Lapszámok, 2001/3-4 IMA; A BEREKI HÉVÍZ

Magyar Kalendárium, avagy egy rendhagyó társasutazás

 (Haklik Norbert: Világvége Gömörlúcon. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001)


Végy egy 4,5 kg-os irodalomelmélet-tankönyvet. Lapozz a bal alsó sarokba, és válassz egy műfajt. Lehetőleg olyat, amelynek recepciótörténeti folytonossága a marxista esztétika tükrébe tekintve csak halkabb sóhajok közt dőlt betegágynak, és az irodalomegészségügyi minisztérium támogatása híján azóta sem került még sorra a dekonstrukció kése alatt.

Hizlald most fel legmerészebb fantáziád roboráló kosztján, majd középpontosan tükrözd őt saját, cikkelyeire hullott hermeneutikai köröd origójára. Aztán a biztonság kedvéért az egészet még egyszer, a Mennytől a Pokol felé eső tengelyre (ateistáknak korkedvezménnyel a horizontra is lehet). Ezzel kész is (pl.) a legújabb magyar kalendárium.

Most már jöhet az olvasópróba.

Helyezkedjen el kényelmesen képzeletbéli nagymamája karosszékében, egy virtuális kandalló mellett. Engedje, hogy a történelem megismételje magát... Engem? - kérdez vissza a rendőr vagy a menet-trend szerint épp aktuális IQ-light. Igen, akár magát is, kedvesem... Hölgyeim és uraim, last minute külszíni pokoljáráson vehetünk részt, bármi áron. Kalauzunk az árnyak földi világában - nos, ők sokan lesznek -, hogy korábbi úti élményeik alapján bizonyosan felismerjék őket: típusuk leginkább a Witmann fiúké, Podolini kísértet-fazonra nyírva.

Jó hosszú utazás lesz ez. A mérföldköveket a történelmi dátumok jelölik majd - sajátjaink, unásig jól ismertek. Ám a jelesnek tudott napok mentén mi lelépünk az általunk ismert história útpadkájáról, elindulunk befelé a mezőn. Ha visszanéznek pár verszta után, a távolban felsejlik az ún. történelem (amelyről szemellenzővel ellátott emberek vaskos kötetekben megírtak már jó néhány verziónyi, egymásnak ellentmondó nagyelbeszélést, hogy mások, majd újabb szemellenzővel ellátva izzadságos munkával átírták őket). Zsivajgó főutcája nekünk csak távoli zajnak tűnik, pár röpke füstfelhővel, néhány ellenszenves, idióta karlengetővel, egy-két tucat hullával és sok-sok felesleges hisztivel. Az a néhány, vérrel átrajzolt térkép (mennyi fölös papírmunka!) lityegő-lötyögő keretekbe foglalja csupán a mező felől (tkp. Freud munkanaplójából) közeledő szörnyhadsereget. Tőlük se ijedjenek meg, Hölgyeim és Uraim, ma guarda e passa -, ahogy az árnyékturizmus egykori rutinos alakja mondaná - nézd meg, és menj tovább! Csak otthonosan, lazán, mint mikor barátok közt, forró nyomon lihegnek, de azért a fókuszon is rajta tartják szemüket.

Jaj, ne kutassák ott a térképen a bedekker tartalomjegyzékben fellelt helységneveket! Csak nem képzelik... Elő és utótagjukra szaggatva esetleg megtalálhatjuk őket Magyarország különböző pontjain. Tudják, pont, mint ahogy a taposóaknák tépik szét az ember testét, aztán szétszórják. Suhajda úr marad inkább a kandallónál, és interpretál? Úgy is jó...

A játékszabályokat még egyszer - a pszeudo-turisztikai és hermeneutikai kör legkésőbb bejelentkezett tagjai kedvéért. Amennyiben eljutunk augusztusig, egy levélben találunk rá a szálloda (bőrönd) menekülési útvonal stb. álkulcsára. Hogy erre miért csak hét bugyor megmászása után került sor? Gondolom, az eredetiség kedvéért. Persze, onnantól kezdve a további hatás- és befogadás-történeti felelősség alól Haklik úr ugyanúgy, mint mások, felmenti magát - nem magát, Vitkovics főtörzs! Az ál-valódi recepciós (díszpancser) ugyanis megszökött a dekonstrukciós szabadalommal, ám átvarrta a meló (biz. Maci által el nem vihető) kultúrkulibb részét Haklik úr nyakába. Az író posztmodern ál-sunyisággal mossa kezeit - de szerencsére finomabban dörzsöli rajtuk a bőrt annál, semhogy holmi lerágott csontra kezdjenek hasonlítani.

Láthatják, hogy az idei utazás egészen más lesz, mint a tavalyi.

A Szegdobos-Radlavenic útvonalon, az akkori feszes tempó, a frappáns idegenvezetői narráció vezénylése mellett egész más módon ismerkedhettünk legendás helyekkel és meséikkel.

Ott a legtöbb történet naiv ártatlanságában a szereplők elszenvedik vagy átszellemülik átok-ajándék sorsukat, mint a mítoszok korának istenfélő, gyermeklelkű emberei, akik a jó és rossz szerencse szeszélyének temploma felé egyaránt emelt fővel lépdelnek. Kíváncsi kísérőik ide nem léphetnek be, mert a beavattatás titok, jutalma csak a kiválasztottaké (az olvasó-utazó szerencsére ide tartozott), mások legfeljebb találgathatnak. A miértek mögött ott még száz lehetséges válasz rejlik, száz, kibontatlanul feszengő gondolatpotenciál. Az egyszerűség és az ezerarcú, épp csak feszegetni kezdett titok misztikus fényt varázsolt a szentség és profánság által egyformán érintettek arcára.

Mostani utunkon a titokfogyatkozás és csökkenő csodasarló váltogatja egymást az illúzióvesztés egén. A sok becsapott és madzagon rángatott lélek bosszúért liheg; a maslowi szükséglet-hierarchia-modell alsó szintjének kielégítése érdekében a hideg ráció céhbe tömörül a pokoli ösztönvilággal: az előbbi félelmetes csavarossággal kigondol, az utóbbi nemtelen (hol férfias, hol nőies) primitívséggel lesújt. S ez a csavarosság az a pont, ahol a helyi specialitásként tálalt slambucok, vermutok és pizzák fűszerarányán túlmenően érdemibb dologról is vita támadhat. (Bár ízlések és pofonok...)

Úgy gondolom, a szándék első szintje érthető és tetten érhető, miszerint a misztikus utazás után leszálltunk a földre, a pirospozsgás arccal összetákolt Mátrixról lehull a fátyol, de az olyan, vért fakasztóan erőltetett ötletek, mint pl. a síkkondenzátor esete Szűcs Misivel, kizárólag a megszégyenítni kívánt lepelrángatás ironikus fényében nyerhetik el létjogosultságuk színét.

A sötét borzongásból egyetlen - némileg - biztonságos helyre bújhatunk csupán. Haklik stílusa hatalmas, puha, meleg, no nem annyira Esterházy-kockás, sokkal inkább Mikszáth-foltos pecsvörk takaró, ami alól (a végsőkön túl is kitartó) verbális előjáték közepette néhol sikongató anakronizmusok hallatszanak és marginális frázislábak lógnak ki. Mire az olvasó pironkodva behámozza magát közéjük és ráérez a ritmusra, a narratív izgalomnak már sikerült a tető fokát is meghágnia.

Nos igen, az idők során a „fentebb” stíl érdekében többszörösen kasztrált irodalom színe- és hosszaváltó szervei (pl. nyelv) sokadik exhumálás után most poszt-posztumusz ismét rehabilitálva érezheti magát. (Ez a gyakorlatban bőséges verbális „leszopircsálást”, megvesszőzést stb. jelent.)

Ezzel a(z álszent helyett néhol kissé álprofán) színezettel megbarátkozva teljes lényünkkel beleolvadhatunk a történetmesélés folyondáros eklektikájába. S néha úgy érezzük, száz év magány (vagy a második olvasat) kellene, hogy a történetek is belelassúhodjanak a minden rendelkezésre álló test- és léleknyílást megtöltő szóáradat folyásába. Regénnyé lenni kívánkozik néhol a szó.

Az én lelkem szerint a tornabérci keresztesek mesebeli emlékezetét fedi a legszebben, legtökéletesebben kidolgozott történetszövet. Legalább olyan finom szálakkal szőtték ballada-mintáját, mint amilyen érzékeny anyagok formálódtak egykor szobortömbbé a Radlavenici Mária könnyezd kőalakjában.

S végezetül egy üzenet épp hazaérkezésünk reggelén találtuk a virtuális kandalló mellett: Tisztelt Haklik úr, Ön igen tehetséges - írja Donászi Etele a tengerentúlról. - Fantáziájának elképesztő szárnyalása és szókincsesbányája láttán magam ellen fordítottam azt a bizonyos kilencmilliméterest. A planetárium miatt hát a továbbiakban ne aggódjon.