Lapszámok, 2001/1 FOCI

A kibeszélés, a megírás fontossága

(Ember Mária: El a faluból, Beszélő, 2000. július - augusztus)

A magyar irodalom egyik jelentős fejezete a valóság mind közelibb ábrázolásához vezet: szociográfiában, emlékezésben, riportban. A két világháború ma már klasszikus szociográfiái (Puszták népe, Kiskunhalom) után nem is olyan régen újra felvirágzott a műfaj, többek között a Magyarország felfedezése című könyvsorozatnak köszönhetően (lásd: Zám Tibor: Bács-Kiskunból jövök). Mára azonban mintha kihalófélben lenne, megerősödött viszont a naplóirodalom, s teret kér a fikció, a regény mellett. Egymás után olvashatjuk a műfaj remekeit Márai Sándortól Illyés Gyuláig és Hubay Miklósig.

Ember Mária nemrég közzétett, naplószerű elemeket tartalmazó kisregénye, az El a faluból felfedezésszámba menő kisvilágot tár elénk, amely természetesen szorosan kapcsolódik a „nagyvilághoz”, az országos és nemzetközi eseményekhez.

Nemzedékünk egyik meghatározó élménye a zsidóüldözés,. majd a háború utáni szörnyű iskolai „névsorolvasás”: ki maradt életben, kinek a szülei, hozzátartozói vesztették életüket koncentrációs táborokban. Ember Mária írása egy kisebb közösség, a Szenes Anna Leányotthon néhány évének történetét, élményeit hozza mikroszkopikus közelségbe, miközben emlékezését a személyesség járja át, nemcsak külsőleg, az elbeszélés első személyéből adódóan („engem más foglalkoztatott”, „nekem rosszabb évem volt”, „nem volt könnyű megtalálnom” stb.). A kisregény nem válik naplóvá, az író egyértelműen epikussá formálja anyagát, pontosan rajzolja meg a környező világot, az ismert személyeket. A következő mottó vezeti be: „Ha Spitzer Jutkának jó, neked is jó lesz - mondta anyám, és ez attól fogva megfellebbezhetetlen maradt. Amikor felhozott körülnézni, s tudtam, hogy ott hagy: teljesen zsibbadt voltam. Búcsúzásunk végén, hogy mégse menjen el megnyugodva, kis dühös sírást hallattam.”

A Szenes Anna Leányotthon nem egyszerűen kollégium, leánynevelő intézet, hiszen az itt élő fiatalok sorsába durván beleszólt a Történelem (a nagybetűs), amely megölte, meghurcolta, szenvedésbe sodorta családjukat, rokonaikat, és így valamennyiüket szélsőségesen kiszolgáltatottá tette. Honnan tudná bárki, milyen élményt, drámát, elveszített szülőt, testvért idéz bennük egy-egy mozdulat, élethelyzet, mindennapi cselekedet. Az „érzékenységük” felfokozott. A pillanatba mindig beépül a múlt, beleszól a tegnapi és mai politika. Például felvillan a szerző előtt, amikor édesapja leszereli ügyvédi névtábláját. (Feledhetetlen olvasmányélményem Tímár Józsefről, a színészről szól, aki akkor köszön a templomba menő anyának és feltűnően szép lányának, amikor azoknak ki kellett tűzniük a sárga csillagot.)

De most Ember Mária kisregényében az egymásra épülő idősíkokat, a távolabbi jelent, a még messzebb lévő múltat és a közelebbi éveket szeretném érzékeltetni. A középpontban a háború utáni jelen van mindig: a Vörös Csepel éneklése, a cionista elvek, a Joint csomagok, a varrógépek, az Izraelita Nőegylet, az új tanárnő, a fiatalok klikkjei, a szomorú karácsonyeste, a konyhai munka stb.

Egy lélek története ez, mint Roger Martin du Gard Jean Barois-jáé: egy felnövekvő, önmagát formálni akaró, érzékeny nagylányé, Ember Máriáé. Leegyszerűsítve, két vagy több síkon halad a kisregény története, a „naplóíró” élete, sorsa. Egyrészt a mindennapok eseményeit, másrészt a maga lelki rezdüléseit örökíti meg. Verset hall, s magához szólónak tartja azt. A kivándorolt lánnyal ellentétben hazamegy az érettségire. Körülötte ott kavarog a sok társ, de ő fájdalmas dalokra gondol. „Engem más foglalkoztat”, írja. Tel Avivban „minden van”, hívják külföldre, másik hazájába. Még szerelmes hívogatással is. Ő mégis itt marad, a szabásznő történeteit hallgatja Apponyi Geraldine grófnőről, aki Zogu albán király felesége lett. Ábrahám Rózsi az aushwitzi Kinderlagerból szabadult; ő „jól neveltnek” szeretne mutatkozni egy-egy vicc hallgatása közben. Csaknem valamennyiükben belső dráma izzik, csak vékony hamuréteg fedi a tüzet, indulatot, gyűlöletet, fájdalmat, s nagyon könnyen fellobbanthatja a környezet, egy-egy szó, mondat. Jónak, áldozatnak kell lenni?! „Amiért nektek nem ölték meg az apátokat...” Nagyon érzékenyen érinti egyesek nagyzolása, fennhéjázása, urizálása. „Mirólunk valószínűleg sok mindent lehántott a deportálás”, állapítja meg.

A felfokozott érzékenység meglepő megállapítása: neki rosszabb volt a kollégiumban, a Szenes Anna Leányotthonban töltött időszak, mint a deportálás. Ez megdöbbenti az olvasót. Hogyan lehet egyáltalán összevetni a két dolgot. Egyetlen magyarázat lehetséges: Ember Mária munkája a lélek története, márpedig az a különböző sértésekre, bántásokra másképpen reagál. Olykor elfelejtődik a pofon, de örökre beégetődik egy tűszúrás emléke.

Itt szomorú, fénytelen szemeket lát, „visszakapott szabadságot”, kilátástalan jövővel. Otthont szeretne találni, új életet kezdeni, családban lenni. Bandi bácsiék a hozzá közelálló baráti közösséget jelentik, hajasbabát kap, ebédre hívják, színházba viszik. A hirtelen apró örömök azonban nem elégítik ki, csalódik a színházban, s a szeretett Bandi bácsi halála megroppantja: „Én nem akarok ilyen világban élni”, írja. Sőt, nem akar élni. Álság, hazugság, ellenségesség, idegenség veszi körül.

Aztán az értelem visszaszorítja a szélsőséges érzelmeket. Olvasni akar, tanulni. A kollégiumi „varrótanulmányok” természetesen kevésnek bizonyulnak. Irodalmi hatások érik. Schillert olvas, szavalni hallja Gobbi Hildát, Ilosvay Katalint. Nem akar csak úgy egyik napról a másikra élni, „bele a világba”, „in den Tag hinein”. Ki volt Szenes Anna? Palesztinában brit katonának állt, ejtőernyővel dobták le, áldozattá lett. De legalább megpróbált valamit, tűnődik. S ez a legtöbb.

Lakást keres, új életet kezd, önállósodik. Itt fejeződik be Ember Mária kisregénye. Ahogy a filmek végén megy olykor a hosszú-hosszú úton a főhős, egyre távolodva: Vége.

Mi azonban ne búcsúzzunk a főhőstől, a szerzőtől ezzel a félig vagy teljesen önéletrajzi képsorral, hanem pár mondatban foglaljuk össze további munkásságát, életútját. Mert így lesz naggyá a kisregény.

Ember Mária hosszú ideig újságíróként dolgozott, sokáig a Magyar Nemzetnél. 1956 és 1979 után eltiltották a szakmától. Előbb a forradalom miatt, utóbb, mert aláírta a Vaclav Havel pere elleni tiltakozást. Ez is hozzátartozik a lélek történetéhez. És az is, hogy mindenféle (jó és rossz) körülmények között írt és ír novellát, regényt, viccgyűjteményt, útikönyvet, 56-os naplót. S ahogy talán mindig a megírás ténye a legfontosabb, most is az. Ha olykor szomorú, fénytelen szemmel is.

 

(Ember Mária: El a faluból, Beszélő, 2000. július - augusztus)