Berecz András mesés alakja

Személyiség és szerep zavarba ejtő azonossága. Ez Berecz András. De a természetesség, a „másképpen nem is lehetséges” egyértelműsége ösztönös óvatosságra int: hol kezdődik a játék, és hol végződik az ember? Kliséink nem működnek. Csak jobb híján mondhatjuk Berecz Andrást énekesnek és mesemondónak. Több is ennél, más is annál. Olyan előadóművész, akinek felelősségtudata tudományos feladatokat terem. Berecz András néprajzi gyűjtőutakra jár, meséket, dalokat gyűjt, de magatartásformákat, szokásokat is megfigyel, s nemcsak a magyar nyelvterületen, de más népeknél is. Amit gyűjt, azt rendszerezi, elemzi. Tapasztalatait, mi több, avatott fordításait kötetekbe rendezi. Innen nézve a színpadi megszólalás másodlagos is lehetne. Ám a közönség előtt maga az „anyag” is alakul. Meséit a pillanat teremtette helyzethez, dalait saját személyiségéhez igazítva éli újjá, teszi összetéveszthetetlenül eredetivé. Az interpretáció ez esetben nem egyszerűen a tanult szerep előadása, hanem teremtő, autonóm művészet. Amilyen bonyolult a kérdés, olyan egyszerű lehet a válasz.

- Oda teszem magam, hogy nincs munkahelyem és nincsen főnököm. Megtehetem azt, hogy azzal foglalkozzam, ami érdekel. Az ember házoromzatot megy fényképezni, de a pincébe lyukad ki. Mert nem lenne házoromzat, ha a pince nem lenne megásva. Ha már az ember a pincében van, látja, hogy a kádban káposzta érik. Azt a káposztát meg szokták enni. Akkor már ott van az illető a konyhaművészet körül. Aki eszik, iszik is. Aki iszik, dalol is. Hogyha sok mesém van, jólesik az összefüggéseket látni, és ha megláttam, jólesik leírni őket. Ha már leírtam, jólesik másoknak átadni. Hogy ne sarlatán módon csinálja az ember, ahhoz meg azt gondolom, hogy egy kis bizonytalanság is kell. Amit én itthon az íróasztal mellett kisütök, az mindig gyengébb, mint a valóság. Nem tudom felülmúlni egy-egy bátor következtetéssel, azt, ami a világban benne van. Ha megmarad az emberben valamiféle alázat, ha egy összefüggést csak úgy ír le, hogy meggyőződött annak igazáról - több példával, gyűjtéssel -, akkor azt hiszem, az illető az igazi tudomány körül ólálkodik.

- Megtanultam a szádról egy nevet, Tanka Gáborét. Ez azért érdekes, mert azzal a gondolattal játszhatunk, hogy nagyapád újjászületett a legkisebb fiadban. Négy gyermeked közül ő olyan kedélyű, mint édesanyád apja lehetett. Mindent elsöprő életkedvvel markol a világba. De nem akarom én eljátszani ezt a dolgot. A te családodban milyen előképe volt a hagyományos paraszti életformának?

- Édesapám egy ezer lelkes faluból származik. Sőregről, most Szlovákiához tartozik. Színmagyar falu, gyönyörű dalok, szokások élnek ma is ott, amiket éjjel-nappal gyűjteni lehetne. „Csempész”-település volt, határ menti falu, sokan jártak át ezzel-azzal a határon. Nem azért, mert tetszett nekik ez a foglalkozás, hanem mert arra mentek vásárolni, amerre a nagyapjuk is járt. Trianon húzta meg rosszul a határt. Sőregen nagyon sok szép régi stílusú dalt ismernek. Még nem is olyan régen, lakodalmakkor a patak fölött raktak tüzet a kőhídra, és azon táncolt át az új pár. Tűzön-vízen. Dudást állítottak a patak, és gyönyörű régi dalokat énekeltek. Édesapám nem nagyon énekelt, inkább fütyült. Oldalt a száján nyílt egy olyan rés, amit csak ha nagyon közel hajoltál hozzá, vettél észre, és ott olyan figurásan tudott fütyülni, hogy a környezete megállott, amikor azt meghallotta. Nem hitted, hogy emberből jön, a madarakat szoktam hallani így, hogy hirtelen nagy hangközöket váltanak. Azt hiszem, egyszer magyarázta, hogy odakattintja a szájpadláshoz a nyelvét, és már odább röpült egy oktávnyit. Mint harmadik gyermek, ő volt az, aki iskolába mehetett. Egész mesésen, mert lóháton ment Ajnácskőre mint apró elemista. Még kutya is kísérte. Ott rávert a ló valagára, az magától szépen hazabaktatott át a hegyen, és bement az istállóba. Onnan aztán vonattal ment Rimaszombatba. Prágában aztán közgazdaságit végzett, Debrecenben a bölcsészkarra járt, Budapesten pedig jogot hallgatott. Így aztán, amit a fiának adni akart, az nem a hagyomány, hanem a latin és a többi tíz nyelv, amiből fordított. Fájt neki, hogy nem a nyelvet tanulom meg, inkább gyönyörködöm benne. Mindig megállítottam, hogy ennek a szónak ilyen a gyöke, annak meg olyan. Érezte, itt valami baj van. Ebből nem nyelvtanulás lesz, hanem tűnődés. Kaptam is sok pofont érte, de köszönöm, sok szépre tanított. Amikor összemelegedtünk, egy kicsit ellazult, úgy érezte, nem kell tanítson, akkor adott szülőföldjének műveltségéből is sokat kipiszkáltam belőle. De az erősebbik ág, édesanyámé, akinek apja ez a néhai Tanka Gábor. A róla való mesékről engem édesanyám mindig jóltartott. Bár tartana most is! Most halt meg, nem olyan régen...

Árva volt ez a Tanka Gábor, így gyermekként csikósnak került. Megtanulta a két bottal való tánctudományt, amivel olyan híres lett az egész környéken, hogy negyven cigány temette őt. A föld alá, a lábához meg a fejéhez is bort tettek az öregnek. Három-négy, sokszor öt kocsmában is megfordult egy nap, ezek voltak az ő dialektusai, amikben dalokat gyűjtött. Ez volt az ő néprajzi mestersége. Már ebédre úgy rajzottak szét a kunhegyesi kocsmákba édesanyámék, és a küszöbről kiáltottak be, ha hallották a hangját, hogy: jöjjön apám ebédelni. Aztán vagy jött, vagy nem. De amikor éjfélkor, vagy hajnaltájt megindult hazafelé, ugye égett a gyomra a bortól, általában arra tekergett el, azokba az utcákba, ahol a halottaknak az ablakba kitettek valami ennivalót. Úgy gondolta, jót tesz az életben maradt rokonokkal meg az égő gyomrának is, ha szépen befalja őket. Akár hajnalban, akár éjfélkor jött haza, gyermekeit az ágy lábához állította, és mindig megtanította nekik az új nótát. Hüvelykujjal az ágy oldalán brummogtak, vagy a szekrényen, esetleg pergették az ujjukat az asztalon, ez volt a muzsika. Krepp-papírból készítettek maguknak szoknyát a gyermekek, és akkor a kunhegyesi Kujkó utcabeliek olyan utcabált csináltak, hogy reggelig tartott. Volt citera. A cigány el sem tolta a cimbalmot, úgyis mindig ott végezte. Édesanyám az „Ólmos ablak, kerek ház...” kezdetű nótát felmászva a kis székre még cimbalmon is megtanulta. Tanka Gábor nagy törvényű ember volt, olyan fékezhetetlen valaki. Kijött a tyúkólból a siklós kígyó – ahogy édesanyám mondta -, nagyapám föltátotta a sikló száját, és belehúzta a botot, s volt neki egy ilyen kígyós botja. Istentiszteleten avval csapkodta a fiatalok fejét, ha beszéltek, mert különben a prédikáción el szokott aludni. De úgy érezte, Isten előtt kedves, ha már ő figyelni nem tud, legalább küzd a más figyelemért. Úgyhogy istenkereső ember volt.

- Családod hogyan keveredett a fővárosba? Mert a szavad, a beszéded Erdélyről mesél, de legalább az Alföldről.

- Édesapám se beszélt pesti nyelven, de édesanyám se. Sőt, hogyha valamit úgy mondtam, olyan szórendben, ami édesapámnak nem volt kedves, meglegyintette a tarkómat, és szép csöndesen azt mondta: ez germanizmus. Nekem az első szavaim között volt a germanizmus. Már az óvodában fújtam, hogy germanizmus. Ami most ki van a multi-plakátokon festve, hogy „Ez egy jó család önnek...”, ez a típusú mondat régebben is fel-felütötte a fejét, de nem így, mint most. Hát én ezt már akkor is germanizmusnak bélyegeztem. A másik viszont az lehet, hogy a mesemondás igazítja a nyelvet, köszörül rajta. A nyelv olyan, mint valami szerszám. Hogyha valaki kertészember, telkes gazda, reggel a kezébe vesz egy ásót vagy egy csákányt, egész nap dolgozik vele, már estére más a tenyere. Én körülbelül tizenöt éve mondok mesét mindenfelé, szinte mindennap. Egyre többet gyömöszölök a fejembe, és miközben mondom, szépen fel is töri a nyelvem. Édesapámat egyébként a tudománya kergette Pestre, mert evvel a három diplomával nem fért meg a faluba. Zuglóban lakott nagyon sokáig, „Batya” cipőket hozott át a határon, abból fizette az albérletet, és abból spórolta meg az ennivalót, hogy nem fűtött. Úgyhogy édesanyámnak egy karácsonyi ajándéka az volt, hogy tűzifát hozott neki. Ez a lópokróc, ami itt van a fejem alatt, ez is édesapámé volt. Ez a legkedvesebb tárgyaim egyike, ezt sose akarom eldobni, ez ötvenhat után a börtönben is vele volt. Általában fordításból, a nyelvekből élt meg. Az Országos Fordító Irodában dolgozott, és mikor az autóbuszon utazott, a kis ingzsebében biztos, hogy benne volt egy szótár. Ilyen szórakozásai voltak, kiolvasott egy ilyet, kijegyzetelte, és betuszkolta a fejibe.

- És édesanyádék?

- Édesanyám azért menekült fel Budapestre, mert elég nagy verekedős volt a szépen emlegetett nagyapám, Tanka Gábor. Előbb zöldségeshez ment kifutónak, egy öreg nénire mosott, takarított, vasalt, és közben az esztergályos, marós szakmát tanulta meg. Nem szégyellte a munkát a férfiak között az az apró falusi asszony. Úgy dolgozott, hogy megbámulták. Még most is megvan egy serlegecske, amit ő csinált. A Finommechanikában, aztán a Híradástechnikai Vállalatnál dolgozott. 43 éves volt, mikor megszült egy leválasztott kis cselédszobában. Pestre születtem, a belvárosba, a Vadász utcába, a Vadász utca 27-be, gyönyörű műemlék-házba. Karinthynak kezdődik így egy novellája: „A lányok a Vadász utcába jártak...” Ahogy kinyitottuk az ablakot, velünk szembe az Eiffel mérnökségtől megálmodott gyönyörű csarnok vaddisznói néztek rám. Malacok, pontyok kőből faragva...

- Ebből a furcsa, félig polgári, félig kétkezi világból mi emelt ki téged? A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a táncház-mozgalom.

- A kiemelésen töprengenék egy kicsit. Inkább terelés. Hogyan terelt el ezekből a szűk utcákból, hogyan terelt a fenyőerdőkbe meg azokra a mezőkre, ahol igazából én a darazsat, a parazsat meg a vizet szívtam, mint a török császárra támadó kakas. Az első és talán a legfontosabb, hogy televíziónk sohasem volt. Ezért az estéim mással teltek meg, mint a kortársaiméi. Azt hiszem, hogy a nevelésben az esték a legfontosabbak. Mert nappal a gyermek kitalálja magának, hogy mit csinál. Izeg-mozog, akár falusi, akár városi, tesz-vesz, a port eszi, lehet, egyik több lovat lát, a másik több kocsit. De este, amikor elfárad a teste, ám a szeme még nyitva, mégpedig jobban, mint nappal, hogy akkor mit mondanak neki, miről beszélnek, az szinte eldönti, hogy merre halad. Nekem csak meséltek ebben az időszakban. Édesapám csöndes ember volt, majdnem azt mondom, hogy megkeseredett ember. Ő inkább hallgatott. De édesanyámból fakadt a beszéd. Őneki természetes volt, hogyha belezte a tyúkot, vagy a leveskét kavargatta, ő mesélt egyfolytában. Úgyhogy ez volt az első, ami ebbe az irányba terelt és készítette már bennem ezt a mesterséget, ami ellen sokáig még tiltakoztam is, hogy jaj, istenem, csak ez ne legyen. A következő élményért várnom kellett. Miközben mindig érdekeltek a népdalok, egyszer nagyon régen olvastam egy olyan sort, hogy „Adjon az Isten ezernyi, ezerjót, ki a te bölcsődet megrendítette vót...” Hát ez egy moldvai csángó ének, és akkor azt mondtam, hogy nekem látnom kell ezeket az embereket. S megkezdődött a gyűjtés. Akkor voltam húszéves, ez éppen huszonhárom évvel ezelőtt volt. De gimnáziumban - majd elfelejtettem, volt egy elkülönített helyünk, ahol a télikabátjainkat hagyhattuk, ahol tanítás előtt fél órát, háromnegyed órát eltöltöttünk a magunk kedvére, tanárok nélkül - ott az egyik fiú, Nagy Balázs háromhúrú brácsán dunnyogott. Érdekesnek tartottam. Először is ilyen „durván” elkészített hangszert még életemben nem láttam. A belőle kijött hangokat fölkavarónak éreztem. Három húr egymás mellett, ezt nem értettem! Ő az ifjabbik Csoóri Sanyitól tanulta a széki muzsikát. Én meg kérdeztem, hogy: te, ez miféle? Mondta, ez a széki muzsika. Hát hol van Szék? S amitől ma szenvedek, amikor meghallom, pedig én is benne voltam. Hát Erdélyben, válaszolta. Akkor nem székely? Hát nem. És másnap hozott diákat, csak így föltartottuk a lámpához, és az volt az első, amit láttam az élő Erdélyből. Láttam, ahogy bizonyítványosztásra mennek a széki gyerekek és mindenki szalmakalapban és talpig viseletben. Kérdeztem, hogy ez ma van, vagy valami régebbi kép. Nem, azt mondja, ma is ez a helyzet, népviseletben járnak. Ő tanított széki népdalokra. Ekkor voltam tizenhat-tizenhét éves. Aztán láttam egy darabot, a 25. Színházban, Jancsó rendezésében, ahol Madarast kékre-zöldre verték, persze papruhában volt, ő volt az eklézsia. Lilára rugdosták a jóképű vörös csillagosok, és végül valami piros könyvet magasba tartott szegény Jobba Gabi, nem tudom, kinek a vállán, és bejött Sebő meg Halmos talán, de Sebőre emlékszem, és széki muzsikát játszottak. Emiatt a zene miatt bírtam ki, hogy ne fussak el a színházból! Odamentem, és megkérdeztem Sebőt, hogy ne haragudj, ez milyen zene? Mondta ő is, hogy ez széki zene. Mészáros Jóska az Eötvös Gimnáziumból, ő vitt el oda. Ezen kapaszkodtam én aztán föl a kisszékre, és azóta is ennek a műveltségnek az emlőit szívogatom.

- El kellett menned Moldvába, Erdélybe. Ezek az utak egész generációdra, az egész táncház-mozgalom indulására jellemzőek?

- Nehezen nyilatkozom más nevében, de azt hiszem, hogy az egész táncházi élmény erről beszél. Csoóri Sándornak gyönyörűséges írása szól arról, hogy hogyan is lehetett tánccal lázadni. Meg is érezték a Kádár-világban, hogy ez valamiért nekik nem jó. Itt senki nem mondta ki egyetlenegy politikusnak sem a nevét, semmilyen társadalmi rendszerről nem beszélnek a gyerekek, csak táncolnak, énekelnek, erdélyi emberekkel tartják a kapcsolatot. S ez veszélyes! Ez ellen tenni is nehéz valamit. Szükséges volt, hogy az iskolában tanult porlepte dalokat fölfrissítsék. Azt mondják, kell az olyan művészet, amit nem csak a különösek, a kiválasztottak, a csúcsteljesítményre képesek, hanem „közönségesek” is gyakorolni tudnak. Ezért volt szép az a korszak, mert nem a színpadok ideje volt, hanem a „házibuliké”. Amikor a rock and roll, a beatzene után föltették a táncházi muzsikát, és tudtak rá farmerban, fehér ingben táncolni. A buszmegállókban lehetett látni, hogyan tanították egymást a gyerekek. Most - nem tudom, jól látom-e -, valami hullám feldobta a színpadra ezt. Félteni kéne és őrizni azt, ami a táncházakban, ezekben a rideg művelődési házakban történt. Rossz volt ránézni, és jó volt látni, hogy mi történik. Ha egy kicsit hátradőltél a székben, és láttad azokat a sápadt fénycsöveket, azokat a ronda falakat, elkeseredtél. De ha a könyöködet rátámasztottad a térdedre, s kicsit közelebb hajoltál, azt mondtad, hogy elfelejted, hogy hol vagy... Közösségeket kovácsolt a táncház, remélem, most is megteszi. Én azért merem így mondani, mert sokat ültem. Mackólábú vagyok, nem tudok jól táncolni. De ha valaki jól táncol, ugyanúgy leizzadok, mint ő. Olyanon megyek át, mintha egy jó könyvet olvasnék. Nem is nagyon pártoltak hozzám a lányok a táncházban, mert ott azt szerették, ha jól megforgatták őket. Inkább azok vitték el a lányokat. Nekem akkor jött el az időm, mikor mindenki kifulladt, hajnalban. S akkor a már nem is egészen józan zenészek húzták nekem a muzsikát. Na, akkor én már otthon voltam, enyém volt a világ. Én behajtottam a fülem szépen, tőlem félre is vihették a dallamot, mert én akkor a magam hangját hallottam. S akkor boldog voltam. Egyszer csak, azt mondta Ökrös Csaba, még akkor az Újstílus zenekar vezetője, hogy énekeljek velük. Így kerültem az Arany János Gyermekszínházba, most Új Színház, ott van a balettintézet mögött. Ott volt az első fellépésem. Nem sokkal utána Amerikába is kikeveredtem, akkor hagytam ott a munkahelyemet.

- Nemcsak a munkahelyedet hagytad ott, hanem előbb az egyetemet, pedig édesapád arról álmodozott, hogy jogász lesz a fia.

- Voltak kérdések, amiket sohasem nem szerettem. Az egyik ilyen az volt, hogy mi akarsz lenni? Ezt világéletemben utáltam. Azt hiszem, egy időben azért mondtam mozdonyvezetőt, mert hallottam valakitől, hogy a gyerekek szeretnének mozdonyvezetők lenni. És hogy jóllakassam a felnőtteket, én is mondtam, hogy mozdonyvezető szeretnék lenni. Amit elviseltek tőlem mint óvodástól, a gimnazistától nem viselték el, pedig ugyanúgy semmi sem akartam lenni. S akkor valaki azt mondta, hogy ha történelemből, irodalomból jó vagy, megjegyzem rajzból is jó voltam, és szerettem is volna képzőművészetire menni, de azt mondták, akkor tüdőgyulladást kapok és manzárdszobában halok meg, úgyhogy ezt gyorsan elvetettem. Szóval azt mondták, ha már irodalom és történelem jól megy, menjek a jogi egyetemre, mert akkor még minden lehetek. Ez tetszett, mert én minden akartam lenni.

- Meddig kínoztad magad?

- Három évig. Többig igazából, mert halasztgattam, de a harmadiknak a félévében hagytam ott, és elmentem különféle munkákra, mosogattam egy pizza-sütőnek, már csak azért is, hogy a magam pénzéből járjak gyűjteni Erdélybe és ne a szüleimen lógjak. Hát édesapámnak a szája szélén látszott az a bánat, hogy a fiából nem lett ember, és így is halt meg. Úgyhogy most édesanyám talán viszi az érveket, hogy azért ember lett a fiadból.

- Ha a zenéért lementél Erdélybe, és elmentél az éneklési formákért egészen Moldvába, hol bukkantál először a mesére?

- Nem is mesét gyűjtöttem, bár voltam mesélőknél is, hanem inkább, olyan kis, rövid történeteket. Kisprózának mondják a velük foglalkozók. Tehát olyan helyzetek, olyan történetek, amik mesévé emelkedhetnek. Erdélyben nagyon könnyen terem az ilyen. Nem az ilyen „Volt egyszer, hol nem volt...”-félék, hanem az életből vettek. „Velem történt, a barátommal történt, én is ott voltam...” Ilyeneket kaptam el, már egészen korán. A dalt nem lehet rögtön gyűjteni. Az nem úgy van, hogy berontok a házba, és azonnal énekelnek. De ha megtudják, hogy énekért jövök, olyan beszédkényszerük van az embereknek, mert közben gyűjtik az erejüket, hogy majd nemsokára énekeljenek. És közben hallottam olyan kifejezéseket, amikre fölkaptam a fejem. Ezek még nem mesék voltak. Már akkor is mesét mondtam, ezektől ingerelve, amikor még erdélyi embertől nem is hallottam mesét. Ezek a kifejezések, ez a rendkívül plasztikus nyelv, amit ott tapasztaltam, hatott rám, szinte az orrom előtt alakulnak a szavak. Nem a szép panorámát láttam, hanem hogy ott vagyok a gejzírnél, és látom, ahogy születik a hegy meg a völgy. Székelyvarsányon, az egyik völgyben, ahol a tanyák egymástól távol vannak, az egyikben azt mondják a rendetlen emberre, hogy „tongyó”. A másikban azt, hogy „topongyó”, odább „tatar” és a negyedikben megint másképp. Én úgy éreztem, hogy ott az orrom előtt születik maga a szó. Mintha az ember ott volna a nyelvi teremtés közelében, éppen egy karnyújtásnyira. No, ez tetszett nekem, és csak ezután kullogtak a szép mesék maguk. Egyszer Hőgyészre voltunk meghívva, barátaimmal, Juhász Zolival, Fábián Évikével, Sáringer Kálmánnal szerepelni, egy bukovinai búcsúba. Sváb és székely falu. Jöttek Kanadából, Németországból, Déváról, Isten tudja, honnan a bukovinai székelyek, és teli volt nyakkendős és kucsmás emberrel az egész művelődési ház. Álltak szorosan, telik az idő, már fél órája ránk került volna a sor, de nem került. Széthúzom a függönyt, hogy mi történik. Hát az történt, hogy egy apró nénike ült a színpadon, és mesélt. De olyan kicsi volt, hogy szivacs volt húzva a mikrofonra, az majdnem eltakarta az arcát. Egyébként a világ legesleghálásabb nézőpontja, jó előadást színpadról nézni. Az olyan, mint amikor a szél a gabonaföldbe beléfúj, és látszik, hogy most ott értették meg, amit a néni mondott, mert ott dőlnek csoportosan balra, aztán most a megértés hulláma így jön előre, aztán meg itt dőlnek jobbra-balra, ott még nem értik, amikor a szavak elhagyták az ajkát, egyszerűen utána lehetett nézni. A néni szárazon, mozdulatok nélkül beszélt, arról szó sem volt, amit a színművészetin tanulnak. Amire ő hagyatkozott, az a nyelv volt, és azért volt olyan lenyűgöző az egész. Semmivel sem segítette. A világ most nem efelé halad. Az a kicsi száraz néni a fülbevalós fiúkat és az öregapjukat mind ott tartotta. Lefordultak szinte a székről. Ott nem a bukovinai székelyek ünnepeltek, hanem a nyelv. Hozták a vizet neki, súgták a szervezők, hogy most már tessék abbahagyni. Intett, hogy nem kér, vitték ki ugyanúgy a teli pohár vizet, hatalmas kacagás, óriási tapsvihar, biztatták a nénit, hogy tovább, csak mondja. A végén, mikor már szimatolták, hogy valahol a vége felé jár, karon fogták a szervezők és kivezették, de még hátrafelé szólt egy-két szót... No, ez volt az a nagy élmény, amit én a függöny felől egy kis lyukon néztem. Ez volt, ami fölbátorított, hogy most már vannak meséid, mondd el őket. Szakmunkásképzőben, egyetemi klubban, óvodában, parókián, bárhol. És azóta ezt csinálom. Azt látom, hogyha az első öt percben utálják is, mert nem felel meg a várakozásuknak, mert „miért mesél nekem, mikor én már felnőtt vagyok”?!, de ha ezen túl vagyunk, akkor már nincs baj, akkor már szeretik az emberek. Ha valamiért nem sikerül áttörnöm a falat, vagy én vagyok türelmetlen, vagy nagy a lárma odakint - mert csak csöndben lehet megcsinálni, ezt a falat csak nagy csöndben lehet bontani -, ha kívülről lárma van, ajtót csapkodnak, emberek közlekednek le-föl, akkor nem sikerül. Ilyet is átéltem.

- Azt nem kérdezem meg, hogy ma születik-e a mese, mert egészen biztos vagyok benne, hogy születik, és attól sem rettegek, hogy a számítógép vagy a televízió kiirtja, mert annyira hozzátartozik az ember természetéhez, hogy nem tudja soha eltüntetni. Hogy látod, ez a termékenysége, életképessége, milyen állapotban van ma a mesének?

- Kettős állapotban. Aki egy kicsit közel kerül hozzá, az általában rabja lesz és elég sok ilyen ember akad. A másik pedig, aki távolodik, idegenkedik tőle, nem tudom, annak az életében valaha is fölbukkan-e a lehetőség, hogy meseközelbe kerüljön. Az igazi meseélvezethez összejáró társaság kell. Amikor a kisgyerek nagyon izgága, oda lehet kazettával is szögezni a székhez, az is jó. De azt hiszem, az igazi meseélvezet, az igazi meseszeretet az összejáró közösségeknek sajátja. Ha ez nincs meg, akkor a mese nem tudja teljes pompájában megmutatni magát. Kiváltságos helyzetben van a magyarság. Szerencsére nincs az, ami Angliában, hogy igazolt mesemondók a könyvtárakból fölszippantják, amit még fölszippanthatnak. Vagy Svájcban, ahol néhány órásmestertől, félszemű harangozótól összegyűjtöttek a 19. században meséket, s akkor abból hibátlanul fölmondogatják a kész szöveget. Itt a magyar nyelvterületen ma még a variánsoknak olyan tengerével találkozhatunk, hogy a kérdés sem időszerű. Az ükunokámat majd kérdezd meg, hogy eltűnik-e a mese, remélem, ő is ezt fogja mondani.

- Az ember alakítja is, nemcsak megkapja a mesét.

- Egy személyben szerzője és előadója vagyok annak, amit csinálok, bár ez se teljesen igaz. Abban a pillanatban is „szerzem”. A sokat mondott mese azért egy irányba halad. A törökök szerint: Isten egy, a szó egy. Ez azt jelentheti, hogy a tökéletesség felé haladás egy csiszolt, tovább nem tömöríthető állapotra való törekvés. Miközben rögtönzök, aközben úgy érzem, hogy azért most itt megállítottam a cselekményt, most itt kitekintettem belőle. Ezt a közönség húzza ki belőlem, de maga a mese ettől nem tökéletesedik. Ha így írnám le, érvénytelen volna. Mert nincs ott a közönség.

- Ez már az írásbeliség problémája. Te nemcsak mesélsz, hanem írsz is mesét, akár megrendelésre.

- A megrendelést nagyon szeretem, mert nem vagyok olyan helyzetben, mint Michelangelo, hogy ettől függ a kenyerem. Nálam a megrendelés úgy történik, hogy azt válaszolom, hogy nem. Mondta kedves Körmendi Lajos barátom, hogy írjam meg mesében: Berekfürdőben meleg víz tört fel. Hát mondom, ez az, amit biztos, hogy nem fogok megírni! Egyrészt ez engem nem érdekel. A másik, hogy nem érzem meseinek ezt a helyzetet. Hát az, hogy egy geológus lefúrt, és föltört a meleg víz... Ő mosolygott a bajusza alatt bölcsen. Elbúcsúztunk. Ilyenkor szokott rám törni a félálom, és ez reggelig tart. Ezután szoktam fáradt lenni, de ezután mindig jó dolgok történnek. Azt mondtam, milyen jó, hogy nemet mondtam. De ha mégis megírnám, hogy tudnám megírni? És máris eszembe jutottak olyan dolgok, amiken el lehetett indulni, és észrevétlenül megszületett a mese. Tehát valami csökönyösség és erős szabadságvágy minden munkámban megvan. Itt is megvolt. A meséim közül azokat merem leírni, amiket már sokat mondtam. Mikor még frissen tanultak, sokat rögtönzők, ez a közönség előtt nagyon jól hat. Tartalmas, nagyon vicces, de leírva nem mindig kívánatos. Amikor pedig végül leírom, bizony nagyon sokat újraolvasom. Félreteszem, megint újraolvasom. Ha az nem úgy van leírva, hogy felolvasni jó, akkor nekem idegen. Hogyha nem hallok hangsúlyokat abban a leírt szövegben, ha az nekem nem dalol, akkor elégedetlen vagyok. Legtöbbet tehát nem is szavakat javítok, hanem pontokat és vesszőket. Valószínűleg ezt a mesterséget nem tanultam meg igazán, itt még szenvedni kell. Énnekem azok a legkedvesebb regényeim, amiket nem írott szövegből kaptam, hanem szájról olvastam le. Ha valaha még fogok írni, olyanokat szeretnék.