Lapszámok, 2001/1 FOCI

A költészet esélye

 (Dienes Eszter: Holdvirágzás. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000)

Megkésett, de ígéretes pályakezdés (huszonhét évesen írja első verseit) után már-már elnémulással fenyegető hosszú hallgatás, amelyet nem a kimondhatóság iránti bizalmatlanság, hanem a betegség magyaráz: ezt az intermezzót (?) fogja közre Dienes Eszter (1949) Mosolymaradék (1995) és a Holdvirágzás (2000) című első, illetve második verseskötete.

A pálya íve tehát megszakad, de a törésvonalak mentén nem szerveződik új poétikai szemlélet: e költészet erővonalai nem a széttagolás, hanem az egyneműsödés irányában hatnak, ugyanaz a markáns költői szemléletforma reprodukálódik, nem beszélhetünk mélyreható változásokról, merőben új viszonyítási pontokról, távlatokról.

A „mihez képest?” kérdést fogalmazza meg Tandori Dezső is, amikor a hetvenes évek végén a Magyar Ifjúság hasábjain a pályakezdő Dienes Eszter verseit méltatja: „Mihez képest féljek, kérdezi Dienes Eszter, ám itt a félelem aligha a lényeg, inkább a már-már hetyke, bátor tartás ellentétpárja.” Az érdes, kemény líraiságra figyel fel Bistey András is az első kötet kapcsán, de ő a goromba felszín alatti sérülékeny költői karakter jeladásait is regisztrálja, önvédelmi fegyverként értelmezve a „páncélként viselt” keménységet.

A „kemény szavú” jelzős szerkezet jól érzékelteti Dienes költői magatartását, nyelvhasználatának tónusát, de „csupán” egy erőteljes személyiség jelenlétéről tudósít, magáról a versképzésről és -készítésről, arról tehát, ahogyan a vers „építkezik”, nem informál. Ezért tartom indokoltnak, hogy a szokásosnál (és ildomosnál) hosszabban idézzek első „kritikusának”, Tandori Dezsőnek a már említett írásából, amely e költészet formaproblémáit is érinti: „Kifejezéseinek találati biztonsága még ezen túl is meglep. Azt ígéri mindenképpen, hogy érteni fogja a mesterséget. (...) De az összefoglalás (szintén fokozatilag!) az elkövetkező idők tennivalója. Váltásai gyorsak, költői esze villogni tud. Nem a csattanó a fontos, bármi rávilágító a fény (vagy sötét), ami övezi; a gondolatok belső szerveződése, a szöveg ritmikája. Egyéni, eredeti friss szemléletével - ki más? – ő maga dönti el, meddig próbál elérni, mekkora súlyokat vállal a versben. Zárt forma és nyitás, visszacsatolás és szabad hullámzás mintha egyaránt esélye volna kifejezésvilágának; bizonyára a kristályosodási pont is megjelenik majd, amely köré az említett értékek rakódnak. Szervesen, mint eddig, és meghatározott (meghatározhatatlan) céllal is immár.”

Dienes az első kötetéből örökíti át azokat az élmény- és élettartalmakat (vagy helyesebb volna talán azt mondani, hogy a versképző személyiséget rögzítik egy adott szituációban a változatlan élettények), amelyek alapvetően meghatározzák költői önszemléletét: „Nekem a vers sors, játék, katarzis, döbbenet, falat kenyér. Verseket írok magamnak, másokért.” Ám ennek ellenére sem állítható, hogy a vers Dienes műhelyében már a nyelven innen megteremtődik vagy megtörténik: ezt a versnyelv stilizáltsága eleve kizárja, de még az esetenkénti túlstilizáltság sem a szövegszerűség felé mozdítja el, hanem többnyire a pátosz és a retorizáltság irányába. Jó példa erre a választott szülőföldhöz való kötődésről valló Kunhegyes című kötetnyitó vers: „Mások füstjével szemem teli, / nem sejtik, mire gondolok, / szívemhez éjjel / csillag dörgölődzik, / akác suhog. // Holdvirágzás, csillaghervadás, / leszáll az éj, liheg - / hangos városok énekelnek / csendes tanyák felett. // Akácos áll, köti a port, / engem is ideköt minden, / itt voltam jó, itt lettem verve. / Itt hagyott el az Isten.”

Ezekben a létösszegző darabokban a legerősebb a konfesszionális jelleg, a rezignált, elégikus múltidézés, emlékezés formája pedig a monológ, amelyben azonban a felidézett - többnyire - tragikus jelenetsorok révén más/mások jelenvalóságát is érezzük. A „mások” gyakran épp azokat jelöli, akikhez (akiknek, akikért) a költő - kinyilvánított szándékának megfelelően - verseit írja: „Én azoknak írok verseket, / kik nem olvasnak engem, / mert ködlő hajnaltól jajgató estig /nyakig állnak az anyaföldben, / állnak napestig.” (Harc poetika); „ne írjon másoknak, aki csak magának!” (Azért a szent fát...). Ma vitathatatlanul anakronisztikusnak, sőt avíttasnak tűnik ez a feladatközpontú, képviseleti költői szerepmodell, amelyet tüntetőleg a „szarrágó szórágók” (Azért a szent fát...) ellenében vállal föl Dienes Eszter - tegyük hozzá azonban nyomban: az esetek többségében csupán deklaratíve. A szándék és a megvalósulás közti ellentmondás nyilvánvaló: e költészetet eszköztára - mint „közvetítő” – alkalmatlanná teszi e hetykén, dacosan vállalt küldetés teljesítésére - és nemcsak azért, mert a virtuális olvasói „nyakig állnak az anyaföldben”. Verseinek áttételei, a közvetettség alakzatai -még akkor is elzárják a közvetlen kommunikáció csatornáját, amikor a versalany a közösen átélt élmények tanújaként nyilvánul meg. Vallomásversei persze jóval kommunikatívabbak, az értelmezés számára nyitottabbak, mint az általa feltűnő arroganciával negligált „szórágók” szövegei, de líraisága korántsem annyira spontán, elementáris, hogy megérinthetné a költészetben járatlanokat.

A kötetnek akad jó néhány olyan, a mai versbeszéddel leginkább opponáló darabja, amelyekben túlteng a pátosz és a szónokiasság, s szinte tobzódnak a szentimentalizmus kelléktárából kölcsönzött rekvizitumokban. Tünetértékű, hogy az első ciklus ötven verse közül húszban fordul elő a könny, a szív, est, csillag, hold, alkony, hajnal, árnyék, emlék, álom - nem függetlenül attól a törekvéstől, hogy a vers az időben kiteljesedő személyes és közösségi szenvedéstörténet lenyomatává, tükörképévé váljon: „benéz az idő nyitott szemembe” (Felborult bölcsőm). Az emlékek, a szemlélődés igazi közege pedig az est (a versek leggyakoribb szava), az éjszaka - az elégikus életérzés háttereként is... Ezek a kopott dekorációk, a felfokozott ünnepélyesség, a komor emelkedettség bizony eléggé elkedvetlenít(het)ik a „váltásokra”, „a gondolatok belső szerveződésére”, a „friss szemléletre”, a „zárt formára és nyitásra”, a „visszacsatolásra és szabad hullámzásra” fogékonyabb) olvasót.

Dienes Eszter sikerültebb verseiben kikerüli a szimpla énlíra csapdáit: ezek a szövegei rétegzettebbek, belső feszültségtől vibrálóak. A versalkotás folyamatában egymással ellentétes elemeket ütköztet: a szakrálisat a profánnal, a retorikailag telített, stilizált nyelvhasználatot a hétköznapi beszédmóddal, a (neo)romantikus gesztusokat a szinte alpári kiszólással, az ellágyulást az érdes líraisággal ellenpontozza. Az effajta versalakítást a kötet - és megkockáztatom: az utóbbi öt-tíz év magyar lírájának – egyik legfigyelemreméltóbb költeménye, a Roszka mama monológja az elmeosztályról című példázza a leginkább. Nemcsak állapotrajz, de - általánosabban - korunk létében megalázott, hitétől és maradék méltóságától is megfosztott emberének látlelete ez a megrendítő lírai dokumentum, „pogány ima”: „uram, aki vagy! / Nyújókban élsz vagy Lószandzseleszben? / Itt állok egy koszlott lomberdzsekben. / Nyugatról kaptam, bálákban hozták, / karitatív mosollyal adták, / hordom nyolc éve lassan... // A viszki jó, a pálinka büdös. / Kérlek, küldj egy üveg viszkit, / a magyar törkölytől hisztit kapok, / csak hisztit.” És a vers zárlata: „Hát hol élsz? / Nyújókban élsz vagy Lószandzseleszben, Kedves? / Istenkém, Istenem, Isten!”

Az alantas, a nyers, az infernális, a mélyvilági hang nem minden előzmény nélküli Dienes költészetében (élményformálása hasonló ahhoz, amely választott mesterét, a szókimondó, de esetenként a „konvenciókon alig túljutó” [Lengyel Balázs] Ladányi Mihályt jellemezte), új kötetében mégis a meglepetés erejével hat. A Vastag Margó megirigyli Villon úr babérjait s szabálytalan balladát ír is ide sorolható, de különösen a második ciklus címadó verse, amely Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig verse párdarabjának tekinthető szinte. Mindkét költemény tulajdonképpen egy undorral végrehajtott „coitus viszolyogtatóan érzékletes leírása” (Keresztury Tibor), azzal a különbséggel, hogy Dienes versében a nyerset, az alantasat nem ellenpontozza a „megtisztulás elemi vágya”, „a fény és a sötétség rácsos börtönében” nem világít be a megváltás fénye, a lírai alanyt lehúzza a mélyvilág: „Felém feszíti ágyékát, babrál rajtam, biztos / a gyújtózsinórom keresi, de én már rég nem vagyok / bombajó. / Az arca torz vízköpé fejjé változott, / arcomba zihál, fülembe hörög. Csukd be a szemed, te dög! / üvölti. Lökdösődik, bemocskolja a hasam.” (Utánad, Kedves)

Dienes Eszter kötetének olyan magaslati pontjai az idézett versek, amelyek ugyanakkor nélkülözik a magasság pátoszát; úgy gondolom, ez a pátosztalanság és deretorizáltság az igazi esélye ennek a költészetnek.