(történet egy tizenhat éves fiúról, aki rengeteget tud fejdekázni)

Éjszakánként készült a nagy napra, álmából fölkeltve, szó szerint, tudniillik ha úgy megy, gondolta, akkor mindenhogy megy. A felkészülési hét összes napján hajnali háromra húzta a vekkerórát, aminek olyan hangja volt, mintha akváriumzápor zúdulna Budapest utcáira. Józsi belső órája, amely némán jelez a csörömpölés előtt pontosan két perccel, csak a felkészülési hét harmadik napjától fogva működött, az első két napon a fiú gyors reflexére és némi szerencsére volt szükség ahhoz, hogy másfél berregés után agyon tudja csapni a kivégzőeszközt, megkímélve ezzel önnönmagát az apa esetleges felébredéssel járó műsorától, Nagy Béla nem éppen a tolerancia mintaképe, amióta meg arcidegzsábája van, az a kevéske béketűrés is elszállt belőle; a fájdalom legkisebb jelére felordít: „Jön a fájás, Jolán, bazmeg, hozd a mikroprocesszoros ingeráram készüléket!”

Józsi tehát a saját maga által kitűzött felkészülési hét minden éjjelén körülbelül három óra három perckor fölkapcsolta olvasólámpáját, hasra fordult, kigörgette az ágy alól az ütött-kopott bőrfocit, amelyet a sportszerkereskedő figyelmeztetése dacára aszfalton használt, a városmajori dühöngőben, két alkalom kellett hozzá, és eltűnt a labdáról a sas, csupán a széttárt szárnyakból maradt egy kis cafat, ,.ocsmány állat, nem kár érte, lényeg, hogy a bogyó egybe' van”, mondták Nagy Józsi barátai, Józsi viszont, ha nem mutatta is ki, sajnálta, szerinte jó fej sas volt. Három óra öt perckor már ült az ágya szélén, kezében a szürke labdával, fejkörzéseket végzett, félelmetes roppanások, kattanások közepette a fejét jobbra-balra billegette, majd a bemelegítés utolsó gyakorlataként alaposan megrázta; aki nem tudja e mozdulatsor pontos célját, egyfajta kontrollálhatatlan izomrángásra gyanakodhatna, amely ránézésre semmi mással, mint egy oltári nagy pofonnal gyógyítható; a gyakorlat végére frizurája új fazont öltött. Nagyot sóhajtott, majd a rituálé részét képező grimasszal az arcán a levegőbe dobta a labdát, függőlegesen, két-három arasz magasságba, aláhelyezkedett, és hozzálátott a fejdekázáshoz - öt percig ülő pozícióban csinálta, aztán óvatosan felállt, arca változatlanul a plafon felé szegezve, mereven, a labda ugyanolyan ütemben pattogott tovább a homlokán, semmi ritmuszavar; belebújt a papucsába, és csoszogó tyúklépésekkel körözni kezdett a szobában - lefekvés előtt mindig gondosan összesöpörte a gombfocicsapatokat, nehogy a pályán éjszakázó Hakan Sükür életével fizessen túlórájáért, a menedzser klumpája alatt végezni: micsoda értelmetlen halál. Tíz szobakör után megfogta a labdát, ellazította a nyakát, és kezdetét vette az igazi munka: időre fejelés - húsz perc (kényelmes tempót választva, másodpercenkénti két-három labdaérintéssel). Egy másik, a könyvespolc tetején díszelgő vekkerórára Józsi kizárólag az idő mérését osztotta, kvarcóra hatalmas kristálykijelzővel, fejelés közben a szeme sarkából ragyogóan nyomon tudta követni az idő múlását.

Apja eredendően futballistát akart nevelni Józsiból. Alig volt hároméves a gyerek, amikor rendszeresen strandlabdát rúgatott vele, nyáron a biatorbágyi telken, „amekkorát bírsz!”, biztatta először pajkosan, vicces pofákat vágva hozzá, aztán a vérszegény passzok sokszori ismétlődése nyomán új pedagógiai módszertannal próbálkozott: hatalmas lendülettel fölkapta a csöppnyi Józsit, és akár ha egy téglát továbbítana a következő építőmunkásnak a sorfalban, az egész gyereket belengetve továbbította a felfújható gömböt, bele a messzi bokorba, „Így ni! - kiáltott - ekkorát, legalább”, majd a pityergő gyerek szabadságáért harcoló anyuka elkussoltatása után, mint egy sakkfigurát, visszaállította Józsit a testmagasságával közel azonos nagyságú labda mögé. A tűzzel-vassal küzdő apa, finomítva a stílusán, néhány évre rá visszatért a témára: focilabdát vásárolt Józsi ötödik születésnapjára. A gyereknek voltaképpen kapóra jött az ajándék, ugyanis a népes csillagharcos seregének épp nem volt ellenséges bolygója, így jobb híján egymást nyírták a katonák, „Végre egy bolygó!”, kiáltott fel a kis Józsi, és az értetlenkedő apa nyakába ugrott.

Amikor Nagy Béla végleg letett arról, hogy fiából valaha focista lesz, Józsit érdekelni kezdte a sport. Saját indíttatásból, néhány barátjával futballmeccsre járt - az Újpestnek szurkolt, mert ők voltak a szigorú jegyzőkönyvezetés mellett zajló gombfocibajnokságának győztesei. Sportújságot vásárolt, követte az átigazolásokat, posztereket szerzett be. „Hajrá Újpest!” - kiáltotta a stadionban a szurkolókkal kórusban, és otthon, ha sokáig csönd volt. Ha nyert a csapat, napokig ünnepelt, ha kikaptak, hetekig szomorkodott. Ő maga is tűrhetően bánt a labdával. Tornaórán, a csapatkapitányok gondos válogatásán az osztály első harmadában kelt el. Valami miatt a fejelés érdekelte igazán. A szögletrúgásoknál ott tolongott a kapu előtt, fejre kéri, mutogatta vadul, tenyerével a homlokát paskolva, és amikor véletlenül oda kapta, kíméletlen erővel bólintott.

Józsi nyolcadik osztályos volt, amikor egy szokványosnak látszó nulladik óra előtt megtörtént a csoda. A testnevelőtanár beküldte a szertárba, hozza ki a neki legszimpatikusabb focilabdát, mondta, amit persze humornak szánt, mert az iskolának évek óta egyetlen féltve őrzött labdája volt, az ugrószekrény legalsó elemébe bújtatva. Józsi, miután előszedte a focit, nem viharzott ki vele, mint bárki más tette volna, a „ha már hétre kellett jönni, focizzunk jó sokat” gondolattól stimulálva, hanem földobta a labdát, és fejelgetni kezdett, dekázott. Nem egyet, nem kettőt, hanem mindjárt harmincnégyet. Többet is tudott volna, ha a testnevelő nem nyitja rá a szertárt, és még reggeli, hangolatlan tónusban nem teszi föl az elcsépelt tanári kérdést: „Hozod már a labdát, fiam, vagy tapsra vársz?” Harmincnégy, te jó isten - Józsi a meglepettségtől alig tért magához. Aznap csak ímmel-ámmal futballozott, ellenben percenként pillantott karórájára, magában szidta azt az általa nem ismert személyt, aki egy percet hatvan másodpercre osztott, pedig ha akkor észnél van, és mondjuk megelégszik negyvennel, sokkal hamarabb lenne vége a testnevelésórának, ergo: sokkal hamarabb vonulhatna félre kettesben a labdával.

Otthon tűs pumpával felfújta az egykori ellenséges bolygót - azzal gyakorolt. Amikor már biztonsággal fejelte meg a százat, büszkén apja elé állott, „Apu, megy a száz”, szólt, és hozzáfogott, ám apja elismerés helyett a magánszám kétharmadánál a szombati újság hangos megzörgetésével jelezte: részéről a nézés befejezve - Józsit akkoriban épp villamosmérnöknek szánta.

Józsi rövid időn belül rendkívül magas színvonalra fejlesztette a fejdekázást, tudományának csakhamar híre ment. Először iskolai eseményeken lépett fel, később sportrendezvényekre hívták, Pestre, vidékre, zsonglőrök, bűvészek közt lépett fel, mindig nagy sikert aratva. Az összes meghívásnak boldogan tett eleget, legalábbis addig, míg a kiskundorozsmai Sziksósfürdőre utazott - a helyszínen kiderült: a meghívó fél egy naturista strand, és Józsinak meztelenül kell fejelgetnie. Ezt ott, a színtéren rosszullétre hivatkozva lemondta, valószínűleg influenzás, megfertőzte az apja vagy az anyja, mondta, miközben áthatóan köhögött; az igazi indok bevallására, a rusnya szervezőnő irodájában sürgő-forgó számtalan pucér ember gyűrűjében, képtelen volt rávenni magát. Cserkeszőlőn volt a másik felejthető fellépése: a Világ Legerősebb Embere Csapat-világbajnokságon, a kőgolyó-gurítgatás és a teherautó-cipelés közti szünetben fejelgetett, a kutya se figyelt rá, rohantak az emberek sörért meg virsliért, rettenetesen zavarta a mozgolódás, majdnem rontott is, aztán közvetlenül a színpad előtti sorból egy mély, rekedt hang szólt hozzá, „kiálts egy nagyot, faszfikám, ha befejezted, mer’ akkor visszajövünk! „, melyhez egy többtagú női kar kórusröhögése adta az aláfestést; kiesett a ritmusból, már nem is számolta, hol tart, úgy döntött, inkább leáll és hazamegy. Lebattyogott a színpadról, senki sem tapsolt, létezéséről talán tudomást sem vettek; fölvette a pénzét, és lesütött szemmel csoszogott a pályaudvarhoz, soha többé, fogadkozott, aztán a vonaton megtanult két verset egy Illyés-kötetből, amelyet valaki a szétszaggatott műbőr ülésen felejtett.

A nagy napra való egyhetes külön felkészülés úgymond szakmailag indokolatlan volt, hiszen egy negyedórás produkció az ő szintjén: semmiség. Azonban ha tekintetbe vesszük, milyen felkérésről volt szó, mindjárt megértjük Józsi buzgóságát. Jó néhány hónappal azelőtt levelet írt az Újpest labdarúgó-szakosztályának, amelyben rövid bemutatkozás után kitért a klub iránti határtalan rajongására, és többoldalas piszkozat sokszori újrafogalmazásával abbéli szándékát öntötte szavakba, miszerint szívesen fejelgetne egy Újpest-mérkőzés szünetében, a kezdőkörben. Referenciaként mellékelte korábbi fellépéseinek helyszíneit, illetve hosszas morfondírozás után feltüntette egyéni csúcsát - bizonytalanságának elsődleges oka az volt: talán nagyképűségnek tartják a csakugyan magas perc- és ismétlésszámot; másodlagos oka: nem hiszik el, hogy az adat valós. És lám, vannak csodák, válaszolt az Újpest, nem is akárki, valami fontos ember a labdarúgó-szakosztályból, rendben van, írta, az Újpest-Debrecen szünetében övé a kezdőkör, sőt, még ajándékot is kap a fellépésért, ami egyelőre maradjon meglepetés. A fontos ember (titulusa lemaradt a levélről, de aláírásának mérete igencsak árulkodó) mindössze egyetlen kikötést tett: a meccs előtti héten Józsi fáradjon be a klubirodába, hogy megismerjék személyesen is, és egyeztessék a részleteket. Józsi újabb dilemmájára - vigyen-e labdát a megbeszélésre - a leghülyébbnek tartott barátjától kapott kielégítő választ: ha csakugyan kíváncsiak rá, alighanem akad egy futball-labda ott, a focipálya környékén. (Érdekes, hogy ugyanez az ember mondta annak idején azt a mondatot, hogy „Sokszorosítani kéne téged, Józsi, frankón, mondjuk, én lennék te is, azt’ tudnánk fejelgetni egymásnak, világrekordot döntenénk vagy ilyenek”, mellyel egy régi szomszéd gyerektől hódította el „a legsötétebb barát” címet.)

A nagy nap egy kissé borús októberi szombatra esett. Annak ellenére, hogy a mérkőzést csak este, villanyfénynél játszották, Józsi már korán talpon volt, reggel héttől fogva, egész délelőttön át a szobájában járkált, labda nélkül, időnként a grúz Goderdzi Makharadze poszterét nézegette, ő tartja a fejdekázás világcsúcsát, a grúz nemzeti stadionban állította fel, Tbilisziben, 1996 májusában, nyolc óra tizenkét perc huszonöt másodperces idővel. „Megállj, Goderdzi, egyszer el leszel kapva”, mosolygott Józsi a grúz sportemberre, aki komoly tekintettel bámulta tovább a terrárium infravörös lámpája alatt sütkérező teknőst, Ahmedet. A páros csúcstartókról csupán egy rossz minőségű, kis alakú, fekete-fehér fotója volt, az íróasztalfiókjában porosodott, rajta Kubecska és Vitek, 1972-ben Brnóban háromezer-négyszázötvenötször fejelték egymásnak a focilabdát. Józsi sajnálatára az újság, amelyből kivágta a két derék csehszlovákot, őnála sokkal kevésbé kíváncsi munkatársakra bízta a rövidke riportot, így nemcsak hogy az életrajzuk maradt ismeretlen, de a keresztnevük sem derült ki. (A rekordok közül Józsit leginkább Jacek Roszkowski, gdanski fejelgető teljesítménye hagyta hidegen, aki „a fél perc alatti legtöbb fejelés” királya, százhetvenhárommal tartja a csúcsot.)

Ebédre kijött a szobájából. Arca lángolt az izgalomtól. Anyja büszke pillantásait halovány mosollyal viszonozta - kettejük metakommunikációjából a valami miatt megint csak sértődött apa semmit sem észlelt. Némán kanalazták a zöldborsófőzeléket. Hiába az egyik kedvenc étele, Józsi csak egy merőkanálnyit szedett, és azt sem ette meg mind. „Mit akarsz te ezzel a meg nem szólalással kikommunikálni, fiam?” - tudakolódzott az apa, amire Józsi anyja felelt lelkesen: „Izgatott, mert ma van a meccs, a nagy nap!” „Az más, ha ma van a meccs, az más, akkor igazad van, fiam, együnk kussolva” - csóválta a fejét, és kanalával hármat ütött a feltétként szereplő sült virslire, huszonhárom éves Puma melegítőfölsőjének ujjába törölte maszatos száját, és mint általában, amikor kisebbségben érzi magát, hozzátette: „Ha jólesik, csináljátok csak, cimbalmozzatok az idegrostjaimon, egyszer úgyis elvisz a guta.”

Józsit senki sem várta a megbeszélt helyen a megbeszélt időben. Negyedórás várakozás után a hozzá legközelebb eső, „B” kapuhoz sétált, és tisztelettudóan érdeklődött a jegypénztárosnál, nem látta-e Knézics Béla urat arrafelé kóvályogni. A pénztáros vállát vonogatta, Knézics, mit tudja ő, ki az, annyian vesznek nála jegyet, nem kérdezi meg mindenkitől, hogy hívják. Nem, Knézics sosem vett itt jegyet, magyarázta Józsi jámbor arccal, hanem az újpesti labdarúgó-szakosztálynál dolgozik, fontos beosztásban méghozzá, úgy volt, hogy itt találkoznak a „B” kapuval szemközti hirdetőoszlopnál. „Egyébiránt Nagy Józsefnek hívnak, én fogok a mai meccs szünetében fejelgetni a kezdőkörben, nem tudom, hallott-e róla” - úgy érezte, ennyi kommentárral tartozik még, hogy ne tapogatózzanak tovább a sötétben. A pénztáros kétkedve Józsira sandított, az egyik legsunyibb szöveg, amivel valaha próbálkoztak nála, gondolta, márpedig az alattomosságot büntetni kell, „nesze - mondta magában -, itt egy jegy a legdrágábbik tömbből”, azzal egy fecnit rakott Józsi orra elé: „Ide jeggyel szokás bemenni, nem pedig ócska szövegekkel!” - ezt már hangosan mondta. A megfélemlített fiú hosszadalmas kotorászás után előhúzott farzsebéből egy ötezrest, amit persze nem erre a célra szánt; magában szidta a képmutató Knézicset, akivel a megbeszélésen televigyorogták egymás képét, és aki most annyi fáradságot sem vesz, hogy lejöjjön érte, pedig ebben egyeztek meg; a jegypénztárosra nem haragudott, csak a feladatát végzi, a gyanakvás munkakörének fontos része, persze attól még lehetne barátságosabb.

A stadion teljesen üres volt. Ennyivel kezdés előtt még sosem érkezett meccsre.

Irány a klubház!

Szapora léptekkel megindult a már ismert útvonalon, leghőbb vágya volt mielőbb tisztázni, mi történt: félreértés-e, vagy közben, az ő értesítése nélkül lemondták a programot. Megállt, körülnézett, szúrt a halántéka mindkét oldalon. Gyors egymásutánban a két kudarcba fulladt fellépés villant át az agyán, majd azon kezdett tépelődni, nem lenne-e a leghelyesebb most rögtön hazamenni, és megpróbálni elfelejteni ezt a napot is. Ekkor hirtelen hátulról megragadta a vállát egy biztonsági emberben végződő kéz: „VIP-be szól a jegy, kispajtás?” - hangzott a nagy testhez viszonyítva meglepően vékony hang. Józsi újra Knézicsre hivatkozott, de a név említése helyzetét ez alkalommal sem könnyítette meg. „Knézics úr, a futballszakosztályból, Knézics Béla, vele volt megbeszélve”, ismételgette idegesen, miközben a nézősorok között a hátulról gyors tempót diktáló biztonsági őr terelgette maga előtt. „Dezsőfi Béla, nem Knézics”, szólalt meg váratlanul egy éles hallású idős úr, és fiatalosan fölrántotta a lábát a futólépésben haladó két ember elől. Józsi megállt előtte. „Tényleg, a fene egye meg, köszönöm szépen! Dezsőfi Béla, vele beszéltem meg, tudja, én fogok ma a félidőben fejelgetni! Köszönöm, hogy eszembe juttatta, az életemet mentette meg!”, hálálkodott Józsi, és a távolodó biztonsági őr felé biccentett, aki miután elvégezte a feladatát - kitessékelte a VIP-szektorból a betolakodót -, távozott, az ülőjegyesek közt azt csinál a kölyök, amit akar, az már nem az ő reszortja.

Józsi leült az öregúr mellé - még mindig szinte teljesen üres volt a stadion, háromnegyed óra volt kezdésig. Miközben magában bosszankodott, miért nem írta fel az illető nevét egy darab papírra, ahelyett, hogy mint az egyik aradi vértanú vezetéknevét memorizálta volna, igazán tanulhatott volna a pocsék névmemóriájának múltbeli leckéiből, mint amilyen az a kínos eset volt például, első gimnazista korában, amikor a harmadik tanítási napon Krasznai tanár úr helyett Bodrogi tanár urat hívatta ki a tanáriból, aki egyébiránt létezett, csak éppen a múltban, hírhedt fizikatanár volt, és akkor már három éve halott. Az idős ember a meccs esélyeit latolgatta, majd mindenféle gondolati átmenet nélkül a csapat 1911-es szerepléséről mesélt, amikor is kiestek az első osztályból: „Apám ott volt a nézők közt - mondta -, amikor  Óbudán kikapott az UTE a 33-asoktól, és azzal bizony ki is estek, de se előtte, se utána, ami azért szép dolog; a találkozó után meg, ahelyett, hogy szétszéledtek volna, az egész csapat fogta magát, átbandukolt az újpesti hídon, egyenest a Széchény Kávéházba, ahol újra fölesküdtek a lila-fehér színekre, megnyerik a másodosztályt, és visszakerülnek, fogadkoztak, és lám, tizenkét ponttal meg is nyerték, olyan ünnep volt, hogy az Újpesti Színház díszelőadást rendezett a csapat tiszteletére...” Aztán kiderült, miért kívánkozott ki belőle ez a történet: a mai játékosokból hiányolja azt a fajta akaratot, lelkesedést és összetartást, amelyik a ‘11-es, ‘12,-es csapatban megvolt. Nem véletlen, folytatta, hogy senki sem jár ki a meccsekre, nézzenek oda, öt perc múlva kezdődik a mérkőzés, és sehol senki. „Harmincöt perc múlva kezdődik csak” - mondta szelíden Józsi, örült, hogy egyenlíthetett.

A megfelelő név ismeretében már könnyű dolga volt.

Dezsőfi Bélát abban az irodában találta, ahol az egy héttel korábbi megbeszélést folytatták - díszesen felöltözve épp egy teli hamutálba igyekezett újabb csikket préselni. Megörült Józsinak: „Már aggódtam - mondta -, nem voltál ott a kapunál, ahol megbeszéltük.” „Elnézést, kicsit késtem” - hazudta.

Nyájasan köszönt a VIP-szektor bejáratánál a nemrégiben még dühödten fogócskázó biztonsági őr: „Jó estét kívánok, Dezsőfi úr!” Aztán Józsira mosolygott: „Hello! Hajrá Újpest!”

A botrányosan unalmas első harminc perc után, ahogy megbeszélték, Józsi elindult a pálya irányába, körbe, az öltözők felé, kezében a Dezsőfi úr kézjegyével ellátott engedélyt szorongatta, amellyel bejuthat a klubházba. Közben, ahogy haladt, megkezdte a bemelegítést: fejkörzések, nyakropogtatás satöbbi. A klubházban a pulóverére húzta a több számmal nagyobb újpesti mezt (a klub ajándékát). Ahogy a játékos-kijáróból kikandikált a nézőtérre, szíve szaporán vert. Két-háromezer ember, atyaisten!

A félidő lefújását követő füttykoncert alatt, amint a játékosok közeledtek Józsi felé, kapkodnia kellett levegő után, úgy izgult. Egyszerre csak a hangosbemondó idegesítő recsegéséből egy vidám férfihang szólt ki: „Reméljük, a második félidő jobban sikerül... De addig is, a szünetben egy tizenhat esztendős drukkerünk szórakoztatja Önöket, kedves nézőink, egy fiatalember, aki tizenöt percen keresztül fog fejelgetni a kezdőkörben, amíg a fiúk ki nem futnak a gyepre. Köszöntsük tehát nagy tapssal a fejelő srácot, Nagy Jánost!”

Józsi a szünet után hazament. Az első kukába kidobta az Újpest-mezt, az UTE gombfocicsapatot kizárta a bajnokságból, és rögtönítélő bíróként az összes újpesti játékost klumpa általi halálra ítélte. Az ítéletet pontban este tízkor, a jegyzőkönyv szerint Hakan Sükür tanú jelenlétében, végrehajtotta.