avagy a berekfürdői víz dicsérete

Berekfürdőn fürdőzgetve, jódvizet iszogatva bennem önkéntelenül fölmerül a kérdés, mint a habokból Neptunusz, vagy mint ama rejtelmes istenség József Attila Bukj föl az árból című költeményében: miért csak a bornak van ősidők óta költészete, miért nincsen a víznek. Tudjuk, hogy a bornak hány dicsőítő dalt, pánsíppal kísért szatírdalt, dionüszoszi himnuszt, pajzán, lator éneket és más, vallásos áhítattól áthatott vagy vétekre csábító verset szenteltek már a Vörösmarty mértékével mérhető váteszek és mindenféle alkalmi versfaragók, jeles nótafák. Nemzeti himnuszunkban Tokaj szőlővesszejéről istenek itala, nektár csepeg, de vízről szó sem esik, ha csak nem a magyarok tengernyi kínjáról.

Jogos a kérdés: a bor, az rendben - de mi van a vízzel?

Némi visszapillantással beláthatjuk, hogy azért a víznek is van költészete.

Ott vannak mindjárt az ősi, mágikus esőcsináló énekek. Vagy a határtalan tengerről írt romantikus elragadtatások, Petőfi bőséggel emlegeti a végtelen vizet: Feltámadott a tenger, a népek tengere; Lenn az Alföld tengersík vidékin; Tengernyi kéj veszen körül, és még sokáig folytathatnám a példákat a János vitéz két tengeri epizódjától a Fürdik a holdvilág az éj tengerében kezdetű betyárdalig. Petőfi soha nem látta a tengert, de korlátozatlan képzelete számára eleven valóság és szabadságélmény volt, akkor is, ha iménti Kölcsey-példánkra emlékeztetően azt is leírta, hogy A bánat egy nagy óceán.

Ám a bor és a víz szembeállítása nem egészen jogos. A költészet számos példát vonultat föl arról, hogy testvériesen megférnek egymással egyazon kupában. Anakreón azt tanácsolja, hogy egy rész borhoz kétannyi vizet öntsünk. Ez a helyes arány, ha nem akarjuk, hogy kiszabaduljon a szellem a palackból, s a borban szunnyadó szilajság elhatalmasodjék rajtunk.

Ha bibliai példákért lapozgatunk a Könyvek Könyvében, mindjárt az elején azt látjuk, hogy a bor és a víz egyaránt bajt hozhat az emberiségre, ha nem vigyázunk vele. Noé atyánk az Írás szerint szégyenletes állapotba zuhant a jófélétől. Ám a víz, mely negyven napig zuhogott, még sokkal nagyobb próbák elé állította őt és gyermekeit. Petőfi Tiszája, miután megmutatta nyájas nyáralkonyati arcát, bősz tengerré árad, mely el akarja nyelni a világot.

Jobb, ha mi nyeljük a vizet, s nem ő nyel minket. Nem is akármilyen vízről beszélek én most, hanem arról, amelyet megiszunk, és melyben megfürdünk. Ha erre összpontosítunk, azt látjuk, hogy az így fölhasznált víznek is figyelemre méltó irodalma van. Elég, ha Orpheusz és Eurüdiké legendájára utalok. A szépséges királyné egy folyóban fürödvén észreveszi, hogy egy faun bámulja a bokrok mögül, s menekültében egy kígyó halálosan megmarja, így készteti Orpheuszt alvilági útjára. Utalhatok a szép Zsuzsannára is, akire két kujon vénember leselkedik fürdőzés közben.

A víznek mint innivalónak létfontosságú szerepe van a sziklából ivóvizet fakasztó Mózes vagy a mi László királyunk legendájában és még sok helyen. Ám ha a világ költészetét pásztázzuk fürkész tekintetünkkel, bizony kétségtelenül nehezebben bukkanunk az ivóvíz dicséretére, mint a boréra. Még a sördalok is kenterben verik a vízhez írottakat. Hamisan és mesterkélten hangzana a bordal, sördal mintájára „vízdalról” beszélni.

Igaz, Szabó Lőrinc verset írt Egy pohár víz címmel, melyben versenyre kelt a képzőművészekkel, akik azt mondják, legnehezebb megfesteni, megrajzolni az üvegpohárba töltött átlátszó, tiszta vizet. A költőnek a víz íztelenségével és szagtalanságával is meg kellett birkóznia, miután elődei a bor zamatáról és illatáról annyit zengtek. (Itt Berekfürdőn könnyebb dolga lett volna: az itteni víznek színe, íze és illata van.) Illyés Gyula is felejthetetlenül örökítette meg ivó alkalmatosságait Poharaim címmel. Nemcsak tihanyi présházában készült, kecses-begyes lopót billegtető fényképeiről sejthetjük, hogy mi a tartalmuk: a vers elárulja, hogy nem a vízivásra szolgáló, hanem a kisebb termetű, de nagyobb becsben tartott borospoharaira gondolt. Ám a bornak nem illatáról és elringató mámoráról beszél, hanem töltögetése öröméről és barátságot összekovácsoló erejéről beszél.

Ha a dolognak nemcsak a színét, hanem a visszáját is nézzük, rájöhetünk, hogy a víznek nem íze vagy zamata, hanem sokkal inkább hiánya hat ihletőn a költőkre. A szükség, a nélkülözés nagyobb ösztönző, mint az élvezés, jóllakás és kéjes eltelés. Erre a szerelem költészete a fő bizonyság. A szomjúság a költészet első számú tárgya. A költő szomjúhozza a szabadságot, az igazságot, a halhatatlanságot és a kedvese csókját. Olykor a csikóbőrös kulacsét is: a vallomástevő Csokonai Vitéz Mihálynak hihetünk.

Ady Endre életművéből könnyű példákat sorolni a borról. Ő nemcsak ünnepelte az italt, mint Petőfi, hanem meg is itta. Gyönyörű verseket írt nemcsak a bor jótékony mámoráról, hanem asztal alá leterítő, asszonytól, üdvösségtől elidegenítő, életet eltékozló hatásáról is. A bornak e gyűlölve szeretett kétarcúságával magyarázható, hogy nagyra becsült pályatársát, Móricz Zsigmondot „kedves bornemisszának” nevezi „levélféle” verses üzenetében; mintha azért is szeretné, mert ellenáll a bor kísértéseinek.

Ez a „kedves bornemissza” pedig ilyen szavakkal szentelte meg Berekfürdő aszúbor színű, jódos illatú ásványvizét: „A Kunság Aranya”.

Tudta, hogy ennek a víznek bukéja van. A bereki víz jótékonyan hat a bortól elcsigázott gyomorra, epére, a boroskancsó, söröskorsó emelgetésétől fájó vállízületre, a túl szaporán felhajtogatott papramorgó okozta nyaki és gerincbántalmakra. A benne megmártózók hamar összemelegednek, jöttek légyen idegen földről, lengyelből, szász földről vagy a burkusok országából, az északi, keleti vagy déli Kárpátok aljáról, Pestről, a Rákos mezejéről vagy a közeli Karcagról, Szolnokról, Kecskemétről. Megoldja a kevés beszédűek nyelvét, pletykákkal, tereferékkel táplálja az összetartást. Fölfüggeszti a civódást, lágy csobogásával zeneileg is aláfesti az egy húron pendülést. Melegen ajánlhatjuk a gyűlölködőknek.

Berekfürdő kies medencéiben megfigyelhetők azok a messziről ide zarándokolt látogatók, akik leleményes ötleteikkel valóra váltják a tüzes mámor végleteiről lemondó, ám egészséges életforma és az örömteli élvezés egységét. Miközben testüket a kellemesen szúrós szagú, jódillatú vízben áztatják, nagyokat kortyolnak a magukkal hozott sörből, borból, kisüstiből. Ha velős aforizmáikba, fűszeres anekdotáikba, sikamlós adomáikba és más elmesziporkáikba belehallgatunk, észlelhetjük, hogy a melengető közegben érdeklődőbbek, sőt fogékonyabbak lesznek a másik nem iránt, és mindnyájan egy kicsit költőkké lényegülnek át. Amíg a mondvacsinált ellentétek ilyen bölcsen feloldhatók a kétféle nedű hatása között, addig Berekfürdő lakói és vendéglátói bizakodva tekinthetnek a jövőbe.