Lapszámok, 2010/4

Határtapasztalatok

Négy fiatal költő idei kötetéről

 Lázár Bence András: A teraszról nézni végig. Budapest, Parnasszus könyvek, 2010

Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem. Budapest, Parnasszus könyvek, 2010

Toroczkay András: Napfényvesztés. Budapest, Magyar Napló, 2010

Ayhan Gökhan: Fotelapa. Budapest, JAK+PRAE.HU, 2010


Az emlékezés határai

A gyermeki tudat eszmélkedése költői tevékenység. Ehhez az eredendő állapothoz nyúl vissza Lázár Bence András könyvének majd’ egészében. Előbb tematikusan, később a gyermeki psziché poétikus szervezőelveit működtetve tovább. Azt az élményt mutatja meg nekünk, hogy felnőttként képesek vagyunk emlékezni a gyerekkori emlékképekre, ám azok eredetéhez nincs hozzáférésünk. A teraszról nézni végig első, Családi albumból című ciklusát egy olyan versbeszélő tárja elénk, aki higgadtan elmélkedik, nem gyermeteg, gondolatait mégis a gyermekkori emlékek töltik ki. Elemi erővel ragadják meg apró, hétköznapi részletek, amiket képtelen kiverni a fejéből, és újra meg újra előveszi őket, mert meg akarja fejteni a gyerekkor titokzatos hangulatainak lényegét. Ilyen a kertre néző terasz, egy rózsafa, a nagypapa utolsó fekete hajszála, egy macska fejsebe, vagy olykor csak olyan kicsinységek, mint a tusfürdő, a sampon vagy a mosogatás viszonya az anyával – amely idővel kellő súlyra tesz szert. Lázár úgy bánik a gyermeki tekintet által kiragadott képi motívumokkal, hogy azokat utazómotívumokká teszi; számos középhosszú formát megvalósító szövegét a gondolatritmus szervezi, amelyben a költői képek vissza-visszatérnek, elliptikusan, váratlanul egymásra retusálódva. Így aztán egy motívum újabb előfordulása mindig más jelentésmezőt nyit; egy a gyermeki szem számára fixáló kép fokozatosan másokba íródik át – így képződik meg egy egész világ, egy egész gyermekkörnyezet, családi múlt hangulata, amely egy finom rezignáció; egy kukán melegedő félszemű macska és egy zsák a hömpölygő, kontemplatív hosszúmondatokban folyvást alakulva világszemléletté szélesedik: „Láttam, hogy a születés csak egy zsák, / melyben kacatok vannak. / Láttam azt, hogy a halál csak egy macska, / melynek kivájták a félszemét, hogy jobban lásson.”

E visszafogott, felnőtt komolyságú, rezignált hangú beszélő szervezi meg ezt nekünk egy gyermeki agyból kikukázva, egy afféle lassú mantrázással, ahogy a képek ismétlődnek, majd variánsaik lépnek elő. Ezek a család életét érintő „így jöttem”-versek e szervezőelv miatt már-már narratívát is kiadnak, hiszen a motívumok cirkulációja nem áll meg egy szövegen belül. Gyakoriak Lázár verseiben a versvéget és -kezdetet összefűző megoldások, sok esetben egymástól igen távol eső szövegekben, így végül egyfajta családregényt olvasunk versben elbeszélve.

Lázár könyvének másik felében megjelenik a kamaszévek feltárása is, de még inkább a párkapcsolatok analízise. Nem hagy fel azonban a könyv elején kidolgozott költői beszédmóddal, itt is megmarad az ízlelgetés, egyes apróságok gondos újraértékelése, amelyek viszont olykor már nélkülözik a rezignációt: a szerelmi tárgyú szövegekben megjelennek rövidmondatok és keserű indulatok is. De egy, a családra visszanyúló szövegben most már egy falevélvasalásból eljuthatunk akár ilyesféle maró elemzésig is: „Jó lenne téged is / így berakni egy könyvbe, / aztán meg elővenni, / megnézni a tested, hol / száradt el legjobban, / hol szakadoznak / az izmok a csontjaidról. […] Vagy egyszerűen csak odadobnálak / abba a kupacba, nem vennélek / észre többet”. Végül a könyv két alapvető hangütése szimbiózisba lép: a karcos, bántó szerelmi hang szervesül a családról alkotott gyermeki, de felnőttként megszervezett emlékek távolságtartó, leíró jellegével, és felkavaró, új minőséget teremt

A teraszról nézni végig című kötet záróversében.

 

Klinikai és etikai között

A betegség vagy a test bármely diszfunkciója a lét határélménye. Megnyilvánul az addig nem tudatosult: a testileg benső és külső („Már nemcsak azok alapján mozogsz; / érzed is mozgásod törvényeit.”), az ember tudatába jön számos testi működésnek, és ezek egyszeriségének. Szöllősi Mátyás ezt a tapasztalatot, s az ebből származó bölcseletet elemzi Aktív kórterem című könyvében. De ennél sokkal többet is, hiszen sebészkése nem csak a test újrafelfedezésének munkanaplója, hanem a beteg test megnyomorulásának, lealjasulásának etikai problémáit is számba veszi: „Mikor ötödik társunk vért hányt, / az nemcsak szájízünket bolygatta meg. / Tiltott mezőre lép, aki a kórteremben / félelmet okoz. // Legnehezebbek a szagok. / Közös helyiségben, közös ocsmányságok. / Magyarázkodásnak nincs helye. // Sóvárognak utánad, ha a folyosón lebzselsz. / Cél vagy és egyben eszköz. / Érdeklődésük fiatalságod felé / legalább őszinte: / te még nem a halállal játszol, / és ez gyűlöletük alapja.”

Szöllősi betegség- és orvosi eljárásleírásai különös kettősség jegyében fogannak. A versben megszólaló hang egyfelől olyan szikár és távolságtartó megállapításokkal kommentálja a testi eseményeket, mintha csak ő lenne az orvos maga, de legalábbis egy harmadik személy, afféle voyeur medikus. Másfelől azonban e tárgyilagosságot erős intenzitású személyes megjegyzések szegélyezik, amelyből egy keservesen szenvedő alany kiáltása szűrődik ki. Az eredmény egy multiplex személyiség, aki miközben az eleven testi kínjáról és az emiatt kialakult életviteli megpróbáltatásairól ad számot, precíz és távolított analitikussággal viszonyul a fizikai határtapasztalat eleven közvetlenségéhez: „[m]egfogtad a nemi szervem; / akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok. / Mert nem tudlak kielégíteni. / Nincs hozzá erőm. / Ha egy ilyen helyzetben hozzád / érnék, megmutatkozna gyengeségem; / nem a test vállalja a kockázatot, / csak eszközként asszisztál.”

A kóros test feltárásán és a preparált erkölcsi szövetek rögzítésén túl azonban Szöllősi a határtapasztalat megmunkálása során filozófiai megállapításokig is eljut: a bajok analízise nem pornográf, hanem a lét megértésére irányul. A fizikai tapasztalatokból élettapasztalatot és életértést sajtol ki; ennek fonákjaként pedig halál-metafizikához vezeti el a versbeszélőt önnön meghasadtsága: a test „[ö]nállóságra tör. Időt, teret igényel. / Másként a pusztulékony testeket / más testek mozdulatlansága mentené meg / az élettől.” Szöllősi egy, a szokásostól eltérő halálfelfogással operál: amint megszűnünk törődést vindikálni magunknak, amint a szervezet feladja automatizmusait, a világ feléje való moccanatlansága biztosítja számára a lét visszáját, s nem valami más, valami önálló, benső, misztikus mozgatórugó.

Szöllősi érdeklődése azonban nem merül ki az etiko-klinikai analízisben: kötetének másik nagy tematikus vonala a flâneur-költészet; a város, a városi élmények, érzéki és hangulati tapasztalatok feltárása. Van itt minden: lerészegedett kóborlások, kurvák, koldusok és törpék. „Városunk egyszerű, mégis nehéz. / A kirakatok véznák, üresek. / A Jászain gyakorló térzenész / játékából már csak a szünetet // hallom. Cégtáblák és neonterek / gyűlnek körém, akár a rácsok. / Szokatlan az, hogy mindent ismerek. / Nem mondhatnám, hogy megigézve állok” – írja, és ebből kiviláglik, hogy a klasszikus flâneur céljához és attitűdjéhez képest az urbánusban történő megmerítkezésben van valami kiábrándult és visszájára fordult: a város ismerete adja az impulzusokat, nem pedig a minden sarkon ránk váró új élményekkel való töltekezés. Mindezeknek a lírai beszélő által történő felismerésében azonban ugyanazt az analitikus viszonyulásmódot érhetjük tetten, mint a kór-költészet esetében; s ennélfogva a város diagnózisa sem kevésbé távolságtartó és fájdalmas.

 

A személyesség szürrealitása

Sokféle irodalmi gyászmunka létezik: vannak, amelyek a múlt és a halál emlékeit felülstilizálják, és egységesítő törekvésekkel formálják meg; s vannak, akik a közvetlen, vagyis szervezetlen életanyagot akarják felmutatni a maga tagolatlanságában és csomósterének változékonyságában. Toroczkay András első, Napfényvesztés című kötete az utóbbi metódus jegyeit mutatja. A könyv túlnyomó része tulajdonképpen családlíra, amely egyfelől egy hiányformák felsorakoztatásából álló memento mori, másfelől egy intim és vallomásos szólongatása a már jelen nem lévőknek.

Toroczkay messzemenőkig a hétköznapiságból indul ki: olyan egyszerű élethelyzetekből dolgozik, mint például az anya hiányától eltorzult „családi” étkezések, vagy a nagynéni gyógyszerszedési szokásai. A plasztikusan megrajzolt szituációkban aztán visszatérő, néven nevezett családtagok jelennek meg; s abból, ahogyan a versben beszélő őket felemlegeti, intenzív és élet közeli figurák keletkeznek, akik egy ponton már annyira életszerűek, hogy az olvasói élményben alig lehet tőlük távolságot tartani, s önkéntelenül adódik a referenciális olvasás, amelytől nem mellesleg eléggé óvakodik általában a kortárs honi irodalom, jóllehet ez az elhatárolódás nem megnyugtatóan megalapozott.

Toroczkay személyes, a referenciális olvasás lehetőségét kínáló hangvételében – az olykor-olykor ingerült és vádló, de – szeretetteljes érzelmek vívnak meg az elmúlás abszurd logikájával, vagyis a visszafordíthatatlansággal, és az élet azon arcátlanságával, hogy megengedi magának: elillanjon szeretteinkből.

Életünk eme botrányos képtelenségét úgy mutatja meg – hűen az életvilág inkonzisztenciájához –, hogy a személyes megszólalásba olyan kevert minőségeket visz bele, amelyek egyszerre teszik a meghitt emlékbeszámolókat egyénítetté, illetve elidegenítetté.

„[M]ikor még / nem folyt ennyire szét gyönyörű / tekinteted, és alakod volt, mikor / testedben még ott volt a lehetőség, / jelentettél valamit. […] Még az a vörös sálas / török vámpír a Ködlámpa pultjánál / is reálisabb, mint te, te csak a múlt / alkatrésze, sorsom vagy, szánalmas, / mindennapos másnapos apokalipszisem / díszlete, együgyű tanúja voltál.” De Toroczkay gyakran sokkal tovább is megy: tulajdonneveket, márkaneveket, számokat, szám- és filmcímeket szerel szövegeibe, amelyek pusztán afféle pszeudokonkrétságot eredményeznek. Mikor már elringattuk volna magunkat abban, hogy egy család valóságos dolgaiba kapunk betekintést, ezek a hétköznapi világból vett elemek – anélkül, hogy egyértelműen kinyilvánítanák a szöveg szövegiségét – egy költői manipulátor jelenlétét engedik sejtetni; de legalábbis annyit biztosan, hogy az életben az a kevés, ami nem líra, hanem puszta életvilág, lírává formálható. Így lesz az élet szürreális mozzanataiból költői szürrealitás, mely aztán már nem abszurdként, vagyis nem gondolati alakzatként, hanem egészen más minőségként, például a megbetegített szeretet jeleként mutatkozik meg Pumukli és a holtanya fúziójában: „Miután vörösre festetted a hajad, / egyre ritkább vendégét fejbőrödnek, / Pumuklinak kezdtünk becézni. / Nevettél rajta. […] De nem szeretted a vörös parókát, / habár nyáron is felvetted / a váratlan vendégek kedvéért. / Engem szalasztottál érte az emeletre. / Nézlek az asztalon, / emberből sündisznóvá alakulsz, / csak én látlak, ha irreális méretűre nősz. / Ilyenkor nevethetnék is rajtad, de félek, / csak te értenéd.”

 A Napfényvesztés tehát úgy játszik az olvasóval, ahogy a tragikus sorsból merített költői képek szürreális mozzanataival játszik – természetesként ismerjük fel a halál képtelenségét.

 

A nyelven kívüli

Az árvaság szemlélete nem kizárólag az élethelyzetek és az emlékek felfogásán és befogadásán keresztül lehetséges, hiszen mint minden emberi történés és történet, a gyász és a magunkra utaltság is nyelvileg adódik számunkra. Ayhan Gökhan verseiben az elárvultság nem életvilágbeli tény, hanem nyelvi esemény.

A Fotelapa című kötet – miként azt címe is mutatja – családtagokból rajzol meg különös figurákat, akik azonban nem cselekvő személyek, hanem nyelvi képződmények, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy családtag halála után nem kizárólag érzelmek maradnak. Ayhant a nyelvi nehézségek, vagyis a kimondhatatlanságok foglalkoztatják: a holtak különös képzetekké alakulnak át; illuzórikus figurák, hiszen a tudat számára csak hiányuk után visszamaradt élettényekkel, tárgyakkal vagy helyekkel őrzött kapcsolataik révén adottak. Nehéz mit kezdeni a beszélni akarással úgy, hogy a szavaknak, referenciájuk híján, fogytán az érvényessége.

A kötet verseiben ez úgy mutatkozik meg, hogy a szövegek a lehetségesnél jóval kevesebb érzéki anyaggal rendelkeznek; ehelyett inkább jelentéseltolásokkal dolgoznak, vagy éppenséggel új jelentésadások eseményeként fogják fel a gyásszal ápolt kapcsolatot: „gyűjtögetem hozzád a szavakat, / bőrkabát és szorongás-apa, én sem / hittem volna, ami azóta felfoghatatlanul / megtörtént”. A szavak keresgélése egy ponton persze kilátástalanul zsákutcába jut, amikor a halálról, ami nem az élet része, az eleven nyelv segítségével akarunk számot adni, s nem marad más hátra, mint elmenni a nyelv határáig, és új névadásokkal és fogalomalkotásokkal kísérletet tenni egy egyszemélyes nyelv létrehozására: „Hűtőbátya, most nevet kapsz, / és nincs beleszólásod ebbe, / aki ötvenhét éve született, annak / nincs korszerű beleszólása. Nincs / ágy, ami alól kihúzhatsz, új névvel / kerülsz át a túlvilágra.”

Mindez abban csúcsosodik ki, hogy a lírai beszélő, már nem csak szavaival bíbelődik, de magával a nyelvvel kezd foglalkozni, s tematikusan is kifejezi, hogy a nyelvnek hibái vannak; hibái, amelyek voltaképpen az élet hibái, mert a halál nyelvi megfogalmazásának lehetetlensége egybeesik a halál lehetségességével. „Van, aki lyukat beszél a nyelvébe, / ki hitte, meghalsz, apabátya, / hűtőből csúszol át a föld / középpontja felé” – írja mintegy tanúsítva: ahogy a szeretteink kicsúsznak kezünkből, úgy csuszamlik meg a nyelv is.

Végül tehát a nyelv az egyedüli vádlott, őt kellene faggatni, kikérdeni és kérdőre vonni, de „az apafotelről / a nyelv nem magyaráz.”

Ayhan kötetének másik vonulata ugyanezt a problémát járja körül, de most már nem az árvaság, hanem a test kapcsán. Hogy ugyanis a test is nyelvileg artikulálódik, mert a test csak megnevezésekor mutatkozik meg testként – a névadás előtt önazonos, s nincs jelentése, mert nem szó és nem fogalom. „Az idegen nevekkel bajban vagyok, / a testből kifelé vezető úton, / a tévedéseim újraismételt játékában / meggondolom, melyik arcra emlékszem / szívesen, a fény rajta hagy mindenen, / nyomot hagy a valódiból, töredéket belőlem. // Komolyan veszem magam és más / elhallgatásával magyarázom, esetleges / ég alá egy kizárható testet teszek, ami / hasonlít rám, de nem ugyanaz, ami / ahhoz hasonlót, de nem ugyanazt / akarta mondani.” A család kihalása tehát testek elhalása, melyek helyébe csak a nyelvet tudjuk állítani, de ez örökös szélmalomharc, mert a szó általi léttételezés sohasem önidentikus, hanem minduntalan továbbutal.

A Fotelapa ezen bölcseleti nehézségekkel való küzdelmei ellenére cseppet sem filozofikus, már ami a szövegek felszíni megformáltságát illeti, és nem is viharos – nyugodt intonációval szólaltatja meg az árvaság szóbeli gondjait.