„Valahogy úgy történt, hogy a mese tölcsérébe töltik bele a mese ellenmérgét” – mondja olyan élvezettel gonoszkodva Somlyó György, hogy azt még Békés PálÉlőlények szörnyiskolájában is megirigyelhetnék. Ezt és a többit mondja el ő maga, ha meri, Salamon István mikrofonjába.(1)

- Merni talán merném, de hogy a többit, az némi túlzás. Azt el se tudnám mondani. Bár - szinte egy történelmi idő elmúltával, hiszen 1967-ben adtam ki ennek a prózavers-sorozatnak első kötetét, a harmadik, összefoglaló kötetet 1974-ben - már az első oldalon - versben - elmondtam vagy persze inkább és a stílushoz igazodva, elmeséltem, MESE A CÍMRŐL című előszóban. Hadd kezdjem ennek az elejével:

 mesék rólam és rólatok                             mesék magunkról és másokról

 mesék mindenről és semmiről                    mesék semmiről és valamiről

 a virágokról és a történelemről                   az anyagról és az antianyagról

 stb. stb. stb. – És így fejeződik be:

                       Kezdetben vala a mese: ITE FABULA EST

 Mesék arról amiketnem lehet elmesélni      mesék amikben nincs mese

mese a meséért

                                                          MESE A MESE ELLEN

Talán nem is kellene folytatnom. De annyi idő után, talán mégis. Ha a mai világszemléletet nézzük, katasztrófához vezet a mesékkel kezdeni és a mesékkel elintézni az élet problémáit. A magyar konzervatív gondolkodás különféle fajtáit gyakran megkísértette és megkísérti máig is az álmesék illúziójába foglalni az élet problémáit, az ország problémáit, a művészet problémáit. Kezdetben volt a mese - de a mi civilizációnkban annak minden bonyodalmainak kibogozására semmiképp se alkalmas. Világszemléletünket a mesével leönteni annyi, mint elfedni szemünket, amikor éppen látni akarunk. Erre a hatvanas években az ötvenes évek farkasvaksága után a szabadság lehetőségének kis résen felvillanó fénye nyitotta fel a szememet.

Költészetem kis labirintusában (amelyben magam is csak utólag tudom felfedezni a megtett kanyarokat) új minotauruszok álltak elém. Más mitológiai szörnyek (és azok iskolái). Olyan prózaverseket kezdtem írni, amelyeknek szerkezete, vagy az akkor fellépő strukturalizmustól is ihletve, struktúrája ráidomult a primitív meseformákra és mesemodellekre, de mondanivalójukkal és fogalmazásmódjukkal éppen megkérdőjelezték a mesék ősi és elavult formáit. Így készült el egy kötetnyi szöveg, amelyből végül egy második, majd egy harmadik, a kettőt magában foglaló kötet alakult ki: A Mesék könyve. Ezt költői munkám törzskönyvének érzem. Minden további, máig is ebből indul ki. A „mesét” itt most már csak idézőjelek között lehet elgondolni vagy inkább sejteni. Önmaga mögött. Ezek a mesék a mese-szemlélet ellen szólnak, de a mese fegyvereivel viaskodnak a mesékkel. Általában prózában írottak, egyes esetekben belopódzik közéjük a vers is. Lényegük, hogy a mesének, vagyis egy ősi, mindnyájunkban létező, gyermeki rácsodálkozásban beépíti eme forma eredendő szemléletének sokkal bonyolultabb ellentétét és megkérdőjelezését. De úgy, hogy a gyermeki megismerés ártatlanságát se veszítse el. A mese tölcsérébe töltik bele a mese ellenmérgét. De úgy, hogy megmaradjon felszínén a kikezdhetetlen ősi/gyermeki fény is.

Mindezt először feledhetetlen barátom, a nagy francia költő, Guillevic érezte meg ezekben a szövegekben, mikor egy kötetnyit lefordított közülük, és a kötetnek azt a nem létező francia szót kreálta, amely mindezt emblematikusan kifejezi. A cím, Contrefables óhatatlan felidézi a gyermekmesék francia szavát, csak úgy, hogy a Chantefable ellentétét is magában foglalja. Sajnos, ezt a mesebeli francia trouvaille-t nem lehetett magyarra visszafordítani.

(1) A szöveg szerkesztett változata a Magyar Rádióban idén áprilisban elhangzott interjúnak