Élt egyszer, bár nagyon régen,
túl a földi kerekségen,
egy gyönyörű égi tájon,
a legszebbik szivárványon,

ott, hol annak íve égi
panteonunkat eléri,
annak is a legtetején,
szívünk titkos lakóhelyén,

igen, ott élt Angyal Anna.
Légies volt, mint egy labda,
mikor dobod, hadd repüljön,
kezed közül meneküljön.

Anna szép volt, színes álom,
tündökölt a szivárványon.
Arca hószín és áttetsző,
nem fog rajta száz esztendő.

Ajka hamvas, enyhén piros,
ruhája csak egy papiros,
de gyönyörűn összevarrva
áll a blúz s a szoknya rajta.

De a szépség csak fölösleg,
ha nincs, aki rád köszönget,
ha nincs, aki megszemlélne,
tűnődve szemedbe nézne.

Ám nemcsak Anna tudta ezt,
a szomszédja is, kitől neszt
hallott ebben a percben épp.
De meglátni őt semmiképp

sem akarta, mert csak bajt hoz,
nincs köze csupán a bajhoz.
S hogy ki az? - Tudta Anna:
„Ödön lehet, a mihaszna.”

Ördög Ödön, a csúf és rút,
ki Annára mond „nagy orrú”-t,
holott neki van egy éve
az orra helyére téve

egy uborka. Ráadásul
gonosz is, és nem is társul
senkivel - bár nincs is senki,
ki társa akarna lenni.

Egyedül él, ködfelhőben,
és ilyenkor - szép időben -
jön át, rejtőzve a ködben,
mert furfang is van Ödönben.

Egyenest a szivárványra
úszik rá, hogy annak lánya
ne pompázzon oly színesen,
ne nézze senki szívesen.

Ördög Ödön most is így tett.
Három színt már elirigyelt,
sőt, még tovább araszolna,
ha Anna most rá nem szólna.

„Ördög Ödön, menj békével!”
- mondta Anna egyvégtében,
de Ödönünk nem tágított.
Anna erre nem számított,

hát gyorsat gondolt, döntött is:
ha elinal, úgy Ödönt is
elcsalhatná innen távol,
messzire a szivárványtól.

Amit gondolt, cselekedte:
erejét mind összeszedte,
és mint síelő a sáncon,
lecsusszant a szivárványon.

Ödön sem hagyta ennyiben,
utána csúszott sebtiben.
Csakhamar a földön voltak,
közelében egy nagy foltnak,

és e foltra azt gondolták,
hogy az ott egy kicsi ország,
de nem volt az más, csak egy tó,
országhoz nem is fogható.

Amint jobban körbenéztek,
látták, itt bizony nem élnek
emberek, kik megmondhatnák,
mégis, merre van az ország,

az, honnan ők idejöttek,
szivárványnak és a ködnek
gyönyörű, nagy birodalma.
„Ez itt a Föld” - mondta Anna.

Sejtették már mind a ketten,
hogy örökre ittrekedten
kell élniük, e föld hátán,
hol felhő sincs, se szivárvány

„Jaj, de messze van a ködöm!”
- sóhajtotta Ördög Ödön;
és Anna, a szépség lánya,
felnézett a szivárványra,

hogy azt kérdje: „Merre tovább?”
„Induljunk el toronyiránt!”
- mondta Ödön, és megeredt,
amerre állt, épp keletnek.

„Erre megyek!” - mondta Anna,
és elindult napnyugatra.
Így mentek - egymásnak háttal -,
hogy talán egy jó baráttal

összefutnak majd egy napon,
keleten vagy napnyugaton.
Anna fáradt, megy már régen,
de se földön még, se égen

nem talált egy olyan társra,
ki elvinné jó irányba,
hogy megtalálja az utat,
mely a szivárványra mutat.

Menetel már százegy napja,
szomorúbban napról napra,
mert egy ember nem sok, de ő
még annyit se látott elő-

jönni. Pedig átkelt hegyen,
folyókon és tengereken,
megküzdött egy oroszlánnal,
hóviharral, hurrikánnal.

Éjjel sem tért nyugovóra,
mert elrepül egy-két óra,
és ha csak nappal menetel,
úgy messzire nem juthat el.

Ödön is ment rendületlen,
át mindenen, gyors ütemben,
de ő sem látott senkit még,
csak egy szarvast s egy őzikét,

kit megevett jó étvággyal,
hogy aztán egy meleg ággyal
álmodjon egy bokortövön.
A rút lelkű Ördög Ödön

egy mókust is elfogyasztott,
és megevett négy-öt majmot,
amitől egy füves pusztán
száz bokrot is átugrott tán.

Eltaposott száz virágot,
két galambot is levágott,
és ha kedve úgy tartotta,
az erdőket pusztította.

Így ment Ödön százegy napja,
amikor is, felpillantva,
látta már, hogy valaki jön.
Igen megörült hát Ödön,

mert így végre találkozhat
valakivel, aki hozhat
icipici reménységet,
ha megmondja, merre térhet

hosszú útján el a vándor,
hogy az útra rátaláljon,
arra, melyiket nem leli,
pedig kutatja, keresi.

Anna sem volt sohasem rest.
Felnézett most is egyenest.
Hát mit látott? - Jön valaki!
Lehet, hogy éppen az, aki

megmutatja, merre térjen,
hogy a szivárványhoz érjen.
Gyorsabbra fogta lépteit.
Hamar ráismert – „Jé, te itt!?” -

Ödönre, ki még messze volt,
de vele szemben bandukolt.
„Csakhogy végre valaki jön,
az sem baj, hogy éppen Ödön!”

- mondta aztán, és örömmel
futott, épp szemközt Ödönnel.
Ödön is ment már vidáman,
Annával-szembe irányban,

aztán megállt, gondolkodva,
önmagával tanakodva
ekképp szólott: „Hisz ez Anna!
Pedig ő épp napnyugatra

indult el, pont velem háttal,
elsietve sebes lábbal.
Majomfül, ebcsont, töpörtyű,
hisz akkor a Föld gömbölyű!”

„Csak így lehet, vagy ha kerek,
de emberek itt nincsenek
- mondta Anna Ödön mellett,
amint futva odatermett -;

a szivárványra nem megyek,
mert nincsenek itt emberek,
nincs ki megcsodálná ívét,
lesné gyönyörködve színét.”

„Nem bújtat el így a ködöm
senki elől - mondta Ödön -;
én is itt maradok veled,
add a kezed, add a kezed!”

Anna, bár egy kicsit félve,
odanyújtotta a kézbe
hosszú úttól poros ujját,
vele minden múltját, búját.

Ekkor az égből hirtelen
villám csapott le idelenn.
Volt zörgés, dörgés, égi bú,
öröm, béke és háború.

Vihar támadt. Porból, sárból,
megszületett elmúlásból,
szép Annából, rút Ödönből,
meleg szélből, langyos földből,

jövőből, jelenből, múltból,
Föld körüli hosszú útból
összeállt az első ember.
Szólna is, de szólni nem mer,

csak felnéz a mindenségre,
belebámulva az égbe.
Kék felhő jön annak hátán,
köd van rajta és szivárvány.