A békák nevelőanyja elfordította a tükröt is a szobában, fényességével az olvasófotelnek támasztotta, nehogy a hiúság bűnébe essen. Talpával felfelé fordította az agyagmestertől kapott gyertyatartót, fehér gyertyájának csonkja tovább tartson, nehogy az álmodozás bűnébe essen. Édesanyja díszítette párnáját helyezte a háta mögé, nehogy a kapkodás bűnébe essen.

A dolgok megmentése megszüntetésükkel kezdődik. Itt volt a rét: békákkal és náddal, sással övezve az út másik oldalán elterüld tájrészt, szemben a pacsirtateleppel. A madarak telepén a bádogember lakik, vasárnap ő gyűjti a perselybe az aprót. Hétközben a rét körül elterülő régi házakat menti a beázástól. Keze alatt lányos odaadással hajlik a pléh. Nem a pacsirtatelep megszüntetéséről van szó, hanem a rét lecsapolásáról: a békák zugainak helyén paloták épültek, a hirtelen szaporodó gazdagság gombatenyészetei rejlenek - úgy mondják - a pincékben, azokból emelkednek az emeletek a Tolvajok Völgyében. Így nevezik a rét helyén kialakult települést.

Erről bővebbet nem tud, ugyanis a békákat keresi.

Valahová el kellett költözniük. Feltúrtam, ástam a kertet is, néhol nyolcvan centi mélyre is ástam, furatokkal szabdaltam a kertet, de nem találtam őket. Pedig itt voltak az út másik oldalán.

Nem adta fel a reményt, mert a fél csizmája is így került elő huszonöt év után. Sötétkék volt, huszonnyolcas.

Nem ebben a kertben, hanem az úton történt. A zuhogó esőben gázoltunk a réten, s beragadt a fél csizmám. Már úgy volt, magam is derékig süppedek, amikor két jó barátom kirántott. Csak a csizmám, ami odaveszett, azt sajnáltam nagyon. Egyik segítőm, a tükör, hátát fordítja felém, hát bizonyos, hogy nem magam miatt mondom, nem a magam bánatát az elveszett kiscsizma miatt: a kék lábbeli volt a jel: ezen a réten elveszhetnek, megszűnhetnek a dolgok. És aztán megkerült. Negyed évszázaddal később ott kéklett a földkotró hatalmas mancsában. Ragyogott, akár egy lámpa fénye.

Akkortól keresi a békákat. Mert valahol, valami üregben bizonyosan ott kuruttyolnak. A bádogember se gondolja másként, aki viszont a pacsirták után kutat, azok szárnyának suhogását akarja befogni vasárnap délutánonként a templomból kölcsönvett, hosszú fanyélen himbálózó bordó bársony persellyel. De az aprót előbb kiönti a feszület elé.

Azt mondta nekem a bádogember, amikor a tavalyi esőzéseket már nem bírta a csatorna, s ő eljött meggyógyítani a barna, félgömbölyű bádogtestet, lehet némi reményem, mert a harmadik utcában lévő kút körül kuruttyolás hallatszik. Az egyetlen udvarban, ahol még megvan a szőlőskert. Ugyanis az útnak ezen az oldalán, a réttel szemben szőlőskertek voltak. Míg a szőlőt kötözték, a pacsirtatelep madarai táncoltak fejük fölött. Így volt régen. A békák pedig bekapdosták a szőlőleveleket megtámadó inszekteket. Mosolygósak is voltak a fürtök.

Így volt hajdanában. Nyomtalanul semmi nem tűnhet el, lelkét vezeti ebbe az irányba kék csizmája, ami azóta az aszfalt része lett. Ha nem állna fordítva a gyertyatartó, tán igaztalannak, mesének tűnhetnének szavai, de a csonk lassan ég el, minden szavában az igazság rejtezik. Aki nem hiszi, utána is járhat akár, bármelyik vasárnap délután megkeresheti az apró bádogembert, bordó bársonyperselye magasan a tetők fölött röpdös, néhány dalt sikerült is begyűjtenie, befognia, a pacsirták dala átüti a vasárnap délelőtti szenténekek hangját, az aprópénz csörrenését.

Elindultam a harmadik utca irányába, ahol még nem temették be a fúrott kutat, ott zöldell, kackiáskodik a szőlőskertben.

Legjobb barátai egyikének a fejét vette észre, a szőlőtőkék alatt feküdt. Nem tudta, hogy hozzá igyekszik, hisz a békák nyomát kutatta. Arról nem volt tudomása, hogy az utak összeérnek.

Kérdeztem tőle, miért hever a szőlő alatt. Azt mondta: lesi, segít-e a szőlején az esővíz. Nem akadnak-e fenn a csöppek a tenyérnyi leveleken, nem ott kellene-e lesni, derékmagasságban, a kékkő-pöttyök közé akadt esőcsöppeket. Nem azokról van szó, emelte rám ujját. Itt járt a bádogember, s a tetőről az esővizet egyenesen ide vezeti a szőlőtőkék alá. Beázott a tető, azért hívtam, de foldozás helyett ekkora munkát csinált, látod, csatornák borítják a tetőt, gyűjtik és irányítják a vizet. Azt mondta a bádogember, azért teszi, mert a békák megmenthetik ezt az egyetlen, még megmaradt szőlőskertet.

A legjobb barátok egyike nem tudja, hogy nincs több szőlőskert, mert a sajátjából soha nem mozdul ki. Így arról sincs tudomása, hogy a rét helyén gazdagságot termő gombatenyészetekkel megtömött pincék, azok fölött paloták sorakoznak.

Azt mondta a bádogember, aki szerénységében a pacsirták szárnysuhogását gyűjtené, de dalukra is rátalált, trilláik ott rejtőznek a bordó bársonypersely mélyében, a te kutad alatt laknak a rétről eltűnt békák. Azok után, hogy a kék csizmám is előkerült, hinnem kell neki, azért jöttem hozzád, bár nem tudtam, hogy itt laksz.

A békák nevelőanyja úgy tudta, egy egészen öreg ember lakik a házban.

A nagyapám, aki a templom mindenese volt, tizenöt éven keresztül csak neki tárult fel a nagykapu, itt halt meg a kút tövében.

Töprenkedve figyelték egymás mozdulatát, a kackiás zöld kutat.

Ha hirtelen elmozdulna a fotel, egy szélfuvam eloltaná a gyertya lángját, meggyűrődne a díszes párna, hogyan tudhatná meg a két egymást sem ismerő jó barát, miként s mivégre kerültek a nagyapa kertjébe. S a békák?

A bádogembernél a válasz, de ő elérhetetlen, hétközben tetőkön mászkál, ki tudja, milyen furcsa helyekre vezetve az esővizet, vasárnap délután pedig a pacsirtatelep lakóinak nyomába ered.

A nagyapám akkor halt meg, amikor a templomkert egy része beomlott alatta, nyolcvan centi mélyre esett, katakombákat sejtettek, a megmaradt sáncok, a várárok nyomait, de nem ástak tovább, őt kirángatták, kötéllel kihúzták, két napig küzdöttek az egyre omló föld ellen, s hogy felszínre küzdötték, nem engedelmeskedett neki a lába, taligán tolták haza, amin a malacokat szállítják és a muskátlis ládákat, ha a tél közeleg. Lerakták a kertjében, a két jólelkű, de gyönge fizikumú kispap lefordította a taligáról, napjában etették, szállították neki az ételt, de ő semmit nem vett magához, mert rögeszméje lett, hogy járóképességének elvesztését az okozta, hogy nem tárták fel a sáncok, a várárok titkát, nem mentették meg azt, ami az elvesztéssel kezdődik.

Esteledni kezdett, ott hevertek ketten a puha, esővíztől nedves homokban a szőlőtőkék tövében, amikor veszett kuruttyolás hangzott fel a kackiás zöld kút felől. És a szőlőlevelek rejtekében növekedésnek induló szőlőfürtök mosolyogni kezdtek.

Ennyi tán elég is. Válasz a sötétből nem érkezett, csak az egyenletes szuszogás hallatszott a szobában és a békák szűnni nem akaró kuruttyolása, amitől nem jött álom a gyerek szemére.