Eső - irodalmi lap impresszum

Tribli

(Focinovella egy kapura)

Szabadrúgás avagy a rúgás szabad? Csak az akarat nem? Passz. Gólpasszt? Azt! Mert ha nem, akkor, aki lyukra fut, maga esik bele. Vagy önszöktetést. Quo vadis domine? Honnan hová cselezed be, illetve ki magad? Az éden fájától a kapufáig botladozva azt hiszed, kitriblizheted az Istent? A gólvonal a tudás és a nem-tudás közti demarkációs vonal, fehéren tündököl, mint a vakvezető bot. Ám Isten szeme mindent lát. Ha az égi fekete lyukon át figyel, akkor sötéten, még azt is, aki jobb sorsra érdemes.

A balsors fintora, hogy politikailag erőszakosan - történelmi fault! – jobboldalinak minősített családba születtem, ballábasan. Viszont jobbkezes vagyok. Bankszempontból feltétlenül jobb kezes, mint, mondjuk az, akit annyira felültettek tékozló álmai, hogy végül leültették - az adósok börtönébe. Balog a bal és szent a jobb. Mikor melyik, ez nem is olyan magától értetődő. Az előttem van észak, hátam mögött dél, bal felől nyugat, jobbra meg kelet című eligazodási kánon sem mindig érvényes, mert mi van, ha megfordulok s a hátamat veri ki a moha? Akkor mely oldali lator lehetnék, ha Jézus a közép a célkereszten?

E tájon a két véglet a balhorog s a jobb csapott között húzódik, zúzódik az aréna, ahol k. o.-tól kómában vegetálva megejtjük, vegytisztán képzavarosan, a mokány magyaros bravúrt, a mindig esedékes, örökös - merthogy örököltük is - általesést a ló másik oldalára. Miközben a harmadik utas gyalog poroszkál, noha állítólag tercia non datur. Ennek ellenére a helyzet nem lovaspólói, inkább - ennyi indián beütés még egészséges - állatorvosi. Nem egy füttyögő bírón, azóta se tudjuk, kinek csattog a fülemüle, minden betegség kimutatható. A mezükön terebélylő izzadságfoltok az igazság hullafoltjai, ezért is vannak feketében: gyászolják az igazságot. Arról nem is szólva, végső soron - az alvégen - az eredmény, kissé toaletti, nulla nulla, tehát két zéró egymás mellett, a tanulság akár le is húzható, ez esetben a monoton zubogás jelenti a meditációs csöndet. Még akkor is, ha Dunának, Oltnak egy hangja. Helyzetünk meg egy se, csak pozíciónk, ami nem ugyanaz. Ám ami nincs, az, régi nosztalgia-szóval élve, hogyan fokozódik? Maximum öngóllá érik. Ilyképpen saját magunk ellen vezetünk. Országunkat egy győzelemmel felérő tisztes döntetlenért? Kiegyezünk deákos csínnyel, a gombhoz szabatván a mellényt? Nagy mellénnyel kis foci és mégis tumultus, mert nehéz beférni a labdaszedők nemzeti 11-ébe.

Ámbár én focistának jöttem, mert nem a lábam volt iksz, hanem a származásom ikszes. Osztályidegen, ezer éve idebenn - csasztuskálhatnám idülten idétlen perceimben azon is töprengvén, vajh hány homokórányi időt tesznek ki majdani hamvaim. Sivatagi halmazra nemigen számíthatok, egy négyperces lágytojás megfőzésére azért tán futja belőlük. Ennyi gasztronómiai bizakvás még megengedhető s elgondolkodtató, miként a sejtek reménytelenséggel dacoló optimizmusa, melynek látványos megnyilvánulása a halott kamaszos lendülettel serkenő szakálla a koporsóban, vagy ahogy átnőnek a deszkán a körmei. Minő demonstrációs hiábavalóság! Hiszen az örökkévalósághoz képest kurták ahhoz, hogy a fecsegő felszínre kaparhassa magát a hallgatag mélyből. A költő közhaszontalan élete hogyan változhatna közhasznú halállá? Például, ha a hamvait az urnából, mint valami megnyert Európa Kupából, komisz télidőn a járdákra szóratná, hogy ne csússzanak el, lábuk ne törjék az öregek.

De vissza a lábhoz, bár mint tudjuk, az ellenfelet fejben kell megverni. A gondolatnál egyetlen labda se száll gyorsabban. A baj akkor van, ha bumerángként viselkedik az idea vagy az ideál, s így a fejünk egyre messzebb kerül (gurul?) az ideálistól, miként a rátarti, hegyes beszéd a Hegyibeszédtől. Talán köztes, áthidaló megoldás, miként a versenyló s a Forma I. közt a hintaló, ha a szó benn akad s lehellet megszegik, de nem az ígéret. Bár engem a jövő, mint hamiskás handlé vagy bizományi ígéret-lefoglaló, lóvá tett, vak ügetésem a pályán visszhangtalan maradt, bár még a nevem is, a Kornél, arra predesztinált, hogy labdába rúghassak. Ugyanis a kültelkeken a sarokrúgást, a kornert ellel ejtették, vagyis kornelnak nevezték. Ebből született aztán a mondás: a 11-es pontra adjátok be a Kornélt. Beadtak, mint egy injekciót. Azóta be vagyok rúgva. Kevésbé nyersen: ívelve egy másik dimenzióba - ó, régi, kisfiú-kori pisilőversenyek, amikor azon vetélkedtünk, kié hord messzebb!

Egyetlenegyszer sikerült jobb oldali szögletből érintés nélkül a jobb felsőbe csavarnom a bőrt, s erről a sikerélményről már legalább hét bőrt lenyúztam önigazolásként: mi lehettem volna, ha... Sok a ha, s ez már hahaha, vagyis kész röhej. Mert világra jöttöm óta se igazi pálya - az első és utolsó autonóm játszóterem a járóka volt, a homokozó számomra mindig terra incognita maradt -, se labda, se csapat, márpedig Mándy-Minarik Edével szólva: kell egy csapat. Vagy a remény, hogy legalább lesz. Kezdetben úgy bizakodtam ebben, mint mag hó alatt. Tizenhárom évesen leigazoltak a helyi (BLASZ II-es) ÉP-gép kölyökcsapatába. Mint ígéretest. Őszintén megvallom, a focicsuka miatt mondtam igent. Egy igazi stoplis futballcipő a ronggyá strapált tornacsuka helyett az álmok netovábbja volt. És lenyűgöző, marasztaló erővel bírt az öltöző jellegzetes szaga, amelyben rendelt napokon a „nagyok” az I., vagyis az első csapat tagjai is öltöztek. Áhítattal szívtam be, s orromban ma is elevenen őrzöm a frissen bokszolt cipők, a száradó mezek, a gondosan felmosott zuhanyzók illatát. És most is magam előtt látom a mogorva szertárost, az öreg Ludányi bácsit, aki úgy tudta kiadni a szerelést, mint aki kitüntetést ad át, és aki nem tudni, mily beavatott tudás okán, de ránézésre megmondta, melyik kölyökből lesz, lehet egyszer még nagy játékos. Hogy bennem látott-e valamit az öreg Ludányi, nem tudom, de tény, hogy kaptam csukát, igaz, két számmal nagyobbat, s mint két koloncot cipeltem cingár lábamon. A viselésével járó erkölcsi súlyról nem is szólva. Ballábas lévén, ami elég ritkaság volt akkoriban, értelemszerűen a bal szélre tettek vágtázó szélsőnek, s lett belőlem a hőkölés népe. Mert egy-egy hosszú szöktetés után eliramodni azokban a ladiknyi csukákban eleve kudarcra ítélt kísérlet volt. Előlegzett magyar fátum: már ab ovo, ej, mi a kő tyúkanyó, elkéstem, mi mindig mindenhonnan... de ez engem nem ment fel, nem vigasztal, aki ott, ab start, tehát a rajt pillanatában lemaradtam, s ezzel a lemaradással, mely utolérhetetlen, mint Zenon teknősbékája, együtt növekedtünk, pontosabban ő növekszik, én meg fogyok, mivel az életemmel etetem. Költői vénán át. Szegény, jobb sorsra érdemes edzőnk, Moll Sanyi bá’ eszelősen rohangált a girbe-gurba meszelésű partvonal mellett, és kidagadt nyakkal, rekedt torokkal hörögte: ne sétálj, az istenit, húzz bele, Döde! Én meg akár az ólommadár, ikaroszi álmokkal. Nem szabad se vásárolni, se elfogadni, se fölvenni egy számmal nagyobb cipőt, csak akkor, ha tudjuk, érezzük, egyszer még belenőhetünk. Persze ehhez kegyetlen önismeret szükségeltetik, kiirtása minden önámítási hajlamnak, mert ha elnéző önmagával az ember, tényleg elhiszi, a két számmal nagyobb cipő az ő igazi mérete, a vállalhatóan rászabatott pályáját optimális sebességgel abban futhatja meg. S miközben a világegyetem tágul, ő beszűkült tudatával észre sem veszi, hogy csoszog. Sem a lábát, sem a mércét nem emeli.

Néhány éve Schéner Mihály festő barátom, akinek egyáltalában nem mindegy, hogy angyali énünk szárnyaival hogyan súroljuk az eget s gyarló póri létünkkel hogyan tapodunk földanyán, elkérte és megfestette művész ismerősei cipőit. Ki, milyen lábbelit adott, fölér egy pszichoanalízissel. Akadt olyan is, akinek az arcán vastagabb volt a bőr, mint a cipője talpán. És volt cipő, melynek talpa virgónak mondható, mert gazdája folytonos lábujjhegy-állásban, pipiskedve éli az életét, olykor meg macsós-harsányan ágaskodva, hogy azért a kakaskodásnak, ha imitálva is, nyoma legyen.

Én pedig a tudatalattimban tett kényszerű, mert ott a tájékozódási futás lehetetlen, gyalogtúrából visszatérve a múltamtól, megviselt futballcipőmet kínáltam pemzlivégre. És megörökíttetett. A fapados kispadról örök tartalékként egy meteoropata levelibéka perspektivikus áhítatával figyelem. Mesebeli, hétmérföldet lépő csizmák energiája feszül benne, gólkirállyá koronázó csöndből a háttér, s a nyűtt csuka a stoplik vetette árnyék-tengeren már aranycipőként lebeg, belőle csak a vízen járó láb hiányzik.

Vissza a tetejére