(Hrabal és a cigányok)

Jól figyeljenek arra, amit most mondok.

A következőkben egy dologról lesz szó. Arról, hogy Hrabal sörízű, rakoncátlan dialektikájában, mely kizárólagosan a személyiség élettörténetében létező dialektika, milyen szerepet szán szelleme édestestvéreként megtestesült népének, a cigánynak.

Kedvenc Hrabal műveim, az Őfelsége pincére voltam és a Túlságosan zajos magány sokadik újraolvasásakor a történetek magával ragadó mágikus realizmusa, valamint a rendszeresre zagyvált, s mégis lenyűgöző életfilozófia mellett szemet szúrt egy apróság, mely nagyobb jelentőséggel bír szövegbeli terjedelménél. Mind a meggazdagodásért küzdő pincérfiú Odüsszeiájában, mind pedig a szelleme gyarapodásáért élő, hulladékbálázó Haňta szókratészi kálváriájában hihetetlenül fontos és jelképes szerepet töltenek be a cigányok, mint a világtól és embertársaiktól elidegenedett hősök támaszai, Hrabal dionüszoszi entellektueljeinek fegyvertársai. Jelenlétük nem pusztán a szerző szociális érzékenységgel átszőtt írói fantáziájának és extravaganciájának bizonyítéka, hiszen általuk az emberi létezés autentikus képviselői testesülnek meg: a milliomosból útkaparóvá avanzsált pikolófiú, Haňta, a hulladékbálázó és a cigányok.

Talán a sokadik olvasat vagy a „vakító napsütés” - amelyben a könyvet olvastam - következtében az Őfelsége pincére voltam számomra olyan filozofikus fejlődésregénynek tetszik, melyet a „Szellem fenomenológiájá”-nak a rendetlenségével és szertelenségével sajátosan hrabali hétköznapokba emeléseként képzelek el. (Ez a hasonlóság persze komolytalan és rendszertelen, hiszen szerencsénkre Hrabalnak nem okoz problémát a hegeli dialektikát Schopenhauer egzisztencializmusával, Lao-ce Tao-Te Kingjével és még egy sor modern elmélettel ötvözni.) Ez a regény tehát a progressus ad futurum és a regressus ad originem, vagyis az abszolút tudás és a teljes megbékélés felé mutat, a Túlságosan zajos magány pedig a progressus ad originem és a regressus ad futurum, a kezdethez, a paradicsomi állapothoz való visszatérés, amely a másikkal egyenértékű állapot, mindannak ellenére, hogy ez a felemelkedés a teljes elbukásban ölt testet.

Az Őfelsége pincére voltam a személyiség dialektikus fejlődésének portréja, melyben a főhős életútja önmagának megismeréséhez, ezáltal az önmagával való megbékéléshez visz. A történet főhősét, a magányos és aprócska pikolófiút kizárólag az a cél vezérli, hogy meggazdagodjon, és azok közé tartozzon, akiknek korábban engedelmeskednie kellett. Ezt azonban akkor sem sikerül elérnie, mikor már maga is milliomossá és szállodatulajdonossá válik. Az együttérzést és a szeretetet ugyanis nem a teljesítmény és a pénz alapján osztogatják. Csak a milliomosok táborába való tartozás reménytelenségének felismerése döbbenti rá, hogy mindeddig rossz helyen keresgélt, és ez a döbbenet jelenti a megvilágosodás és az önmagával való megbékélés állapotának kezdetét. Az igazi út akkor rajzolódik ki számára, amikor a sajátját járja, igazán tevékennyé csak akkor válik, amikor már semmit sem akar tenni, és igazi barátokra is csak akkor talál, amikor már nem vágyik társaságra.

Odüsszeiájának utolsó stádiumában saját akaratából jelentkezik a teljes magánnyal és magára hagyatottsággal járó útkaparói munkára. Ez az állapot a személyiség kiteljesedésének állapota, melyben Hrabal ötvözi Lao-cének a visszahúzódás művészetéről szóló gondolatát Rousseau elméletével, amely a természethez való visszatérést mint az emberi elidegenedés megszüntetését hirdeti. Ez a visszavonulás azonban az önmagára-találás szakasza, melyben - Dali mesterséges emlékezésének segítségével - a szellem befutja utolsó körét, eljut önmaga teljes és tökéletes megismeréséhez. Erdei remeteségbe vonulva hősünk elhagyja az emberi világot, és mégis igazi társakra lel a maga köré gyűjtött állatokban, az útkaparó cigányokban, és végül a falu kocsmájának zátonyra futott sorsú embereiben. Ők lesznek az elsők, akik, életében először, viszonzást nem váró, odaadó szeretettel veszik körül. A cigányok mellett először talál megértésre és részvétre, hisz az ő életüket is az úton-lét és kirekesztettség kíséri, és ugyancsak képtelenek beilleszkedni. A cigányok jelzik tehát az utolsó állomást, a révbe érést, ahol az életútra való visszaemlékezést és megértést követően csak egyetlen fejlődési fok marad hátra, a világ valamennyi élőlénye iránt tanúsított szeretet stádiuma.

A Túlságosan zajos magány ugyancsak egy élettörténetekkel tarkított belső monológ és megvilágosodás története. Mint az Őfelsége, ez a mű is jelentős bölcseleti tartalommal telített. Polémia Kant azon gondolataival, miszerint az ember két világ polgára, fizikai lényként a természet része, és annak alávetett, de mint szellemi lény - és ez adja lényegi tulajdonságát - a szellem alkotta erkölcsi törvényeknek engedelmeskedik. Kant szerint tehát a világnak nemet mondani tudó képességünk a szellem erejében lakozik, és Hrabal ezt az állítást ülteti át kisregénye nyitóképébe.

Haňta, a hulladékpapír-bálázó, a világtól elvonultan egy pincében végzi munkáját. Az emberek számára érdektelennek vélt könyveket és egyéb papírhulladékot kell előkészítenie a bennük rejlő tartalom végső megsemmisítésére. Haňta szinte egész életét ebben a föld alatti édenkertben tölti, és az így eltelt éveket a könyvekben rejlő tudás elsajátításának szenteli. Nem zavarja a világ embertelensége és idegensége, mert az emberektől teljesen elvonulva él, a magáévá tett szép gondolatok és a temérdek sör mámorától megrészegülve. A fenti világgal való kapcsolatot két cigány lányon keresztül tartja, akik hulladékpapírt guberálnak számára, lehuppannak mellé a pincébe, majd elfogyasztják uzsonnáját, és mellesleg, Jézus és Lao-ce látomásával ajándékozzák meg hősünket. Miután Haňta és a külvilág kommunikációja teljesen zátonyra fut, egyedül a cigány lányokkal képes magát megértetni. Ahogy tehát a kör kerületén összefutnak az ellentétes irányok, úgy kötnek barátságot az emberi szélsőségek, a cigány lányok által képviselt totális és tökéletes érzékiség, valamint a főhős abszolút szellemisége.

Az idős Haňta történetén túl a novella másik vonulata az emlékezés síkján fut, melyben elénk tárulnak a hulladékbálázó fiatalságának fontosabb pillanatai, a kiteljesedni nem tudó szerelmek, melyek csak erősítették benne azt a hitet, hogy az őt be nem fogadó társadalom elől a könyvekkel teli bálázóba meneküljön. A visszaemlékezés segítségével elénk idézett szerelmek között bukkanunk rá Haňta és egy másik cigány lány viszonyára, a romantikus történetre, mely akkor esett, amikor hősünk még visszarángatható lett volna alagsori magányából. Csak ez a lány tudott közel férkőzni hozzá, aki minden éjjel hazavárta, vacsorát főzött neki, és szótlanul beszélgettek a sötét éjszakában. Ez a cigány lány, akinek, amikor sárkányt eregettek, szilárdan meg kellett vetnie lábát a földön, nehogy felszálljon a mennybe. Ám mire a lány szeretete meggyőzhetné, hogy jobb a földön maradni, mint a mennyben vagy a könyvekkel teli pincében, megint közbeszól a külvilág, és a náci népirtás véget vet kapcsolatuknak.

A világ azonban nem tartja tiszteletben a pince magányát sem. Mivel a Haňta által végzett munka (Hegel megszüntetve-megőrzésének szimbóluma) legalább annyira szól a megőrzésről, mint a megsemmisítésről, a hulladékgyűjtő örökké dühös főnöke helyette ifjú, a könyvekben rejlő gondolatokra fittyet hányó munkásokat hozat a bálázóba. A paradicsomából való kiűzetésre Haňta - Szókratész és Seneca példáját követve - úgy reagál, hogy nem hajlandó az új, az ő értékrendje számára elfogadhatatlan környezetben élni, inkább a halált választja. Öngyilkossága azonban kiteljesedés, mert a halál egyben a megvilágosodás állapota, amelyben rádöbben, hogy élete legfontosabb élménye a kis cigány lányhoz fűzött szeretete, vagyis hogy a lényeg nem a pincebeli könyvekben olvasható, hanem csakis az emberi életben élhető át. Ezzel a felismeréssel Haňta, a pince után, belép második paradicsomába, ahonnan többé senki se tudja kiűzni.

Hrabal számára a végső megoldás az Őfelségében írtakhoz hasonlóan Schopenhauer szeretetről vallott gondolataival fogalmazódik meg, és ezzel egyben pontot tesz a Kanttal folytatott vita végére is.

Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.