Varjak tallóznak a mezőben, holott a hévség a nyarat igézi. Öt-hét varjú, nyegle ideiek megfontolt szürkék, croax-croax, egy tucat máris összekeveredik, verődnek így össze, holott korai még. Ők tudják, ők az időknek járását fennen, ahol nyitva ablak-ajtó a már deres orosz pusztákon át a jeges északfokig. Crrooax-crrooax, keringenek a vének, hunyorog szemük, szemük környékén a bolhaszín, a mákszín fekete bőr, ők érzik jön, jön, jön föl az idő: földhajlatán immár vereses kékségbe vész az ég buzavirágja. Asztal terül, a világ, a veszélyhez közel az igazság, szemétbányák, hántott és hántatlan tarlók, ostoba férgek, kiket hévség és hideg, setétség és fény kormányoz, nyarat köszöntnek, alítván télnek a reggeli fagyot. Kit a nap szikkasztana, fúrja magát, csőrollók között végzi, kinek Nap hevítvén vérit, bátortalan feredézik a sárga fényben, csőrollók között végzi. a csőrnek kávái közt fetreng. A mozog, a güzü, a pocfíreg futkáz, kalászt gyűjt, muhar súlyos fejét vonssza éléses halmai alá: nyakszirtjére súlyt a csőrnek dárdatolla, elhemperegvén még feláll, már nem inal el, fölnéz a halálárnyékra s megadja magát. A varju félrefordítván fejét újra lecsap, immár pontosan, fiatal társai lódulnak, s játszódnak a hullán, craxx-craxx. Fenn-fenn, a magas levegőeget a vének szántják, el-s-vissza, el-s-vissza, a halál ígéit szórják, cac-cac, megismeritek majd, cac-cac, a fagy szelíd igazságát, szárnytollaik már hiányosak, cax-cac, fejeik fél-kopasz, füleik likaiban: halálkaszák pengése.

A patkány, a társas lény, aki a családjáért mindent, a legjobbapa-anya vagy meghasonlott, magányos remete, fintorog a mezei, kesernyés szagokra, a rothadás édes illata vonssza, tudja a föld biztos, párás anyamelegét, magas levegőégjárásával mit sem gondol. A válaszúton meglapul, már hallja a morajt, az emberi zajt, mit sem gondol már az igazság sovány kenyerére a szabadban, árnyék suhan, fekete villám csap le, odébb hemperedik s ím ölyű karmai markolják a földet. A patkány egy galagonyabokor alá iramodik, elveszítvén a csodás illatgomolyt nem aggódik, hiszen tudja az irályt vakon is. A napnak hanyatlania kell, hogy a látók ne lássanak, csontgödreiben könnyel ázó szemeikre hártyát vonsszanak mégistehát a szürkületre eltévesztvén az irályt, cicka futásba kezd, hogy a az illatgomoly fonalát fölvehesse, mire a teljes sötétség gördül, már az állandó falás, töltekezés, ürítés, fenekedés, játszódás, üzekedés morajára fordíthatja filei kagylóját: megérkezett. A hersegés, a szeméttel hányt bányák, holtágak, a ganédombokra vetett eleven dögök és penészes mirelittorták, gabonával csordultig tölt magtárak, kövér zsákokkal elrekesztett kamrák mennyezetig élettel hányva, zabálásba tunyult disznók vályúi körül a korpás-tápos-darás moslék halmai, a zajgás ha elviselhetetlen, eleven disznó oldalát fúrván eleven zsírt falnak s mégis, ha eltelvén is, marakodnak, s addig, a disznó megéled s elmarja az egyiket: halál. De ím a hulla, ahogy a disznó rázza, félre el, kiesik az akolból s a patkányok mind rá az eleven, friss dögre, falják, mi bőrén bévül s a csontokat félre pökik.

Patkány és ember, holott egymással és sokaságban élnek, csak ritkán találkoznak.

Vannak tehát patkánymentes várasok.

Üdvözöljük patkánymentes várasunkban. (Variatio: Európai település)

Ugyanezt a patkányok nem hirdetik, minthogy az embernélküli helyeket nem lakják.

A patkány, ismételjük, a legjobbapa-anya, szereti gyermekeit, s mintahogy Bréhm Alfréd írá, fogságban szelíd, kezes, etc.

Amiként a majomhiten élők vallják, hiszen minden vallásban vagyon igazság, a kérdés, mi volt elébb, a tyúk, a monya, csakúgyan az is, a patkány, az ember (- - -) cicka fírgek voltanak, akik sárkányállatok tetemiben éltenek, míg föl nem falták lakásukat, a - - -

A lakásukat falják föl s azután odébbállanak.

Ha van hová.