyedül él?

A házmester sokszor látta az esténként távozó társaságot, amely mindig változott, s amely általában férfiakból állott, ám ezek a férfiak az utóbbi években el-elmaradoznak.

A kisvárosi festőnő megy. Megy a nők, megy a férfiak, az autók, a cipők, a rohanó lábak mellett. Készülő alkotásán töpreng.

Az olajkép egy aktot ábrázol. Nem tudja, kit. Talán az első emberpár Éváját, talán egy áldott állapotú, ruhátlan Mona Lisát, talán őt, a kisvárosi festőnőt.

- Az igazság valahol a három alak között lebeg - mondja, és maga elé bámul. - Végül is: bárkit ábrázolok, és bárhogyan, valami mégis hiányzik erről a képről.

Képzel a kisvárosi festőnő utcán sétáló Évát, s teremt mellé meleg színekből Ádámot. És mondja a festőnő: Ádám vigye Éva bevásárlótáskáját, fogja karon a nőt, és vezesse át a zebrán. S lőn boldogság. S látja a festőnő, hogy jó.

- Szólaljon már meg, asszonyom! - hallja ekkor az erőteljes hangot a kisvárosi festőnő.

- Hogy? - néz meglepetten a rendőrre.

- Na végre! Már azt hittem, rosszul van. Itt a táskája, most már vigye szépen! - mondja a férfi, és indul vissza az autóhoz.

A művésznő érzi, hogy a rendőr megfordul és hosszan néz utána. Megérti, hiszen tudja, hogy még mindig csinos, kívánatos, hiába jár túl a negyvennegyedik évén.

Egy cipőbolt kirakatának üvegében nézegeti magát. Bemegy. Leül egy zsámolyra, hosszan szemléli a gyerekcipőket. Próbálja lekötni a figyelmét, de folyton a befejezetlen képre gondol: kit ábrázolhat?

Fejében előbbi mondatai zsongnak: a kép igazsága valahol a három alak között lebeg... bárkit ábrázolok és bárhogyan... valami mégis hiányzik...

Képzel a kisvárosi festőnő cipőboltban üldögélő Mona Lisát, s teremt mellé meleg színekből férfit. És mondja a festőnő: jövendő gyermeküknek válasszanak cipőt! S lőn boldogság. S látja a festőnő, hogy jó.

- Ezt parancsolja, asszonyom? Azonnal becsomagolom - mondja egy kékruhás eladó. A nő riadtan néz rá. Felugrik a zsámolyról, a cipőt otthagyja, és elsiet.

Szalad a nők, szalad a férfiak, az autók, a cipők, a rohanó lábak mellett. Érzi, hogy a kékruhás a kirakatüvegen át hosszan néz utána.

Hamar hazaér, igyekszik felfelé a lépcsőn. A fordulóban az öreg házmesterrel találkozik, köszönés nélkül megy el mellette. A házmester megfordul, és meglepetten néz utána.

A festőnő előveszi a bejárati ajtó kulcsát, benyit a lakásba, bevásárlótáskáját az ágyra dobja, ecsetet fog, és azonnal festeni kezd.

Teremt a kisvárosi műélvező galériát, és teremt belé képeket. És látja az aktot, és látja körötte a sok sok férficipőt. És mondja a kisvárosi műélvező - a kékruhás eladó, a rendőr, az öreg házmester -, hogy jó.