Pávatoll és emlékezet

Mélytengerek kékje felett
alszik a bús emlékezet.
Azt álmodja, legszebb a kék,
de százszor szebb a messzeség.

Még szebb a zöld, ha párja kék,
a többi pára, semmiség.

Messzi-ország oly tiszta kék,
ott élnek a bús Esztikék.
Él ott sápadt, vidám, szemes,
lányoké az emlékezet.

Óceánok mélye felett
Esztike és Eszter mereng.
Álmodják, hogy kék az ég,
pávatoll a messzeség.

Kagyló az ég, szivárványos,
nem halunk meg soha, lányok.

Mintha élnél

Ladányinak, mikor megjelent új kötetem

Örülsz most. Szádon kis repedt mosoly,
két kezed sután átkarol.
Bekalauzolsz az ágvert putri ajtaján,
leülök a szakadt dikó közepére...
Te az egyetlen széket választod,
rám nézel, én halálos pírba öltözöm.
Istenem, de rég volt hozzád közöm.
Tüzet raksz. A vaskályha halkan gőgicsél,
a meleg bóklász, végig ér
testünkön, átrágja magát az áram.
Minket egyszer már kitaláltak.

Pattog a tűz, kint hó zenél,
ketten vagyunk, te meg én,
zeng-bong a kályha.
Ez nem a holnap. Ez csak a máma.

Hogy jó volt nekünk, meghiszem!
Isten tenyerén ültünk,
egymásnak titkos titkokat küldtünk,
de megszakadt a tam-tam,
a füstjelzéseket elhordta szél,
most egy vaskályha előtt ülünk és
senki nem beszél.

Emlékszel? Azt mondtad,
a te kezedből is nőhet tavasz,
lehetsz még ököl...
A parázs halkan tündököl.

Az idő hullik így alá,
ahogy kint halkan hull a hó -
azt mondom: szerettelek,
és így a jó.
Örülj most, jó Ladányi Miska.

Foltos ingem vesd a tűzbe,
megjelentem kötve, fűzve.

Jól vagyok

Csak írom itt a verseket,
nem érdekel, hogy ki szeret.
Van pálinkám, hát jól vagyok,
csókoltatom a holnapot.

Szögletes hold az égen,
szétdurrant csillagok,
ne kérdezd, merre járok,
ne tudd meg, hol vagyok.

Kerítnek bűzlő kankutyák,
drótból, kötélből kancsukák,
új idők póker embere,
csere oda, csere ide...

Elcsalnak holdat, csillagot,
folt hátán foltos holnapok.

Van, ki úgy lopja a hazát,
mint strici lopja a Macát:
hétfőn, kedden és pénteken;
csak írom itt a verseket.

Van pálinkám, hát jól vagyok,
csókoltatom a holnapot.