Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy fejlődött-e valamit Bagoly tizenkét év alatt, mióta együtt focizunk kedd esténként, egy iskola tornatermében, nem sokat kell gondolkodnom a válaszon. Bagoly nem fejlődött. Bagoly hórihorgas, vékonydongájú, keze-lába esetlenül nagy, és született őstehetetlenség. Béna. Őt megjátszani egyenlő azzal, hogy támadásunk elúszott. A labda el fog pattanni tőle, vagy ha mégsem, könnyűszerrel elveszi tőle az ellenfél. Vagy egyből belebikáz egyet, gurul, amerre gurul. Hozzá kell tenni, Bagoly néha, éppen kiszámíthatatlansága miatt, betalál a kapuba (most tekintsünk el attól, hogy melyikbe). A kapus biztos benne, hogy lövése nagy ívben elkerüli a kaput. Alig figyel rá. Bagollyal egy csapatban lenni egy kicsit mindig azt jelenti, hogy emberhátrányban vagyunk. Üvöltözünk vele, ráripakodunk: - Nem lehetsz ilyen falábú! - Egyszer kicseleztem az ellenfél kapusát, és nagyvonalúan odapöcköltem Bagolynak a labdát, rúgja be ő, hadd legyen egy kis sikerélménye, csakhogy ő épp abban a pillanatban fordított hátat nekem, hogy gondosan kifújja az orrát - a labda elgurult keresztben a kapu előtt, és az ellenfél kontrából kiegyenlített.

- Nem igaz, úristen, nem igaz! - fogtam kezem közé a fejemet.

- Azt hittem, berúgod te - mentegetőzött angyali mosollyal. Erre még vörösebb lett a fejem.

- Ne bántsd, nyugi - csitítgatott Bozó. Bagoly volt a legjobb barátja, ő hozta le focizni annak idején, védelmére Bagoly a legkritikusabb pillanatokban is számíthatott. De Bozó nincs már. Tüdőembólia vitte el tavaly augusztusban, felfoghatatlan hirtelenséggel, 41 éves korában.

Némán, megszeppenten álltunk a sír körül. A csapat első komoly veresége. Egy vegyes helyekről összeverbuválódott közösségé, amely nyomtalanul átélt rendszerváltást, munkanélküliséget, válást. De most a halál. Már nem tudom, ki volt az, aki halkan feltette a kérdést, ott a nyári napsütésben, a Kerepesi temető fái alatt, hogy most mi lesz. Szégyelltük magunkat, súgva mertük csak kimondani, hogy folytatni akarjuk, így aztán kicsit kapóra jött, hogy iskolánkból időközben Meixner Alapítványi Iskola lett, kapóra jött nekünk az intézmény hadakozása Grespikkel, mert bizonytalanná vált a mi sorsunk is, nem tudtuk, visszamehetünk-e a megszokott helyünkre ősszel, vagy kénytelenek leszünk új terem után nézni. Megbeszéltük, hogy folytatjuk, de azt nem hogy ki intézze a terem ügyét.

Múltak a hónapok, gyászoltunk. Végül én emeltem fel a kagylót december elején. Visszamehettünk a régi helyünkre; a hírre két nap alatt újra összeállt a csapat.

Megfordult a fejemben a gondolat: így, hogy Bozó nincs már, lehet, hogy Bagoly sem jön többé. De mire beértem az iskolába, már ott állt az öltözőben, a bokáját lazította. Ugyanolyan ügyetlen, mint volt, de megritkultak a kiabálások - Bozó halála mindenkit jobbá tett. Nem tudom, meddig. Félek, egy idő után megint megjön majd a hangunk, és üvöltözni fogunk: - A béna mindenedet, Bagoly! - De azt is tudni fogjuk, hogy ez csak a meccs heve. Tudni fogjuk, hogy Bagoly hajt, lelkes, apait-anyait belead. Ott van minden kedden, mert szeret focizni. Győzni akar. Összefogni a csapatával, részese lenni ennek a véresen komoly játéknak, izmok és idegek harcának, lucskossá rohanja magát, próbál helyzetbe kerülni, biztatja, nógatja a többieket. Igazi sportember. Nem adja fel a lehetetlent, és két teljes órára elfelejt minden mást, még ha olykor úgy is értelmezzük ügyetlenségét, hogy direkt rontja el a helyzeteket, nem is veszi komolyan a meccset. Ott rohangál közöttünk, mert érezni akarja egy-egy kemény diadal után az eufóriát, hogy lehetünk nyertesek, ragyogó arccal fűzi ki a cipőjét, mintha kicsit a halált győztük volna le, mosolyog, és kacsintva odaveti a zuhany alól: - Jól lenyomtuk őket, mi?

Én meg bólintok, és visszamosolygok rá.