A Lenin körúton laktam. A Lenin körúton dolgoztam. A Lenin körúton zajlott az a sporttüntetés, amelynek a pesti humor perceken belül a „focialista forradalom” nevet adta.

Rémlik, hogy a szerkesztőségből (Magyar Nemzet, Budapest, VII., Lenin krt. 9-11.) mentem-haza (Budapest, VII., Lenin krt. 32.). Már azon a rövid szakaszon szembetalálkoztam ordítozó, hadonászó, izgatott csoportokkal, főleg fiatal fiúkkal, de soraik közt meglett férfiakkal is, akik - mint utóbb kiderült - a Nemzeti Színház épülete körül gyülekeztek és lettek az összefüggő demonstráció tömegszereplői. Egy kiáltás még mindig a fülemben van: „Vesszen Sebes!”

Bevallom: félek a tömegtől. Igyekeztem mielőbb átkelni a körúton és eltűnni a kapualjunkban. Autóforgalom még alig volt, a 6-os villamos járt ugyan, de a tüntetők az úttesten haladtak. Olykor (számomra láthatatlan okból) nekilódultak, futottak.

Hogy a sport-ügyben háborgók miért épp a Nemzeti Színház épületét fogták körül - nem tudom. Mert olyan egyértelműen Budapest központja volt? „Este ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a 6-os megáll...”? Kihez kívántak fellebbezni ott? Miért nem a Parlament, a Pártközpont, az OTSB (Országos Testnevelési és Sport Bizottság) előtt adtak hangot elégedetlenségüknek, csalódottságuknak, felháborodásuknak? Nem tudom.

A Lenin körúton [fel]vonuló csoportok azonban csak csatlakozó segédcsapatok lehettek - derül ki számomra annak a néhány visszaemlékezésnek az egyikéből, amit az általam egyébként csak futólag ismert Hajduska István újságíró, akkor a Magyar Rádió agitprop. osztályának helyettes vezetője írt meg „Tollforgató forgószélben” című kis kötetében. Tanulságos, olvassuk el együtt:

„...Még az 1954-es rádiós eseményekhez tartozik, hogy ott ízlelhettük meg a kóstolót 1956. október 23-ából. Annak az esztendőnek [...] súlyos és megrendítő élménye volt, hogy nem a magyar csapat nyerte meg a svájci labdarugó-világbajnokságot.

A XX. század gyászmagyarjainak a fogadtatására ezrek gyűltek össze a Baross téren, feketéllett a Keleti pályaudvar környéke. Ám a vesztes sereget jó előre figyelmeztették, mi vár rájuk Budapest kellős közepén. A jó tanácsot megszívlelve Kelenföldön csöndesen kiszálltak és egyenként hazaszivárogtak.(1)

Amikor a tömeg észlelte, hogy a nemzetközi vonat a bukott félistenek nélkül gurult be [...], csalódottan toporgott, morajlott, nem tudta, mit kezdjen fölhalmozódott haragjával.

Egy több száz főből álló csoportnak támadt az az ötlete, hogy a Rádió épülete elé vonul. Az egyre zajosabb vendégek érkezéséről idejekorán értesültünk. Bezárult a Bródy Sándor utcai bejárat kapuja, riadót rendeltek el a ház őrizetével megbízott ÁVH-egység parancsnokai. Az első emeleti egyik ablakból szemléltem az eseményeket. Ilyet még nem láttam a fölszabadulás óta. Tüntetés, amely rögtönzötten, a hatóságok, vagy a párt, vagy valamelyik tömegszervezet előzetes tudta és beleegyezése nélkül keletkezett.

A gondosan bereteszelt bejárat csakhamar kinyílott a fölfűtött szurkolók nyomására. Ám az államvédelmista sorkatonáknak sikerült még az udvaron megállítani a behatolókat, s különösebb erőszak, durvaság nélkül ismét a kapun kívülre, az utcára szorítani őket.

Az ostromlott intézmény vezetősége gyorsan belátta: jobban teszi, ha tárgyalásba bocsátkozik a támadókkal. Megegyeztek, bebocsátják a nép megbízottaiból választott küldöttséget, amely előadja, mit is kívánnak a Rádiótól. Akkor derült ki, hogy voltaképpen maguk sem tudják, mi a céljuk. Majd kiókumlálták: szeretnék világgá kiáltani, hogy Sebes Gusztáv ne merjen hazajönni.

A tüntetőkkel tárgyalók türelmesen elmagyarázták, hogy ennek semmi értelme nincsen, mivel az általuk a vereségért felelősnek vélt - tegnap még dédelgetett – mester már Budapesten tartózkodik [...]. A csoport végül is békével távozott és nekivágott személyesen fölkeresni a balsiker felelősét.”(2)

Mindebből számomra egyértelmű, hogy a „főcsapat” a Rákóczi út felől jött, s a Nemzetinél szívta fel magába a Lenin körútról érkezőket. Az, hogy a Rádióhoz mentek tovább, éppoly természetes reflexe a XX. századi pesti tüntetéseknek, mint a XIX. században volt a nyomdák lefoglalása. Az írott sajtó továbbfejlődése hangzó médiummá is nyomon követhető a tömeg mozgásából (televízió Magyarországon még nem létezett). S való igaz: 1956. október 23-án este is a Rádió felé indul el majd a tüntetők egy csapata, vezetők híján kissé bizonytalanok lesznek ők is a tekintetben, hogy mit is akarnak, illetőleg azt fogják majd (nem egészen egyhangúlag) követelni, hogy beolvashassák pontjaikat. Kiknek a pontjait? Ki fogalmazta? Ki hagyta jóvá? – hallatszanak majd ellenhangok is a tömegben, ám az okvetetlenkedőket hamar lehurrogják, a Rádió elnöksége (mihelyt első döbbenetéből magához tér, lásd fent) tárgyalásokba bocsátkozik a Bródy Sándor utcát elözönlőkkel, javasolja, hogy válasszanak soraikból („a nép megbízottaiból”) küldötteket, viszont az ÁVH-val történt összecsapás - a kapu benyomása után - ekkor már korántsem marad vértelen, s az első halottat a tömeg elviszi a Nemzeti Színházzal átellenben a Szabad Nép székházig, ott ravatalozza fel...

De egyelőre vissza 1954-hez. Július 4-én, vasárnap zajlott Svájcban a labdarugó világbajnokság döntője, amelyen a biztos esélyesnek látszó magyar válogatott 3:2-re kikapott az NSZK csapatától. Az első tüntetést ez a „gyászhír” váltotta ki, s csak két nappal később akarta a csalódott - és le nem csillapodott - tömeg „méltó fogadtatásban részesíteni” a Keleti pályaudvaron „a XX. század e gyászmagyarjait”.

Lakásunk egy régi körúti bérház már nem tudom, hányadik emeletén (a lift többnyire nem működött) egyetlen udvari szobából állt. Mi a főbérlő albérlői voltunk, de volt neki társbérlője is, ők lakták az utcai szobákat, s volt ágyrajárója is abban a hallban, amelyen mi voltunk kénytelenek átkelni, ha el akartunk jutni szerény albérleti szobánkhoz. Mindehhez egy konyha, egy fürdőszoba, egy WC... S a magányos idős hölgy társbérlője merő véletlenségből a Magyar Nemzet egyik régebben eltávolított munkatársa volt, akit nem is ismertem, aki azonban látatlanban is gyűlölt engem, mivel én meg épp ekkor lehettem a Magyar Nemzet munkatársa... Hogy is mondták ezt akkoriban pestiesen? „Tömegnyomor a köbön”.

Tömegnyomor... Utánahallgatódzom a szónak. A tömegnyomor, az igazi, tekinthető az 1954 júliusi sporttüntetés egyik kirobbantó okának.

Megkísérlem pontokba szedni, miért.

1. Asport nagyobb szerepet kapott az ötvenes évek első felében az átlag magyar ember életében, mint a történelem nyugodtabb, normálisabb szakaiban. Az elvágyódás tünete volt ez egy igazságosabb világba, ahol tiszta játék folyik, nem cinkelt lapokkal kártyáznak. Aki a lelátón ül, látván láthatja maga is („ezzel a két kukkolóval”: korabeli proli szleng), mi folyik előtte.

2. Alelki kitörés vágya a szürke (valóban szürke!) hétköznapokból, a mese igénye, éhe okozhatta, hogy a tribünökön ennyire felfokozódott a happy ending iránti sóvárgás. Aki minden erejét beveti: nyerhessen is! Aki nyer: velem nyer! Nekem nyer! Helyettem nyer!

3. Asportteljesítmény mérhető, vagy annak látszik. Egy kiszámíthatatlan világban - mert a szocializmus szeszélyes is, nem várt kanyarulatai vannak („A pártvonal nyílegyenes cikk-cakkokban halad előre”: korabeli szólásmondás) - legalább a pályán uralkodjanak áttekinthető viszonyok. Ezért olyan határtalan, olyan eltúlzott a kétségbeesés, a düh, ha a szurkolók becsapottnak érzik magukat, netán bundára gyanakodnak. „Már megint átvertek minket!” - mármint azok, akik különben is orrunknál fogva akarnak vezetni, akik szemében a politika elsőbbsége szent, s nem a játék tisztasága. Akiknek a kezében minden képlékeny, s akik azt hiszik, hogy bármit, de bármit ki lehet magyarázni...

4. „Lefeküdtek” (az oroszoknak, a németeknek, az angoloknak, mindegy, kinek) a túlerőnek, az erősebb kutyának, a pillanatnyi politikai érdeknek, annak, aki meg tudta fizetni... Ebben az országban, amelynek történelmi szégyenét, hogy vezető rétege az akkor még nem is olyan távoli múltban „lefeküdt” a németeknek, a ma feltételezettnél sokkal többen átérezték... Majd a közben felnövekvő generációk is átélhették, hogy egy másik vezető réteg, összerezzenve minden moszkvai szemöldökráncolástól, teljesíteni, sőt túlteljesíteni igyekszik a Nagy Szovjet Elvárásokat... S ha már ez „a nagy helyzet” (korabeli szleng), akkor legalább a csapat, a Csapat, az Aranycsapat ne feküdjön le!

„...A világbajnoki döntőben elszenvedett vereséget valóságos nemzeti tragédiaként fogadták az emberek, és emiatt zajlott le az első kormányellenes tömegtüntetés – így emlékezett erre az eseményre 1988-ban adott önéletrajzi interjújában Vásárhelyi Miklós, a sporttüntetés idején az első Nagy Imre-kormány Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese. - Jellemző a vezetés és az emberek viszonyára - folytatta -, hogy mindenki azt gondolta, hogy a mérkőzést vagy ötven Mercedes fejében eladták a németeknek. Akkor jelentek meg ugyanis első ízben a Mercedesek Magyarországon, és bennük természetesen az ország vezetői ültek...”(3)

5. Asport túlméretezett tisztelete a totalitárius rendszerek belső elnyomó és fékentartó propaganda-arzenáljának csodafegyvere. A hitleri Németországban a testedzés kultusza, ájult imádata, Leni Riefenstahl-i esztétikai élménnyé avatása és a sztálini Szovjetunióban az az eszmei és gyakorlati egyenlőségjel, amit a sportteljesítmények és a szocialista rendszer sikerei közé helyeztek (ugyanígy az NDK-ban, Romániában, Koreában, valamint a Magyar Népköztársaságban...), mindenütt alkalmassá tette a sportpropagandát arra, hogy alámossa a tudatot, felbomlassza a józan ítélőképességet, s a kűzdőtér közönségét szemlélőkből rajongókká változtassa át.

Ez persze aránytalanul sok pénzbe került. A költségekbe - és a remélt nyereségbe - ravaszul belekalkulálták a tribünök közönségének hazafias érzelmeit: még ha valaki - netalántán - nem is híve a szocialista társadalmi berendezkedésnek, a sportban elért sikereket akkor is dagadó honfiúi vagy honleányi kebellel fogja ünnepelni...

Nagy Imréről írott könyvében Rainer M. János a következőképpen foglalja össze a sporttüntetés eseménysorát:

„1954. július 4-én a világverő magyar labdarugó-válogatott (az »aranycsapat«) 3:2 arányú vereséget szenvedett az NSZK-tól a világbajnokság döntőjében. A következő napokban Budapesten többezres tüntetésekre került sor, részben a csalódás miatt, részben azért, mert elterjedt, hogy a csapat, illetve vezetői, esetleg a legfelső politikai vezetők »eladták« a mérkőzést. A sport, s különösen legnépszerűbb ága, a futball, a magyar sztálini rendszerben politikai kérdés volt. [...] Az 1954. júliusi tüntetések egyértelműen hatalomellenesek voltak: a magyar tizenegy vereségének nem lehet más oka, csak az, hogy a »vezetés« (a közvélemény összecsúsztatta a szakmai és politikai vezetést, nem is helytelenül) beavatkozott, legyen a beavatkozás bármily ésszerűtlen. Hiszen másfajta beavatkozásai amúgy is közismertek voltak.

A tüntetésre csak az új szakaszban kerülhetett sor. A vereség miatti elkeseredettség csak azért vezethetett demonstrációkhoz, mert az ellenőrzés és a terror egy év alatt (értsd: Nagy Imre miniszterelnöksége óta. - E. M.) számottevően enyhült, eléggé ahhoz, hogy elviselhetetlen kockázat nélkül lehessen az utcára menni...”(4)

Ez utóbbi megállapítás már átvezet a tágabb vizsgálódás terepére: az 1954-es évbe. Mert a korábbi „szigorú években” - ahogy a népnyelv jellemezte szelíden a Rákosi-korszakot - elképzelhetetlen lett volna, hogy eleinte békés eszközökkel, rendőrségi hangszórók segítségével („Menjenek haza!” „Menjenek haza!”) próbálják szétoszlatni a tömeget, továbbá, hogy a tüntetők másnap, harmadnap ismét gyülekezni próbáljanak a Blaha Lujza téren. Láttam őket; utóbb mintha már kevesebben lettek volna, bár még mindig sokan, ránézésre főleg ipari tanulókként azonosítható fiúk. A mozgalom a kifáradás képét mutatta.

Csakhamar általánosítható történelmi tapasztalatunk lett egyébként, hogy sohasem a kétségbeesés infernójában, a terror dúlásának mélypontján lázadnak fel az emberek, hanem mindig olyankor, amikor a szorítás enyhül.

Hogy a tüntetés rendszer- vagy hatalom- vagy kormányellenes lett volna, azt épp mi, kortársak (s Nagy Imre hívei) tagadni próbáltuk. Hiszen azonnal megkaptuk – én például a szerkesztőségben -, hogy lám, hová vezet „a ti átkos engedékenységetek”! S a következő, már súlyosabb érv ez volt: „Berlint akartok csinálni Budapestből?!” Mert még csak egy évvel voltunk a berlini munkásfelkelés után (amelyről ugyan keveset tudtunk, s még azt sem, hogy milyen brutálisan verték le).

Tény, hogy a Nagy Imre tervezte reformoknak minden elsietett, spontán akció rosszul és rosszkor jött. Hiszen Rákosi Mátyás és mögötte a régi vonal hívei ugrásra készen álltak, hogy Moszkvának bebizonyítsák: egyedül ők képesek a provincia rendjét fenntartani, a szocializmus építését levezényelni. És a Magyar Nemzetnél - nyári akciószünet után - szeptember 27-én délután fél 4-től fél 7-ig értekezlet – mint akkor feljegyeztem: - „az »őszinteség« jegyében és racionalizálással fenyegetőzve”. Mint számomra ekkor és itt kiderült, a tüntetők közül néhányan a szerkesztőséget is felkeresték („Ha már úgyis erre jártak” - szellemeskedett valaki), de Földessy János bácsi, a sportrovat vezetője valahogy eltanácsolta őket. Az öreg szerényen és pironkodva csak annyit mondott, hogy azok a fiatalemberek maguk sem tudták, mit akartak. „A plebejusok a felkelést próbálták”? - kérdezhetném utólagos tudásunk birtokában Günter Grass drámájának címével (a berlini felkelésről). A pesti srácok a forradalmat?(5)

6. Nincs olyan, hogy „biztos esélyes”. Az esély sohasem biztos. Miként a példa mutatta. Ám a tömeg nem akart józanul mérlegelni.

„Néhány nap alatt persze alábbhagyott a lobogás, a vereséget tudomásul vették a tömegek, a »nemzeti gyász« kezdett vidámabb színeket ölteni, de mindenki érezte, hogy valami történt - írta már az emigrációban megjelent közös könyvében Aczél Tamás és Méray Tibor, visszaemlékezvén a forradalom előzményeire.(6) - Valami, amit még nem lehetett pontosan felmérni, megítélni, amiről nem is nagyon szabad beszélni, ami más, mint ami eddig volt: egy kitörés, egy felhördülés, egy tüntető menet a körúton, valami sejtelem, egy íz, amely eddig tilos volt, s amelybe most belekóstoltak az emberek...”

A tömeg látványa, a tömeg élménye természetesen felszínre hozott olyan gondolatokat is, amelyek az antik világtól akkori napjainkig fogták át az időt, s azt a régi tömeglélektani megfigyelést látszottak igazolni, hogy tegnap még bálványozott hőseit másnap már akár széttépni is hajlamos az emberiség. „Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag...” Sebes Gusztáv szövetségi kapitány házát a tüntetők egy csoportja megkereste, és ablakait kővel zúzták be. Szerencsére nagyobb baj nem történt, a ház lakói nem tartózkodtak otthon.

Az 1956-os Intézetnek az újabb kori történelem szóbeli emlékeit őrző tára, az Oral

History Archívum több olyan visszaemlékezés hangkazettáját és leiratát is tartalmazza, amelyekben a forradalomba „belekeveredett” részvevők a „vébé-zavargásokról” is beszélnek. Szécsi István vasas szakmunkás például, aki történetünk idején tizenhét éves volt, még 1991-ben is teljes meggyőződéssel hangoztatta, hogy „az akkor uralmon volt vezetőknek” az érdekeit szolgálta a világbajnokság elvesztése; ők „ebből rettentő nagy pénzt kovácsoltak”. Ő maga az Izabella utcából, ahol lakott, többedmagával a Népstadionhoz ment; „mi már nem is tudtunk bemenni a stadionba, csak a stadion külső gyűrűjénél voltunk. És ott különböző emberek (...) ocsmárolták a sportvezetést. (...) És onnan indultunk el a Rádióhoz...”(7)

Egy másik interjúalany, aki 1954-ben még csak tizennégy éves volt, Mikes Tamás arra is emlékezett, hogy „a döntő napján egy érdektelen sportmérkőzés volt a Népstadionban. Pontosan: egy atlétikai viadal. (...) Ja, ez hozzátartozik: atlétikai mérkőzés lévén még rendőröket se vittek a stadionba, mert mi az ördögnek. Mert atlétákért ritkán szokták összetörni a stadiont...” A mérkőzés végén kihangosították a rádiókat, hogy a lelátók közönsége hallhassa a svájci eredményeket, s a Népstadion népe - mesélte Mikes Tamás - „úgy áradt fel a Keletihez, hogy senki nem akadályozta meg őket. (...) Biztos volt, aki hazament, de akik ott maradtak, rapittyára törték a sportboltot, ami a mai cipőüzlet helyén volt a Keletinél. Amelynek a kirakatában ugyanis, megelőlegezve a győzelmet, ott volt a csapatnak a tablója. Ezt a tablót összetörték. A boltot összetörték. Akkoriban nagyon kevés volt az autó Budapesten. De mindenesetre ahány autót találtak a Nemzetiig, azt összetörték. A Nemzetinél összetörték a totózót... És eddigre már előkerültek a rendőrök. Viszont ezt nem tudták kezelni, ezt az egészet. Nem voltak hozzászokva. Ez nem volt a szocializmusban divat. Nem részletezem. Este tízig olyan zűr volt Pesten, hogy nem igaz...”(8)

A Nagy Imre körüli pártellenzék egykori tagja, Széll Jenő, akit a forradalom napjaiban a Magyar Rádió kormánybiztosává neveztek ki, a vele készült interjúban elmondta, hogy amikor vonult a tömeg „és mindenféle abcugokat kiabált - »Vesszen Sebes!« »Vesszen Puskás!« -, amikor a Nemzetihez ért, ott ültek a Nemzeti művészei akispadon,(9) és él élvezték, és bekiabáltak, hogy »Vesszen Kende!«(10)... A tömeg, gondolván, hogy Kende valami focifunkcionárius, valami MLSZ-korifeus, a továbbiakban lelkesen kiabálta, hogy »Vesszen Kende!«. Szerintem - tette hozzá Széll Jenő - itt repedt meg igazán először a rendszernek a golyóbisa...”(11)

November elején (a Nagy Imre mellé állítólag átállt, honvédelmi miniszterből az ideológiai „frontra” átvezényelt Farkas Mihály utasítására) elkobozták az Új Írás című folyóirat új számát, a szerkesztőségi „fülesek” szerint azért, mert címlapját egy 1932-ből való Derkovits-rajz díszítette, a ház falánál fázósan kuporgó, nagy kendőjébe és keserves gondolataiba süppedő proletár asszony, mellette mit sem értő gyermeke; a mű címe - „Gond” - bizonyára külön is irritálta a gondolatrendőrséget. Nyilvánvaló volt, hogy nehéz télnek nézünk elébe.(12) Lakásunk közelében, a Wesselényi utcai Tüzép-pincében egyszerre csak egy vödör szenet adtak... Még az olajpogácsás alágyújtóssal is takarékoskodni kellett... Méray Tibor és Aczél Tamás ellenben úgy emlékszik (és minden bizonnyal ők tudják jobban), hogy a lapot Sípos Gyula verse miatt vonták ki a forgalomból.(13) Az inkább prózaíróként ismert szerző ugyanis (ad analogiam: „Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr!”) arra kívánt figyelmeztetni, sajnos kevésbé erőteljes költői képpel, hogy bár „Díszeleghetnek a mű-atlaszok, / mégis az oszlop tartja a házat.”

Közben pedig már a Szabad Nép szerkesztőségének háromnapos taggyűléséről tudtunk meg alig hihető és felzaklató és bíztató híreket...

(1) Más visszaemlékezők szerint már Tatabányán kiszálltak, és a tatai edzőtáborban várták be a kedélyek lecsillapodását.

(2) Hajduska István: Tollforgató forgószélben. Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadása, Budapest, 1988. 91. o.

(3) Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben. Federigo Argentieri interjúja, az eredeti olasz szöveget Betlen János fordította magyarra. Szerkesztette: Tóbiás Áron. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989. 64. o. - Ír a svájci futball-világbajnokságon elszenvedett vereség lélektani hatásáról Révész Sándor is „Egyetlen élet. Gimes Miklós története” című könyvében; az 1956-os Intézet és a Sík Kiadó közös kiadása, Budapest, 1999. 207-208. o.

(4) Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz II. 1953-1958. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 97-98. o.

(5)  A tüntetők és a felkelők személye számos esetben azonos lehetett. Egy példa: a Kisfaludy utcai „Kasza-csoport” tagja volt Klenovszky István szállítómunkás, őt „1954-ben azzal a váddal, hogy részt vett a magyar labdarúgó-válogatott döntőbeli vereségét követő tüntetésen, négy havi börtönbüntetésre ítélték – valószínűleg bírósági eljárás nélkül. Valójában nem tudható, részt vett-e a tüntetésen” - teszi hozzá az 1957. július 24-én kelt tárgyalási jegyzőkönyv ismeretében Eörsi László A Kisfaludy utcai felkelőcsoportok című tanulmányában. (I: Évkönyv 1999. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 301. o.) - Klenovszkyt mint felkelőt 1958. április 24-én halálra ítélték, és az ítéletet október 4-én végrehajtották. - A kivégzettek életrajzát ismerteti a bírósági periratok alapján Szakolczai Attila a három kötetes 1956 kézikönyve Megtorlás és emlékezés alcíme részében. Eszerint Klenovszkyt, aki a sporttüntetés idején tizennyolc éves volt, „hatósági közeg elleni erőszakért” akkor egy hónapi börtönbüntetésre ítélték. (1956-os Intézet, Budapest, 1996, 117. o.)

(6) Aczél Tamás - Méray Tibor: Tisztító vihar. Griff kiadó, München, 1982. 213-216. o.

(7) Szécsi István-interjú. Késztette Kőhegyi Kálmán 1991-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 318. sz. 75-78. o.

(8) Mikes Tamás-interjú. Készítette Lugossy István 1991-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 313. sz. 9-15. o.

(9) A régi Nemzeti Színház oldalában, a művészbejáró előtt állt egy közönséges utcai pad, amelyen sokszor üldögéltek közismert és közkedvelt színészek. Bárki oda mehetett üdvözölni őket, autogramot kérni stb. Persze, akkoriban még nem ekkora volt az EMKE-sarok járműforgalma...

(10) Kende István ekkor a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának vezetője volt, különösen merev gondolkodású kultúrfunkcionárius.

(11) Széll Jenő-interjú. Készítette Hegedűs B. András, Kozák Gyula és Szabóné Dér Ilona 1981-82-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 4. sz. 559. o.

(12) A Szabad Nép 1954. augusztus 1-jei, vasárnapi számának élén jelent meg a belügyminiszterként már leváltott, de még mindig miniszterelnök-helyettes - és az újonnan létrehozott Gazdaságpolitikai Bizottság elnökeként megint a gazdasági élet fő irányítójává lett - Gerő Ernő „Készüljünk fel a télre!” című, egész oldalas vezércikke, amely az előző tél válságjelenségeit (áramkiesések, tüzelőhiány, a vasúti közlekedés akadozása stb.) pusztán a kellő felkészülés elmaradásával magyarázta, s most a tervszámok rigorózus teljesítését, valamint „az adósságok törlesztését” követelte.

(13)  Aczél - Méray i. m. 251-252. o.