Lapszámok, 2000/4 CIGÁNYNAK LENNI

A történetmondás határai feszegetve vannak

(Darvasi László: Szerezni egy nőt. Jelenkor, Pécs, 2000)

Darvasi László nevével és írásaival boldogult úrfikoromban, 1994 körül találkoztam először. A régi Magyar Napló megszűnt, az új egészen más szerzőgárdával dolgozott, a népszerű Szív Ernő-novellák (-tárcák) az Élet és Irodalomban folytatódtak. Arra is emlékszem: az első Darvasi-kötet, amit elolvastam, egy Szív Ernő-kötet volt: A vonal alatt című, egyszerű kivitelű, ám igen élvezetes könyv.

Akkoriban közkeletű volt az a nézet, miszerint az irodalmi közéletnek és az olvasóknak ujjonganiuk kell, hiszen a „posztmodern terrorban” (Esterházy Péter kifejezése) megjelent egy nagy tehetségű elbeszélő, akinek szövegei olvashatóak, befogadhatóak, élvezetesek. Darvasinak két év alatt három prózakötete jelent meg, az ÉS állandó tárcaírója lett, írásait elkezdték németre fordítani. Egyesek máris a történetmondás rehabilitációját kezdték emlegetni (Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitálása. In: Csipesszel a lángot. Nappali Ház, 1994), a kilencvenes évek első felében jelentkező, ugyancsak a történetmondást előtérbe helyező prózaírókat (Péterfy Gergely, Ficsku Pál, Hazai Attila stb.) rögtön a „Darvasi-féle” vonalba sorolták. 1995-ben viszont Dérczy Péter már arról beszélt: az irodalmi élet - úgymond - észbe kapott, „fanyalogni kezdett, állítván, nem a posztmodern utáni, hanem előtti, jóval előtti elbeszélésmód az, amelyet Darvasi művel, nemhogy nem posztmodern, de még csak modernnek sem nevezhető, elbeszélései, novellái a világot (...) kereknek, lezárhatónak és egésznek hazudják” (D. P.: „Jaj, minden olyan szép, még a csúnya is”. Határ, 1995. június.) Ide kapcsolódik Balassa Péter elhíresült dicsérő figyelmeztetése: „Te Laci, itt valaki nagyon jól mesél. Vigyázz Laci, mondom szeretettel és becsüléssel” (Jelenkor, 1995. január).

Darvasi László - másokhoz, pl. Garaczihoz hasonlóan pályafutását költőként kezdte, első prózakötete, A weinhageni rózsabokrok 1993-ban jelent meg, a Szerezni egy nőt ebben a sorban - nem számítva a két Szív Ernő-tárcagyűjteményt - a hatodik. Négy novelláskötet után Darvasi 1999-ben egy nagyívű regénnyel jelentkezett, A könnymutatványosok legendáját a kritika beállította az úgynevezett áltörténelmi regények közé. Ez utóbbiak sorát a hagyományos klisé szerint Háy János Dzsigerdilen (Pesti Szalon, 1996) című munkája nyitotta meg, ide szokás sorolni még Láng Zsolt Bestiarium Transylvaniae (Jelenkor, 1997) és Márton László Jacob Wunschwitz igaz története (Jelenkor, 1997) című regényeit. Az áltörténelmi regény lényege, hogy „a szerző a történelmi kontextust és színteret egy, a historikus valósághoz alig, vagy egyáltalán nem kötődő narratíva díszleteként használja föl" (Haklik Norbert: Játék Mátyás maszkjában. Eső, 2000. ősz).

Az áltörténelmi regények - túl azon, hogy neki is van ilyennek minősített könyve - ott kapcsolódnak Darvasi prózáihoz, hogy előbbieket több kritikus a fő jeleként tekinti annak, hogy a mágikus realizmus a magyar prózában megjelent (Bényei Tamás Apokrif iratok című könyvével /Debrecen, Kossuth Egyetem, 1997/ egész kötetet szentel ennek a témának). Vannak, akik a mágikus realizmust a posztmodern után megújuló magyar próza jellegzetes formációjának tartják, úgy vélik: a „szövegirodalom” lecsengése után a mágikus realizmus lehet a magyar próza jellemző irányvonala (Haklik Norbert szóbeli kijelentése, 1998). (Jelzem: ez a stílus a latin-amerikai szerzők „fénykorához” /1950-es, 60-as évek/ képest későn bukkant föl a magyar prózában /ha valóban erről van szó/, mindazonáltal ha Darvasihoz is kapcsoljuk, ez a tény igazolja azon megjegyzést, miszerint Darvasi a posztmodern előtti írásmódot követi.)

A mágikus realizmus fő jellemzője - leegyszerűsítve - a valóság realista ábrázolása, keverve mitikus, nem evilági elemekkel. A latin-amerikai példákat jól ismerjük, a kortárs magyar prózában a kritika a fiatalok között pl. Cserna-Szabó András, György Attila, Haklik Norbert írásaiban véli fölfedezni ennek jegyeit. Hasonló jegyek találhatók Darvasi korábbi novellásköteteiben. A félig valós, félig kitalált helyszíneken a szereplőkkel egyfelől nagyon is elképzelhető, másfelől a legendák világába illő események történnek meg. Érdekes elem az idegen tájak helyszínként való szerepeltetése, magyar helyszín és magyar (fő)szereplő tulajdonképpen legkorábban a Szerelmem, Dumumba elvtársnő (Jelenkor, 1998) elbeszéléseiben jelentkezik (Darvasi e kötet darabjait folyóiratokban éppenséggel Magyar novellák alcím alatt tette közzé). A könnymutatványosok legendája szintén magyar tájakon, a török időkben játszódik; a Szerezni egy nőt-ben azonban Darvasi ismét eltávolodik a hazai tájaktól, igaz, nem olyan messzire: a délszláv háborúban, az egykori Jugoszlávia területén találja meg újabb mitológiája helyszínét.

ASzerezni egy nőt egymással lazán összekapcsolódó írásai összesen tizenhat nőről mutatnak portrét. A mágikus realizmus hagyományaihoz híven Darvasi az egészen valós helyzettől (a rendezőnő, Elena Snee látogatása) a mitikusig (Júlia Szunce soha nem ébred föl, illetve csak akkor, amikor a soha nem alvó elbeszélő álomra szenderül) fölvonultatja eszköztárának kellékeit. Egyes szereplők (pl. Milenka Carica) visszatérnek, a helyszín és az idő minden novellában ugyanaz (a délszláv háború), az elbeszélésmód is állandó: egy-egy délszláv férfi meséli el a címszereplő nővel való valós és mitológiai elemekkel átszőtt kalandjait („Afféle történelmi humorista lennék - jellemzi Darvasi egy helyütt az elbeszélőt -, kelet-európai viccmester, udvari bolond, vérhumorista”). Ebben a kötetben azonban Darvasi sem írói világában, sem elbeszélői technikájában nem mutat föl újat a korábbi novelláskönyveiben már megismertekhez képest. A Szerezni egy nőt írásaira is illik Wernitzer Julianna A Kleofás-képregényre (Jelenkor, 1995) tett megállapítása: „Darvasi László szövegei detektívtörténetbe bújtatott profán legendák. A detektívtörténet és a legenda paródiájának is tekinthetők, hiszen a szerző szatirikus-kritikus éllel idézi be műveibe az eredeti műfajok stílusjegyeit, megváltoztatva és összeötvözve a két, egymástól nem is oly távol álló műfaj tematikáját” (Jelenkor, 1997. május). Ha pedig így van, a kérdés az: hogyan és milyen irányba tud elmozdulni (föltéve, ha el akar mozdulni, márpedig talán nem hiábavaló az írói továbbfejlődés szándékának föltételezése) a kortárs magyar próza egyik kanonizált, mindazonáltal valóban nagy tehetségű és virtuóz szerzője? A mágikus realizmus „bélyege” ugyanis csak mostanában lett Darvasira „ráhúzva”, ő valójában 1993 - óta kisebb-nagyobb „kísérleti” kilengésektől eltekintve - lényegében ezt a prózát műveli. Mostani novelláskötete a már ismert hangok újabb, egyébként figyelemreméltóan előadott skálázása. Változás a korábbiakhoz képest ott van, hogy Darvasi ezúttal a délszláv háborút találta meg mitikus helyszínéül. Továbbra is érvényesek tehát Dérczy Péter 1995-ös, már idézett tanulmányának zárósorai: „Szeretettel és aggódással nézem, olvasom: mi történik az utóbbi évek ragyogó tehetségű prózaírójával. És reménykedem. Nem, bízom”.