Valahol Bergengóciában volt egy város, ahol a lámpaoszlopokra kosarakban dáliát, muskátlit aggattak. Hét domb, négy patak között feküdt ez a városka, a farkasos erdő mellett, de farkas már régen nem járt arra. Viszont a tiri-tari réten igazán szép nagy gombákat lehetett szedni még múlt előtti évben is, amíg a város egyik gyára be nem fogta azt hulladék-lerakóhelynek. Onnantól a gombák savanyodni kezdtek, ízük mellett alakjukat, színüket is szemlátomást megváltoztatták. Jómódú népek, de szegény emberek is éltek ebben a városban, messziről hozatták ezután a gombát, a mirelitre is rákaptak, de csak megvoltak valahogy, dolgos, szorgos népnek ismerte magát a bergengóciai. Ezek a pirigombóciak meg még inkább azoknak tudták magukat. Megfogták a munka végét, a kerítés így sem volt kolbászból, de az asztalra jutott néha. Kalácsban sem szűkölködtek. Jó ruhában, jó cipőben jártak nemcsak az eladósorú lányok, de az idősebbek és a gyerekek is. Öt gyáruk volt és sok hektár földjük a város körül, azoknak egy része kiszikkadt, mert a szakembereik nem értettek a talajjavításhoz. Viszont remek pékjeik, reklámgrafikusaik és jövendőmondóik voltak. Mondottam, semmiben nem szenvedtek hiányt.

Nem különleges, de ezekre a pirigombóciakra jellemző volt az is, hogy mind barátságra, szerelemre, boldogságra vágytak. Földi életük minden percét biztonságban, kedéllyel és élvezettel kívánták eltölteni. Nem nagyon gondoltak arra, ami utána jön, hiszen az belátásukon, akaratukon kívül esik. A város hat lelkészével és két sámánával távolságtartó tisztelettel bántak, adójukból támogatták programjaikat. Szép időben délután a parkokban sétáltak, lesték, hogy ki kinek köszön és ki kire néz rá. Lesték a rövid és hosszú ruhákat, a szűkre-bőre szabott nadrágokat, a harisnyákon a lyukakat, a cipőkön a piszkot. A fejeket, az arcokat, a melleket, a törzseket, a lábakat, a járásokat, a gyerekeket a lábak körül, akik szerencsére a másokéi voltak, hiszen elég rémség, ott voltak nekik a sajátjaik.

Borús időben kávéházakban kávét, dupla kávét, cappuccinót, melanget, csokoládét ittak. Barátokkal, ismerősökkel beszélgettek, csevegtek, pletykáltak kavargatva, kocogtatva. Az eper-, barack- és túrótorták látványa, íze nyájas kifejezést adott arcukra. A gyerekeik mindig felbosszantották ilyen alkalmakkor őket. Ha nem voltak ott, elég volt rájuk gondolni és máris. Ha ott voltak, annál rosszabb, a kisebbeket pisilni kellett vinni, turkálták az orrukat és mindig kértek még egy süteményt, amit már nem bírtak megenni. A nagyobbak meg jöttek ezzel a „te nem is ismersz engem, hogyan érthetnél meg” szöveggel. A szakmai és szerelmi vetélytársak is ott ültek a kávéházakban, és a pirigombóciak soha nem lehettek benne egészen biztosak, hogy az ő feleségük csinosabb, kellemesebb, a dolgokat jobban átlátó, az ő háztartásuk ésszerűbben vezetett és az ő szakmai előmenetelük munkájukkal jobban megalapozott, mint a vetélytársaké.

Mi ez az egész, mi végre is vagyunk a világon, kérdezte magától Pirigombóci Piri Antal, miközben legkisebb gyermeke a negyedik epertortát rendelte. Antal furcsa hangulatban ült az asztalnál, régi szerelmeire gondolt. Sokat közülük azóta sem látott, néhányan ma este is fogadták köszönését csendben vagy harsányan a régi szépek és kedvesek közül itt a kávéházban. Antal maga sem tudta, szerelmes-e vagy csak szeretne az lenni. Múlt csütörtökön történt, és teltek egyre a napok kínzóan, gyötrőn. Meglátta, felfigyelt akkor valakire. Tulajdonképpen hasonlított a feleségére, akit sok év után is nagyon szeretett. Gyötrelemmel várta az újabb találkozásokat, megszakítani, kilépni a kezdődő kapcsolatból ostobaságnak tűnt számára, olyan lenne, mintha már semmit nem várna, nem kaphatna az élettől ő, a középkorú férfi, akinek még rengeteg tennivalója van a világban. A kisfia kiejtett a szájából egy darab tortát, újra bekapta, és hosszan rágta.

Antal nem figyelt rá, gondolatai messze jártak, második fia meglegyintette a kicsit. Verekedés és sírás lett belőle, ő odanézett, erre halk hüppögéssé szelídültek a hangok a kicsi torkában, folyt az orra, folyt a kakaós süteménydarabokkal kevert nyála.

A pincér nem hozta rögtön a számlát. A házastársi hűség kötelezettsége a legnagyobb őrület, amit emberek valaha kitaláltak. Ugyanakkor nincs helyette más, borzasztó, de szükséges. Az emberek többségét megőrjíti, a legkiválóbbakat is. Antal egy kávéalátétet babrált. Legkiválóbb professzoraim, akikre felnéztem, mind szenvedtek tőle, sejtettem, egyszer majd magam is így járok, de megvetettem esendőségüket. Kegyetlenség több tíz éven át hűségesnek lenni valakihez, akivel összeházasodtunk. Egyszerűen nem így működünk, felháborító, hogy így kell élnünk. Talán még a nők is szenvednek ettől. Be kell zárnunk magunkat szinte minden előtt, amire természettől fogva nyitottak vagyunk. A házastársi szerelem nem megy, hiszen bezártuk magunkat lelkünk egy szűk kis udvarába. Több kellene hozzá, de ha elővesszük azt a többet, akkor mindjárt más örömöket is látunk. Nyitottságunk miatt flörtökben találjuk magunkat, tudjuk élvezni az életet, miközben elvárt, hogy mardosson a lelkiismeret, igyekszünk megértőek lenni otthon, de többre vágyunk, szenvedünk, romboljuk a családi életünket.

Miért is ne, gondolta már az utcán, beszélek Péterrel, a polgármesterünkkel. Jogszabály lesz rá. Évente négy alkalommal a házasságtörés engedélyezett. Vagy legyen inkább három, esetleg hat, tizenkettő.. Nincs többé lelkifurdalás, mindenki jól jár. A nyitottság is ébren tartható, a házasság is megmarad. Felek egy tömbbe vezethetik a négy vagy inkább hat alkalmukat. Golyóstollal át kell húzni, színes tollal, vagy inkább pecsét legyen. Drágám, megvolt a hat alkalmam, a következőt csak jövőre. Házasságot felbontani ilyen miatt nem is lehet majd. Tartós másodkapcsolatokkal rombolni elsődleges kötelékünket viszont továbbra is tilos marad. A nőknek is lesz négy alkalmuk, de óvszer használata kötelező. Ilyen viszonyból gyermeket szülni tilos. Nem lesz kötelező mind a négy alkalmat felhasználni, csak lehet. Mint egy uszodabérlet, az ember megveszi, azután annyiszor megy úszni, ahányszor akar, de legfeljebb annyiszor, ahány szelvény a bérletén van. Felek kötelesek egymást meghatározott időnként tájékoztatni, egymásnak a tömb rájuk vonatkozó lapjaira betekintést engedni. Felek sem a személyek kilétéről, sem a körülményekről nem kötelesek egymásnak felvilágosítással szolgálni. A túllépés szankciókat von maga után, mint banki hitelkeret esetében. Óriási, bevezetjük a városban, ha működik, egész Bergengóciában. Eddigi életem legnagyszerűbb ötlete ez, embertársaim családi életét elviselhetővé teszem. Őszintén szólva soha sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen komoly dolgot teszek.

Másnap Antal elmondta az ötletet Péternek, a polgármesternek, aki jó ismerőse volt. Már az is zavarta, hogy Péter csak félig figyelt oda, aktákat keresett közben és utasításokat osztott a titkárnőinek. Péter a választásokra hivatkozott, olyan jól alakult a városban mostanában minden, és ő szeretne még egy ciklusban a helyén maradni, hiszen tud tenni a városért, és ez a legfontosabb. Természetesen még egyszer alaposan átgondolja Antal javaslatát, le is ülhetnek egy sör mellett. Péternek a szavazókra kell gondolnia, mindenkire, aki bízik az ő munkájában.

Antal fülzúgással jött el Pétertől. Eszetlen barom, sercintett egyet. Felmutatta a bérletét, elhelyezkedett a busz egyik elülső ülésén, le fog feküdni azzal a nővel, látta maga előtt a boldogító jövőt.