Kolin Péternek

Az emberi lény egy üzlethelyiségben dolgozott, de munkaidejét mégsem azzal töltötte, hogy eladott. Ő vásárolt. Ezért volt ott: üvegeket venni. Kitől egyetlen palackot, kitől több rekeszre valót. Viszont ő szigorúbb vásárló volt, finnyásabban kereste a hibát portékánkban, mint mi, amikor a szomszédos csemegebolt pultjai és gondolái között jártunk. Helyzeténél fogva neki szabad volt a vételt csorbaságra vagy palack aljára esett dugóra hivatkozva visszautasítani, míg nagymamám örült, ha a bolti dolgozók egy vásárlásnál csak egyszer csaltak a kárára, és nem - mint gyakran megesett – kétszer vagy akár háromszor.

Az üzlethelyiség amolyan barlang, benne a fény csupán derengés, a szag pedig az erjedés sokféle párájának elegye, üvegek aljáról szállongó nedvmaradékok táplálták, a mocskos lapú asztal át volt itatva szürke sötéttel, ecettel és kevert pálinkával, át a falakra tűzött néhány papírlap, és át volt maga az emberi lény is, aki ott dolgozott.

Mennyiben nevezhető ez a lény - emlékezésem tárgya, novellám hőse, mondatom, alanya - embernek? Annyiban, hogy más emberi lényekkel, például a papírlapokon homorító és domborító fiatal nőstény egyedekkel képes lett volna utódokat, ráadásul minden valószínűség szerint további szaporodásra képes utódokat nemzeni, ám ami lehetséges, nem feltétlenül valószínű, ez az emberi lény például aligha keveredhetett egyazon élettérbe a nőstények testi valójával, és ha ilyen találkozás valahogyan mégis létrejött volna, a nőstények az ő kedvéért aligha homorodnak, aligha domborodnak, gyaníthatóan eszük ágában se lett volna semmi olyasmibe bonyolódni a barlangi emberrel, amiből utód kisülhet.

Érvként szolgálhatna még - ha az üvegvisszaváltó ember volta mellett érvelni kellene -, hogy ez a szóban forgó egyed képes volt kommunikálni más emberi lényekkel. Jeleket használt, melyek nagyrészt az úgynevezett nonverbális kommunikáció körébe voltak sorolhatók, midőn pl. kezének mozdulatával torpantott meg egy túl sietős szatyrost a küszöbön (még ne! hát nem látja, hogy tele vagyunk?!), vagy midőn kijelölte az asztalt, az amúgy is egyedül lehetséges fogadófelületet (na ide...) az üvegek számára. De bizony nem volt teljesen járatlan ő az úgynevezett verbális kommunikáció területén sem, amire legjobb példa az a párbeszéd, mely közöttem - az emlékező személye, jelen novella írója, a mondat fogalmazója, akkoriban jámbor kisfiú, akinek szőke feje pultnál is egy fejjel lejjebb volt - és közötte végbement:

- Hát te, kishaver? Mi vagy? Fradidrukker vagy? - kérdezte.

- Igen - mondtam.

- Az jó! - helyeselt. - Mingyár láttam.

Nagymamám hiába mondta, hogy dehogy is, kicsi vagyok még, nem tudhatom, mi az a Fradi, megriadt, mintha attól kéne tartani, az emberi lény ott hagy rekeszt és palackot, és nyakába véve a kékszemű kisfiút, nekiered, meccsre viszi, szurkolásra kapatja.

Nem vitt.

Egészen más történt.

Fradidrukkerré váltam. Ami azt jelentette, hogy akkortól kezdve odafigyeltem. És mikoron a Fradinak ment, vígan voltam. Mikoron nem ment, búsultam. Ha valaki azt mondta, a fradi szép, jó, okos, azt a valakit minden egyéb mondásától, cselekedetétől és tulajdonságától függetlenül szerettem. Értelemszerűen - de azért innen nézve elég értelmetlenül -, ha a fordítottját, akkor fordítva.

Nevelőapám hiába mondta, hogy sajnos ez a csapat „tradicionálisan a magyar szélsőjobboldal, a bizony gyakran agresszív tömegemberek fétise”, ezt eltettem magamban, de nem hittem el. Belém volt vésődve, hogy én egy fradidrukker vagyok, és hogy az jó. Tömegembernek lenni jó. Agresszívnak lenni jó.

Ez illik hozzám.

Mit is jelent drukkernek lenni? Vegyünk egy távoli, ám emlékezetes példát! Ha a drukker argentin, nem látja „kezezésnek”, mikor Diego Maradona, a kistermetű csatár

százmillók szeme láttára mellső végtagjával küldi a labdát az angolok hálójába. A valamilyen drukkerség olyan körülmény, ami fölülbírálja az összes többit, mint a fizikai képletekben a megszorítások, hogy pl. ez és ez szabályszerűség kizárólag a +4°C-os vízre nézve igaz, és a legkevésbé sem igaz pl. a gőz esetében. Akiben az a gőz megvan, hogy ő argentin drukker, annak a „kisember” gesztusa nemhogy nem csalás, hanem az igazság maga. És ebből következőleg mindazok, akik elvitatják ezt az igazságot, az igazság ellenségei. Nem is emberek már azok. Drukkernek lenni annyit tesz: azonos vagyok;

ÉN = MARADONA = IGAZSÁG = EMBER,

és ugyanakkor különbözőséget is jelent:

TE = ANGOL = CSALÁS = NEMEMBER.

(Le lehetne fordítani fradistára is az argentint. De azt most inkább nem teszem.)

Ami belém vésődött, nem volt eltávolítható. Annak az egész darabnak kellett lassan elkopni bennem, a gyerekkori énemnek, a szőke és gyanútlan kisfiúnak, aki voltam, hogy eltűnjék belőlem a fradidrukkerség, ez a torz, barbár véset.

Ami az emberi lényt illeti, az üvegvisszaváltó dolgozót, hát róla elmondható, hogy nem élt hiába: talált valakit, akinek átadhatta emberségének leglényegét, hogy az a másik lény egy darabig hordozza magában, akár gazdaszervezet a vírust.

Még ha egy idő után nem hordozta is tovább.(1)

(1) Vitray Tamás, a szintén „napóleoni termetű” kommentátor által használt szeretetteljes epitheton ornans.