Lapszámok, 2017/2

Alváskúra a Tolnai Lajos utcában
Ezüst borító, rozsdabarna gerinc
Lángos

 

 

Alváskúra a Tolnai Lajos utcában

 

Magyar szakon végeztem egy vidéki egyetemen, de nem akartam tanítani, és nem voltam elég tehetséges sem az irodalomtörténethez, sem a grammatikához. Változatos munkáim voltak, egy időben spermadonorként éltem, később egy halottasházban vállaltam takarítást, egy darabig (a gazdasági világválság kirobbanása után egy évvel) még külföldön is dolgoztam. Egy pubban pincérkedtem. A pub egy faluban található, a falu pedig Skócia mélyén. Egy halásztól béreltem lakást, aki rákokat tartott a fészerben, egy óriási tartályban. Soha nem próbáltam megfejteni, miért jó üzlet ez neki, vagy hogy a rákoknak miért jó, egyszerűen nem érdekelt annyira. De sok időt töltöttem azzal, hogy bosszankodtam a zajon, idegesített a folytonos búgás a fészerből, főleg éjszaka. A lakással szemben, az utca túloldalán volt egy kis antikvárium, benne pedig az antikváriumos: egy ősz hajú, sánta néni. Folyton mosolygott, és kekszekkel kínálta a vásárlókat. A főnököm, Charles Merton (Charlie) mondta, hogy ne fogadjak el a nénitől soha semmilyen kekszet. Legalábbis, ha jól értettem, ezt mondta. Soha nem igazodtam ki Charlie-n, és talán nem csak azért, mert nem beszéltem jól a nyelvét. Egyszer kitalálta, hogy éjfélkor válogassunk húsokat. Hajnali kettőkor végeztünk, végig szakadt az eső. Nem értettem, miért nem nappal csináljuk.

Quo modo insomnia frictione plantae curetur. Ez volt a címe a könyvnek, amit a kekszes néni a kezembe nyomott. Erősködött, hogy olvassam el. Mondtam neki, hogy nem tudok latinul, mire ő azt mondta, nem is kell, a könyv nem latinul van, hanem angolul. Mikor ránéztem, valóban láttam, hogy a cím már angolul van ráírva.

Bárcsak író lennék! Nem tudom szavakkal visszaadni, mennyire meglepődtem. Ráadásul az angol címet éppannyira nem értettem, mint a latin szöveget, de mikor próbáltam volna ezt elmondani a néninek, ő megragadta a hüvelykujjam, és a körmömre nézve megmondta a nevem, ami annál is különösebb volt, mivel nem mutatkoztunk be egymásnak. De nemcsak a nevem mondta meg, hanem a halálom napját is. Talán Charlie-tól tudta. Mármint a nevemet.

Nem emlékszem, hogy bármit fizettem volna a könyvért, vagy ahogy én hívom, a Crohn-Traumschmidt-kódexért. Furcsállottam, hogy ilyen értékesnek tűnő könyvet egy idegennek ad. Aztán az is eszembe jutott pár napra rá, a kekszes nő talán csak kölcsön akarta adni. Talán csak én értettem félre valamit. Vissza is mentem az antikváriumba, hogy visszaadjam az általam értelmezhetetlen könyvet, de láttam, hogy az üzlet bezárt. Az ablakai bedeszkázva. Megmagyarázhatatlan, furcsa érzésem lett ettől. Mivel az eső is esni kezdett, otthon bezárkóztam a szobámba, és miközben alattam a rákkal teli tartály búgott, az utcát pedig vigasztalan eső mosta, beleolvastam a sűrűn írt oldalakba. Ugyan megint csak nem sokat értettem belőle, mivel ekkor még nem beszéltem olyan jól a nyelvet, az ábrák viszont elvarázsoltak. Ki tudja, mire jó szerkezetek, ki tudja, mit csináló öltönyös figurák, ki tudja, mit ábrázoló grafikonok.

Fél év múlva, mikor hazautaztam Magyarországra, néhány szoft erotikus magazinnal és egy Nick Hornby-regénnyel, természetesen magammal hoztam a kódexet is.

Akkor már jobban tudtam angolul, valamennyire megértettem a Nick Hornbyt is, de el kellett telnie még egy évnek, mire megint a kezembe mertem venni a kódexet.

Leírhatatlan érzés volt beleolvasni a Crohn-Traumschmidt-kódexbe, és végre felfogni valamit, ami azelőtt még csupán érthetetlen jelek halmaza volt. Értelmezhetetlen ákombákom, megfejthetetlen betűlabirintus. Az első mondat így szólt: „Boldog az, aki birtokolja ezt, boldogabb, aki olvassa, és a legboldogabb, aki érti.” Elvesztem tudásom szintlépésének mámorában!

Azt nem mondom, hogy Crohn-Traumschmidtnek minden szavát értettem, de a lényeget igen, legalábbis akkor azt hittem. És már ettől a legboldogabb ember voltam a földön. Akkor már hónapok óta küszködtem az alvászavarral. És a könyv éppen erre volt gyógyír! A címe is ez volt: Hogyan kezeljük alvászavarunkat talpmasszázzsal. Az utószóból (amit az angol fordítója, egyben talán az egyetlen szigetországi Crohn-Traumschmidt-kutató írt) az derült ki, hogy egy Párizsba emigrált szovjet tudós írta, Vladimir Crohn-Traumschmidt. Tudományos pályája koronakövének szánta, hatvannégy évesen jelentette meg, nem sokkal később meghalt. Az alvással foglalkozó komoly tudóskörökben afféle bolondnak tartották New Yorktól Tokióig.

Amikor a könyv végére értem, ahol – az első rész elméleti alapozása után – a gyakorlatok, jó tanácsok voltak, úgy gondoltam, kipróbálom magamon is a Crohn-Traumschmidt-módszert.

Mikor éjféltájt felébredtem, kezemben a talpammal, rögtön tudtam, hogy a módszer működik. Viszont nagyon megijedtem, mikor a monitor jobb alsó szélére pillantva rájöttem, hogy nem pár órát aludtam, ahogyan a módszer ígérte, és ahogy addig hittem, hanem két napot. Két teljes napot!

Ez persze azt is jelentette, hogy valószínűleg rég kirúgtak a Haldokló Varangyból. A Haldokló Varangyról elég annyi, hogy egy elég rossz hely (kocsma és étterem) volt a kilencvenes években, aztán tulajdonosváltás után kicsit jobb hellyé vált, hogy az újabb tulajdonosváltást követően az eredeti állapotoktól is fényévnyi távolságra essen vissza.

Egyik nővéremnek szintén meggyűlt a baja Insomnia hercegnővel. Őt az öngyilkosságba hajszolta ez a szörnyű kór. Már miatta is úgy éreztem, hogy nincs más választásom, bármennyire is féltem a Crohn-Traumschmidt-módszer legnagyobb veszélyétől, az örök álomtól, vagyis a haláltól, profivá kell válnom. Hirdetést adtam fel, és legnagyobb ámulatomra fél óra múlva már csöngött is a telefonom.

A Tolnai Lajos utcában lakó nő a kilencedik kuncsaftom lett volna. De nem vállaltam. Elektronikus levélben keresett meg, akkorra már számtalan helyen hirdettem, sokszor a saját nevemen, de legtöbbször Morphin avagy az álmok kovácsa néven. A kuncsaftjaim egymásnak ajánlottak.

Nem tudom elhallgatni a tényt, hogy legnagyobb sajnálatomra elvétve ugyan, de akadt olyan, akin a Crohn-Traumschmidt-féle módszer sem segített. Például egy István nevű kilenc-tíz éves, aki magát Pistikének kívánta szólíttatni, teljesen immunisnak bizonyult minden próbálkozásra. Szüleivel több éjszakán keresztül virrasztottunk, de Pistike éberségét nem tudtuk legyűrni. A talpmasszázsra gurgulázó nevetéssel reagált. A szülők nagyon csalódottak voltak, így hát – amit nem szoktam – perui főzettel is kísérleteztem, habár azt még Crohn-Traumschmidt is mambó jambónak nevezte. A főzetben annyi altató volt, hogy egy elefántot is hetekre leterített volna. Talán valami agyi anomália tarthatta ébren Pistikét, vagy valami dizájner drog. Kobratekintettel nézte végig a kezelést, s már nem nevetett egyáltalán. Mindenesetre pénzt nem kértem a csúfos kudarcért.

Érdekes, hogy egy néninél, Selbst Eleonórának hívták, aki a Bartók Béla úton lakott egy óriási tetőtéri lakásban, és állítása szerint 1956 novembere óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem (nyilvánvaló hazugság, de olyan meggyőzően mondta, hogy egy pillanatra elhittem), szintén visszatarthatatlan nevetőingert okozott a Crohn-Traumschmidt-módszer, főként mikor A sötét anyag eredete című szakaszt olvastam fel neki a könyvből (a módszer nemcsak talpmasszázsból állt, különféle technikákat vegyített, ezek közé tartozott a tudományos szövegek felolvasása is). Tőle ugyan szerettem volna elkérni a pénzt, mert megérkezett egy váratlan gázszámla, de a nevetéstől képtelen volt bármiféle beszédre, kirabolni pedig nem akartam. Így hát üres zsebbel távoztam.

Professzor Crohn-Traumschmidt hosszan írt a hitetlenekről a kódexében. Egy helyütt így fenyegetőzik: „aki módszeremben kételkedni merészel, aki visszautasítja az ajándékot, amellyel nyugalmat szerzek a meggyötört nyugati embereknek, azt diákjaim puszta kézzel tépik szét.” De én a professzornak ezeket a kirohanásait soha nem vettem igazán komolyan.

A Tolnai utcai kuncsaftot nem azért nem vállaltam, mert féltem a kudarctól. Biztos voltam a módszerben, és addigra már az esetleges fiaskót is a választott pálya természetes velejárójának könyveltem el.

A nőt azért nem vállaltam el, mert őrült volt. Már amikor telefonon megbeszéltük a találkozót, gyanakodtam. Észleltem a hangjában valami egészségtelen derűt. A nevetése rettegő volt. Valami ősi félelem fészkelt a kacagása mögött. Azt mondta, hogy tulajdonképpen teljesen kezdő az insomniában. Egy szerdai napon nem tudott elaludni, s amikor beszéltünk, vasárnap volt. De már bevásárolt minden szükséges eszközt: párnákat, szemfedőt, füldugót, több tucat relaxációs zenét töltött le a világhálóról, és egy elég drága pizsamát is rendelt egy obskúrus Srí Lanka-i pizsamagyárostól.

Ahogy a lakására értem, és először megpillantottam, átkoztam a napot, mikor betértem abba a skót antikváriumba. A Tolnai Lajos utcai nő nagy mellű asszony volt, de ez nem okozott esztétikai élvezetet, legalábbis nekem nem: sajnos nem csak a melle volt nagy, hanem mindene, a karja, a lába, a hangja.

Azt mondta, ügyvéd egy multinacionális vállalatnál, és elnézve a drága pizsamáját, ebben nem is volt okom kételkedni. Vízzel kínált, amit visszautasítottam. Rögvest a tárgyra kívántam térni. A kezelés viszonylag simán ment sokáig, még horkolt is, de a végén, mikor fizetett, azt mondta, hogy egy szemhunyásnyit nem aludt. Nem értettem. Elvileg tettethette az alvást. De miért akart volna megtéveszteni? Egy hang a fejemben azt mondta, szánalomból, mert egy szerencsétlen kóklernek tart. Már ekkor meggyűlöltem. Ettől függetlenül odaadta a pénzt, és megkért, hogy vigyem le a szemetet, ha nem sért meg. Neki sajnos túl nehéz a zsák, főleg így kialvatlanul. Mikor láttam, hogy komolyan beszél, nem ellenkeztem, gondoltam, essünk túl rajta. Amikor ideadta, az ujja hozzáért az ujjamhoz. Megborzongtam az undortól. A zsákban alig volt szemét.

Ímélben mondtam le a többi alkalmat. Azt hazudtam, hogy második szeánszunk azért nem jöhet létre, mivel felhagytam már a Crohn-Traumschmidt-féle altatással.

Három év telt el. Az üzletem annyira felvirágzott, hogy már tanítványaim is voltak, és régen elfelejtettem a szemetes nőt. Egy új páciens hívott.

Halló? Jó napot kívánok! Toroczkay András vagyok, mondta.

Bemutatkoztam én is.

Foglalkozik még altatással?

A szokásos társalgás zajlott le köztünk, elmondta, hogyan talált rám (egyik régi alvóm ajánlotta), megkérdezte, megyek-e még házhoz, mennyi a díjam, stb. Majd elmagyarázta, hogy jutok el hozzá. Sokat beszélt a kisöreg, a hangja alapján legalább nyolcvan lehetett.

Akkoriban egy korábbi kuncsaftom ügye foglalkoztatott: egy katonatiszté, Kőzet Andoré, aki az öbölháborúban zajló hadműveletekben vett részt, s akinek, ahogy fogalmazott: „megmakacsolta magát az alvókája”, és most úgy tűnik, a fizetőkéje is megmakacsolta magát, mert az egyik tanítványomnak nem volt hajlandó megadni az óradíját, mert annak a kezelés alatt megszólalt a telefonja, ráadásul valami harcias fríg dallammal, amely Andor urat a „tevebaszókra” emlékeztette. Mikor az új páciensem, ez a Toroczkay, mondta az utcanevet, nem fogtam gyanút, csak útközben döbbentem rá, mikor azon gondolkoztam, vajon álmomban jártam erre, vagy miért ilyen ismerős. Aztán rájöttem, nem álmomból ismerős a hely: a Tolnai Lajos utcán sétáltam megint.

Már elfelejtettem az ügyvédnő címét, imádkoztam, hogy ne legyen ismerős a ház, ha már az utca azonos.

Miközben az utcán sétáltam, hátamon a műszereimmel, éreztem, hogy közeledem hozzá. Jobb szerettem volna őt elkerülni, mint ahogy azt a másikat az antikváriumban, aki a körmömből mondta meg, mikor fogok meghalni. Akkor már tudtam, hogy azt is el kellett volna kerülnöm. Miközben közeledtem a helyszínhez, eszembe jutott a megjósolt halálom napja. Ezt a napot mondta a skót szipirtyó.

December első hete volt, már sötét.

Felcsengettem az öregúrhoz. Jöjjön fel, mondta Toroczkay, a negyedik emeletre, aztán forduljon jobbra, nyitva lesz az ajtó, kövesse a fényt. Kétségbeesetten próbáltam ráakadni agyam hátsó raktárában a nővel kapcsolatos információkat tároló ládára, hogy megtudjam, vajon ő is a negyediken lakott, illetve lakik-e. A kapucsengőkre, a postaládákra írt nevek egyike sem volt ismerős. Sehol egy doktor, márpedig a nő ügyvéd. Talán nem az a lépcsőház. Bárhogyan is próbáltam magam meggyőzni, miközben baktattam fel az emeletre, tudtam, hogy halálom napján újra találkozom a szemetes nővel.

A lakásajtó nyitva volt. Beléptem. A tévében a Fábry-Showder ment. Valaki a fürdőben matatott. Rögtön tudtam, hogy nem Toroczkay lakásában vagyok. Sok mindent változtatott a berendezésen a nő, de azért felismerhetően ugyanaz a lakás volt. Ugyanaz a lakás, amelyben egyszer már jártam. Az ügyvédnő lakása, akinek azt hazudtam, hogy felhagytam az alváskúrákkal. Ekkor szólalt meg a szomszéd lakásból Toroczkay. A folyosó falai visszhangozták hangját. A nevemet üvöltötte, merthogy – mint később kiderült – nagyothallott. Földbe gyökerezett a lábam. A fürdőszobaajtó olyan lassan nyílt ki, mint egy álomban. Az a nő volt az fekete ruhában. Lefogyott, már nem volt mindene nagy. Gyönyörű, feszes teste volt. Viszont mindene fekete, nyilván gyászolt valakit. Csak a napszemüveget nem értettem. Hiszen sötét volt amúgy is. Ekkor megfordultam, és rohanni kezdtem volna, de elfeledkeztem a dohányzóasztalról.

A nő csak sétált felém, én hisztérikusan üvöltöttem: úgy másztam kifelé, négykézláb, a lakásából. Mikor a folyosóra kiértem, már háttal kúsztam, és hallottam, hogy becsukódik a lakása ajtaja. Ekkor pillantottam meg az öregembert, aki az ajtajában állt.

Na mi van, töki, eltévesztette a házszámot, kérdezte üvöltve. Nem válaszoltam, csak beugrottam a lakásába.

Később, mikor Toroczkay már pizsamában volt, én pedig a Crohn-Traumschmidt-kódexet lapozgattam, készülve a felolvasásra, és minden percben várva, hogy a nő kopogni fog az ajtón, s felelősségre von, talán rendőröket is hív, akik bilincsbe verve visznek el, mert hazudtam, akkor páciensem úgy döntött, megtöri a másfél órás csendet.

Higgye már el végre: a nő vak és süket. Süket, mint az ágyú. Süketebb még nálam is. Semmit nem hall. Nemrég volt autóbalesete, ahol odaveszett a férje, ő pedig elvetélt. Azóta gyászolja szerencsétleneket. De szerintem ő a legszerencsétlenebb. Egy ír pingpongedző hajtott beléjük. Részeg volt.

A sötét anyag tündöklése és bukása című fejezetet választottam. Az esetek többségében be szokott jönni. Toroczkaynál is bevált. Fél óra múlva úgy horkolt, olyan hangosan, ahogy mások üvölteni szoktak.

Reggel, mikor elmentem a nő ajtaja előtt, pár pillanatra elgondolkodtam, hogy esetleg bekopogok, és megkérdezem, hogy van. De inkább eljöttem végül, úgyse hallaná a kopogást. Toroczkayt pedig átadtam az egyik tanítványomnak, csak hogy ne kelljen a környékre mennem többé.

 

 

Ezüst borító, rozsdabarna gerinc

 

„hökkenni sincs min, megörvendezni sincs min.”

Tandori Dezső

 

Portik Csanád megvan? Annak idején tele voltak vele a lapok. Egyszerre őszülő és kopaszodó, nagy, magas mamlasz, aki folyton barna kordbársony öltönyökben járt. Tehetségtelen, de legalábbis sikertelen írónak tartották. Miért voltak vele mégis tele a lapok?

Ez a Portik együtt lakott egy festővel. Vagyis inkább A festővel. Megértem, hogy nem követed a kortárs festészetet, de ő tényleg nagyágyú volt: Marsi Dezső. Így sincs meg? A temetését közvetítette a tévé.

Marsi Dezső egy csecsemőarcú, öreg szemű, tömzsi figura a bulvármagazinok képein, jellegzetes, balatonnarancs melegítőruhája messziről világít, abban jelent meg a legpuccosabb helyeken is. Lehet, hogy csak egy melegítője volt. Mellesleg ez az ő elnevezése, hogy balatonnarancs. Egy újságírónak válaszolta Marsi, nyilván akkor rögtönözte, mikor az talán kissé csipkelődve megkérdezte, mégis, szerinte milyen színű ez az ütött-kopott, festékfoltos melegítő. Talán fürdéshez sem vette le. Egyébként ezt is ő nyilatkozta, nyilván túlzás, de elképzelhető, hogy igaz. Messziről bűzlött.

Egyidőben barátok voltak, az író és a festő. Mindketten sikertelenek, de persze mindketten azt hitték, ez csak átmeneti állapot. Az írónak, Portik Csanádnak eleinte volt egy barátnője. Nem emlékszem a nevére. Marsinak ezzel szemben évek óta senki.

Aztán fordult a kocka. Egyik napról a másikra történt a változás. Az egyik barátom, aki akkor a rendőrségen dolgozott, mesélte: Portik állítólag arról beszélt a kihallgatáson, hogy barátja abban a pillanatban megváltozott, amikor egy antikváriumban kezdett dolgozni. Mondta is, hogy hol, egészen pontosan, de a rendőrök nem találtak azon a címen semmit, nemhogy antikváriumot. Elég valószerűtlen is lett volna a budai villanegyedben egy antikvárium. A címen üres telek fogadta a nyomozókat, agresszíven burjánzó, elvadult kerttel.

Marsi állítólag egyszer a közös reggelijüknél említést tett arról, hogy a főnöke olyan könyveket tart ott, amiket nem volna szabad. Hogy ez mire vonatkozott – mondta a rendőr haverom, mikor rákérdeztem –, nem derült ki. Portik akkori barátnője erre nem emlékezett később, maga Portik viszont eskü alatt vallotta, hogy ez lehet a kulcsa a történéseknek, ezek a könyvek, amiknek mind ugyanolyan ezüst borítójuk volt, rozsdabarna gerinccel. Pontos címeket is mondott, latinul, arabul, ki tudja, milyen nyelven, nem jegyeztem meg őket. Az egyiket, amire emlékszem, valami Vladimir Traumschmidt írta.

Marsi tehát megváltozott. Miben állt ez a változás? A legkülönfélébb nőket vitte fel a lakásba. Olyan nőket, amilyenekről Portikkal azelőtt csak álmodni mertek, vagy még azt sem. Kizárt, hogy luxuskurvák lettek volna, mert akkor még Marsi nem volt gazdag, habár a képei is egyre sikeresebbek lettek. Ahogy a rendőr barátom mesélte, Portik állította, neki mindig is tetszettek Marsi képei, de nem tudta nem észrevenni, hogy az újabbak mennyivel jobbak. A változást úgy képzeljük el, olyan mértékű volt, mintha pápának egy tizennyolc éves body buildert választanának meg, aki ráadásul nő. Ezek Portik szavai.

Pár hónap múlva Marsi egy közepesen jó galéria tulajdonosával tárgyal első kiállításáról, miközben Portik azt érzi, egyre bizonytalanabb. Azon kapja magát, hogy alig ír. A félig kész drámáját a gépéről letörli, nyoma sem marad. Aztán amikor a másik szobában Marsi és aktuális cicababája nevetését meghallja, még nekiveselkedik egy szonettkoszorúnak, de a harmadik vers felénél feladja.

A festővel mindig megbeszélték egymás műveit. Biztatták, támogatták egymást. Soha nem tudtak megegyezni abban, melyikük a tehetségesebb, mindketten a másikat tartották annak. Marsi, mikor látja elkenődött író barátja ábrázatát, biztatja: mutassa meg neki az elkészült és a félbehagyott szonetteket. Miközben a festő olvas, az író idegesen dohányzik a konyhájukban. Marsi az olvasás befejeztével ásít egy nagyot, s darabjaira szedi a verseket. Hosszú, meggyőző beszédének végén odáig merészkedik, hogy Portiknak talán nem is kellene írnia, vagy csak reklámszövegeket. Portik még aznap éjjel – a félkész szonettjeivel együtt – a többi versét is ideges ide-oda klikkelgetéssel a kukába dobja, majd miután a lomtár tartalmát is törli, zokogva borul a koszos billentyűzetre. A kopott betűk közé szorult por, dohány, morzsadarabkák könnyeitől áznak.

A következő hetekben Portik egyre inkább magába zuhan. Mindent egy lapra tesz fel: úgy dönt, mégis író lesz, ahogy apjának ígérte annak halottas ágyán. Arra jut, hogy a munka, amit szívéből gyűlöl (gyorsétteremlánc szórólapjait osztogatja a város forgalmas pontjain), csak hátráltatja ebben. Munkahelyén felmond.

Portik pár nap múlva bekarikázott álláshirdetéseket talál a konyhában. Árufeltöltőt keresnek Törökbálinton. Targoncást Lacházán. Elsírja magát. A konyhaasztalra zuhan, és zokog.

Marsi egy nap azzal fogadja, hogy írt egy regényt. Portik döbbenete leírhatatlan, alig tudja palástolni zavart mosolyával. Aztán megkönnyebbül kissé, mikor barátja elárulja, hogy csak egy fejezetet írt meg. Portik szeme körül megfeszül egy ideg, mikor meghallja, hogy viszont a Phtonos és Társa ki akarja adni. Arról is megfeledkezik, hogy mosolyogjon. Nem hallottál még a Phtonosról? Öregem, a legjobb kiadó volt az országban. Talán még mindig az. Ráadásul ez volt az a kiadó is, ahová Portik fáradhatatlanul küldözgette az írásait. Marsi nem törődik vele, hogy barátja arca egy csapásra halotti maszkká változott, tovább meséli, hogy igazából nincs ideje megírni a regény többi fejezetét, annyi munkája lett, ugyanis kiállításra készül. Egy kis pozsonyi galéria akarja bemutatni a munkáit. Inni támad kedve, le is mennek megünnepelni a festő sikereit. A Múzeum cukrászdából reggel nyolckor állnak fel. Marsi jókora borravalót ad a vigyorgó pincérnek.

Portik szakít a barátnőjével, mert úgy gondolja, hátráltatja az írásban. A lány nem tiltakozik olyan hevesen, mint azt Portik elképzelte, sőt kiderül, egyszer majdnem megcsalta a Zafírban (azóta már bezárt) Marsi egyik festő barátjával. Talán Marsival is.

Pár nappal később Marsi a konyhájukban kiselőadást tart az írásról, lényegében felolvasó körútjának szövegét adja elő. Mert a Phtonos úgy döntött, hogy a Fejezetnek felolvasó körút dukál.

Csupa közhelyet használ, mint hogy az írás a magányosok sportja, aki dudás akar lenni, ilyeneket. Portik másnap minden spórolt pénzét felerészben festékre, ecsetekre, felerészben pedig alkoholra költi. Javában fest (részegen), amikor Marsi megérkezik, futólag üdvözli, mire Portik abbahagyja a festést. Letakarja a vásznat. Marsi, úgy tűnik, nem vesz róla tudomást, hogy barátja pályát módosított, megkérdi, mi újság munkafronton? Közben fülhallgatójából bömböl a dubstep, és szipkából szívja a vaníliás cigarettát.

Ahogy Portik a rendőrségen előadta, ekkor veszekedni kezdenek. Portik azt állítja, hogy Marsi önelégült vigyorát nem állhatja, meg hogy megváltozott, alig ismer rá, valamint gyűlöli. Egy ripők kurva. Aki megjátssza az élet császárát, mióta az antikváriumban dolgozik. Marsi úgy zárja rövidre a vitát, hogy hidegen kijelenti: Portik részeg – mint mindig.

Portik ez idő tájt tapasztalja, hogy barátja különös szokást vett fel. Ekkori albérletük egy bérházban van az Üllői úton. Portik egy nap arra jön haza, hogy a folyosó sötét sarkában egy kutya, egy fekete agár nyüszít félholtra verve. Mikor telefonjáért nyúl, hogy segítséget hívjon, látja, késő: az állat kiszenvedett. Ölében viszi le a szemeteskukába. Mikor megemlíti barátjának, az értetlenül néz rá. És? Mit csináljak vele?, kérdi. Portik állítása szerint akkor is csak ezt ismételgeti, hogy ő mit csináljon ezzel a halott kutyával, mikor Portik rávilágít arra a tényre, hogy a harmadikon laknak, és rajtuk kívül az egész szint egy arab kereskedőé, akit még soha senki nem látott. Ahelyett hogy munkát keresnél, mondja neki Marsi, ezzel a hülye kutyával bajlódsz. De hát mit keres a harmadikon egy halálra vert kutya, Dezső? Nincs válasz. Marsi Dezső hallgat.

Már a kutyánál a rendőrséghez kellett volna fordulnia, mondta az őrsön sírva a mi Portikunk, de a kutya csak a kezdet volt. Olyan nehéz megmondani, mikor nem késő. Talán már a kutyánál késő lett volna. Mindenesetre a lány megkínzásakor mindenképpen rendőrt kellett volna hívnia.

De akkor még azzal nyugtatgatta magát, hogy a kutyával történtekhez sem Marsinak volt köze. Nem lehetett. Miért lett volna? Mi vinne rá egy sikeres, vagy sikereinek hajnalán álló festőt arra, hogy halálra kínozzon egy kóbor kutyát. Valaki más kínozta halálra. Ez a környék amúgy is ilyen, itt bármi megtörténhet. Talán egy rabló volt.

A kutya után Portik már nem mehetett be Marsi szobájába. Nem mintha be akart volna menni, mindenesetre a festő kulcsra zárta a szobáját.

Ettől függetlenül, mikor Portik azzal áll elő, hogy hazaköltözik vidékre, Marsi azt mondja: ragaszkodik ahhoz, hogy együtt lakjanak továbbra is. Nem érdekli, hogy Portik nem tudja kifizetni a lakbér ráeső részét, majd ő segít. Egyébként is, mondja Marsi, a bútorszállítókat sem tudná kifizetni. Alig van már bútorom, mindenem eladtam, ha nem lopnám a hűtőből az ételt, éhen halnék, feleli Portik. Nem baj, mondja barátjának a festő. Mostantól koncentrálj inkább a munkakeresésre, és felejtsd el végre a festést, ahhoz végképp nincs tehetséged. Portik aznap este azt álmodja, hogy egy óriási csápos szörny üldözi egy sikátorban, s azt szurtyogja rovarszerű szájszervével, hogy „vékképp, vékképp”.

A festő közben megveszi a lakást a főbérlőtől, egy magyar kohómérnöktől, az egész harmadik emeletet az arab kereskedőtől, majd az egész házat egy Wahrscheinlich Lipót nevű adósságbehajtótól, akinek több kuplerája is van a városban.

Portik télre már annyi pénzzel tartozik a festőnek, hogy mindennap könyörög neki, dobja ki, Marsi azonban azt mondja, ragaszkodik hozzá, hogy együtt lakjanak. Emlékezteti, hogy tartozik neki, vagyis azt csinálhat vele, amit akar.

Ezután az aznap elkészült festményt átnyújtja véleményezésre.

Portik legszívesebben azt mondaná rájuk, hogy vacakok. De nem tudja őket becsmérelni, soha egy olyan képet nem lát barátja kezében, ami akárcsak középszerű lenne. Mindegyik remekmű. Tetszenek neki nagyon, bár maga sem tudja, mi tetszik bennük. Mélyen hömpölygő, himnikus szomorúság zeng a képekből. Marsi tárgyakat festett, amik valójában elsőre legtöbbször nem voltak túlságosan érdekesek. Vagy egy zajos mosógépet, vagy egy nehezen gyulladó sütőt, kifogyóban lévő dezodort, vízkövesedő mosdókagylót, egy épp összerogyó ágyat, vagy valami hasonlót. Csupa olyan dolgokat, amelyeknek megfestéséről más festők álmodni sem mertek! Folyamatfestészet, ezt a kifejezést szajkózták a lapok. Mellesleg Portik ismerte az összes kép modelljét, ezek az ő tárgyaik voltak, ilyen volt az albérletük, hiszen úgy éltek, mintha szegények lettek volna. Holott Marsié volt akkorra az egész épület, legalábbis Portik állítása szerint. (A rendőrségi nyomozás azonban ezt a mai napig nem erősítette meg.)

A kidolgozásuk mindig briliáns volt. Marsi képein volt valami könyörtelen professzionalizmus, és Portik pontosan értette, mit esznek rajta a galériások. Belemásztak az ember tudatalattijába, megfogták és csápjaikkal megszorították a legbenső énjét, mint fuldoklók testét a vízimentők.

Mégis belefáradt már a dicsérgetésükbe.

Egy idő után – önmagát is meglepve – beleköt apróságokba. Általános iskolai rajzórákon tanultakat kér Marsi-képeken számon.

A festő átlát a szitán, de nem szól, fölényesen mosolyog.

Portik nem tudja pontosan, mióta, már legalább egy éve a festő etette, de csak nyers húst adott neki, holott pontosan tudta, hogy barátja vegetáriánus. Többször veszekedtek is ezen. A festő viszont igazi gourmand, kedvence a báránypörkölt.

Portik nyilván éhen halt volna Marsi nélkül, de ez akkor sem lehet mentség arra, hogy nem jelentette a sikoltozást. Ha tudta már akkor, hogy a sikolyok a szomszéd szobából származnak, akkor az minimum bűnrészesség. Habár Portik azt vallotta, hogy egy idő után ő alig találkozott barátjával. Alig hagyta el a szobáját. Az néha belökött egy kis maradék birkapörköltet, amit ő előbb öklendezve, majd később kevésbé öklendezve, aztán már egyáltalán nem öklendezve elfogyasztott. Mégiscsak jobb volt, mint a nyers hús. A szobát csak akkor hagyta el, ha vécére kellett mennie. Akkor igyekezett elkerülni a találkozást, és állítása szerint ez nagyjából sikerült is.

A rendőrség az eltűnt prostituáltak után csak fél gőzzel kezdett nyomozni. A prostituáltak már csak ilyenek, mondta a haverom az őrsről. El-eltűnnek. Különösen az Üllői környékén.

A festő, mint az a később előkerült (Portik szerint hamisított vagy megcsonkított) feljegyzéseiből kiderült, főművének barátja portréját tartotta. Egy brooklyni kiállításra készült el vele. Évek óta dolgozott a hatalmas méretű, négyszer négy méteres képen. Az író arcképére festett többek között egy letört kallantyújú, összerohadt, összeégett szendvicssütőt és egy eldeformálódott lámpabúrát is, ami mintha megolvadt volna a fénytől. Mindig is rajongott az elromlott, tönkrement tárgyakért. Volt például egy régi típusú borotvája, amit Portik szerint soha nem lehetett kihajtani. Házibulik során, amiket kezdetben közösen szerveztek, többször megpróbálták a vendégeik, közös barátaik kinyitni, de soha sem jártak sikerrel. Portik mindig azt gondolta, hogy a rozsda belül – mint valami ragasztó – összefogja a tokot a pengével.

Marsi végül a kiállításmegnyitón rangos díjat is kap, a főműről sok szó esik, egy litván esztéta méltatja hosszan. A festő ragaszkodik hozzá, hogy az író is megjelenjen, természetesen fizeti a repülőjegyet.

De Portik csalódást kelt. A közönség egy jóképű, szép fiatalembert vár, olyat, amilyen a festményen is szerepel. Ehelyett az egykori írójelölt úgy jelenik meg New Yorkban, mint egy összetört, zilált idegroncs, nagy, bozontos szakállú rém. Marsi birkapörkölt-maradékon tartott vadállata. Még a szeme sem az a jellegzetes salátazöld, hanem kialvatlan pocsolyaszürke. A szörny félszegen tűri, hogy egy színes bőrű modell lány, a többiek kacagása közben, pezsgőt locsoljon az arcára. „Csak hogy lejöjjön a kosz.”

Vallomása szerint, amikor hazaérnek, akkor látja meg Portik a konyhaasztalon hagyott borotvát. Amikor barátja nem néz oda, maga sem tudja, miért, felveszi. Tudja, hogy lehetetlen kinyitni, örökre berozsdásodott. Használhatatlan, akárcsak ő. Marsi öröme ezzel szemben leírhatatlan. Minden sikerült neki, legalábbis ami ennyi idő alatt egy művésznek sikerülhetett. A festők világranglistáján három helyezéssel előrébb került. Tele van tervekkel, élményekkel. A fogadás részleteit idézgeti barátjának, dicsérő szavakat provokálva ki belőle – újra és újra, talán a kokain miatt is, fáradhatatlanul. Portik gépiesen ismételgeti, amiket ilyenkor szokott. Te vagy a legjobb. Mester vagy. Van Gogh egy ócska piktor hozzád mérve, és ezt ők is tudják már. Marsi jókedvében pezsgőt locsol szét a szándékosan koszos konyhában.

Mikor aztán megelégeli az ünneplést, és elbúcsúznak egymástól, Portik magára marad. Eszébe jut a borotva. A kinyithatatlan szerszám. Megpróbálja mégis kinyitni. Sikerül! Végre valami sikerült neki is, gondolja.

Azon az estén a borotvapengével, amiről mindenki azt gondolta, nem lehet kihajtani, de neki valamiért sikerült, talán nem egészen véletlenül, talán azért, mert végre valami neki is sikerülhet ebben a kurva életben, előbb a festő torkát vágja el. Majd – elborzadva a látványtól, mert végignézi az álmából felriasztott egykori cimbora haláltusáját – felakasztja magát.

Marsi általában zárva tartotta szobája ajtaját, kivéve aznap. Egyes vélemények szerint szándékosan hagyta nyitva, mások azt mondják, hogy részeg volt a pezsgőtől. Portik, aki egyszer mintha utalt volna arra, hogy régóta készült már megölni barátját, talán egy alkalmas pillanatban kilopta a kulcsot, lemásoltatta, majd visszarejtette. A borotvapengét pedig a házuk aljában dolgozó kulcsmásoló barátjával nyittatta ki. De aztán ezt a verziót visszavonta. Van, aki úgy gondolja, hogy maga Marsi vitte a késeshez a borotvát, mert tudta, hogy ezzel a halállal örök életet nyerhet a művészvilágban.

Természetesen ennek a szerencsétlennek nem sikerült magát felakasztani. A nadrágszíjával akarta, de az a művelet közben váratlanul elszakadt. Portikot háromórás műtéttel hozták vissza az életbe, ugyanis az eséskor megcsúszott a vérben, és beverte a fejét az ágy végébe.

A lakáshoz tartozó pincében a rendőrök nyolc prostituált lány, négy teknősbéka és három kölyökborz tetemére bukkantak, amiket vashordókba raktak, s a hordókat lehegesztették. A teknősbékák hordói egészen kicsik. A bíróság egyértelműen a lezüllött, alkoholista Portikot tartotta bűnösnek. Kilenc rendbeli gyilkosságért életfogytiglant kapott.

A lakásban megtalálták a regény további fejezeteit. Marsi kiadója óriásit kaszált. Már tizenhárom nyelvre lefordították. De, gondolom, erről sem hallottál. A rendőr barátom még azt is mesélte: Marsi végrendelete sok furcsaságot tartalmazott. Például azt, hogy bármilyen nyelven is jelenik meg a Könyv, ezüst borítója legyen, és rozsdabarna gerince.

 

 

Lángos

 

„és van mögöttem valaki a sorban,

akire már nem jut felelősség.”

Kemény István

 

A büfésornál álltunk sorban, mikor megpillantottam. Az árnyékban hűsölt, és dohányzott. Könnyű, fehér tavaszi zakót viselt, sötét napszemüveget. Volt benne valami földöntúli nyegleség. Szögletes, hideg mosollyal bámult.

– Sz...sz… – sziszegett felém, míg Hella rendelt magunknak két fokhagymás lángost. – Gyere csak ide, öcskös! – recsegte szétdohányzott hangján, ami leginkább a híres színész, Haumann Péter hangjára emlékeztetett. Jócskán túl voltam már a harmincon, és ő nem tűnt többnek negyvennél. Lényegében egyidősek voltunk. – Mindjárt jövök – mondtam barátnőmnek, de hamar észrevettem, hogy feleslegesen.

A nap vakítóan sütött a söntéspultra, a Hella kezében tartott apróra és a két fokhagymás lángosra, amit a büféslány éppen átnyújtott neki. Nemcsak ők voltak mozdulatlanok, de körülöttünk mindenki más is.

A lángosra nagy szükségem lett volna, hogy ellensúlyozzam a napfény, a sör és az unikumok hatását. Akkor már egy hónapja részeg voltam. Émelyegni kezdtem, majdnem elájultam, de a fehér öltönyös megfogott.

– Gyere, üljünk le valahol.

– Mi ez az egész?

Ő megvonta a vállát, cigit pöckölt ki piros marlborós dobozából. A fekete Zippóján gyémántból kirakott tűzokádó királykobra szemébe néztem.

– Varázslat – mondta. – Nem nagy dolog, igazán.

– Ki vagy te?

– Nem vagyok ismerős?

– Ami azt illeti, nagyon is. Nem neked van az a hófehér, sötétített üvegű BMW-d? Mindig a cukrászda előtt parkol.

– Hiszel a véletlenekben? Vagy te gondviseléspárti vagy?

– Micsoda?

– Elmondom, mire gondolok. Talán te az a fajta vagy, aki nem hisz a véletlenekben, de véletlenül tudom, hogy esténként a magasparti sétányon szoktál futni. Szeretsz futni az alkonyatban, nem igaz?

– De – mondtam neki.

– Jó is az annak, aki szereti. A tó víztükrén megcsillanó vörös napkorong, ahogy a hegyek mögé kúszik, mint egy elviselhetetlen késztetés. A csillagok, a túlpart fényei. Az a sok villa: a többszintes, hatalmas épületek, óriási terasszal, hogy is mondják, örök panorámával.

Az idegen elmélázott, aztán folytatta.

– Elgondolkoztál már azon, honnan van ezeknek az embereknek pénzük erre?

– Tessék?

– Hogy vették meg ezeket a villákat szerinted? Spóroltak rá?

– Dolgoztak értük, gondolom.

– Na ne nézzük egymást hülyének! Én nem hiszem, hogy rászolgáltam.

– Miről beszélsz?

– Arról, hogy véletlenül biztos vagyok benne, hogy nem tisztességesen jutottak a pénzhez, amiből ezeket a villákat vették vagy építették.

– Honnan tudod?

– Azt, amit te is így gondolsz?

– Én nem mondtam, hogy én is ezt gondolom.

– És?

– Talán olvasol a gondolataimban?

– Jó, szerinted honnan van nekik ennyi pénzük?

– Mennyi?

– Hogy megvegyenek egy ilyen villát, ne tettesd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy – mondta a fehér öltönyös, és felém nyújtotta a kezét. – Mutatok valamit.

Egy újabb vörös Marlborót gyújtott meg a kígyós öngyújtójával, de mire lecsapta a fedelét, furcsamód már nem a büfésornál voltunk, hanem a sétányon, ahol a villák sorakoztak. Egy rozsdabarnára vakolt, kétszintes, mediterrán jellegű monstrumra bökött.

– Örökölték a nagymamájuktól?

– Nem tudom, biztos sokat dolgoznak.

– Oké. Mit dolgoznak?

– Brókerek vagy orvosok, ilyesmi. Nem tudom. Mit akarsz tőlem?

– És ha azt mondom, nem örököltek, vagy ha igen, a bűnt is örökölték vele?

– Szóval nem vagy benne te sem biztos.

– De mennyire, hogy biztos vagyok, kisbarátom. Ez a villa történetesen szervkereskedők pénzéből épült. A család feje egy félig szerb, félig magyar üzletember. Ebből csak az a fontos, hogy szervkereskedő. De nem csak róluk beszélek. Persze vannak olyanok, akik nem tudják, miből lett nekik több pénzük, mint másoknak. Ők azok, akik örökölték a bűnt. Például ennek a nagyapja...

– Oké, oké..., de honnan tudod ezeket?

– Varázslat – válaszolta komoly arccal, és valamiért azt éreztem, igazat mond.

Néhány órával később már tudtam, melyik házban laknak olyanok, akik bűnösök, tudtam, kik azok, akik tudtak a bűnről, amiből ezeket a villákat építették, és tudtam azokról is, akiknek közvetlenül nem tapadt vér a kezükhöz. Minden villának elmondta a történetét részletesen. A végén úgy éreztem, fuldoklom.

Az öltönyös ekkor zakója zsebéből előhúzott egy hangtompítóval felszerelt pisztolyt, és egy kis füzetet.

– Ebben találsz egy térképet – mondta –, és a település lakosainak, valamint a kérdéses házak lakóinak időbeosztása alapján különböző időpontokat. Mikor a sétányon futsz, a javasolt időpontban besétálsz a kapun, senki nem fog látni. Mire lemegy a nap, már otthon vagy.

– De miért öljem meg őket?

– Azt akarod, hogy éljenek?

– Ez önbíráskodás.

– És mi van, ha azt mondom, hogy ha követsz minden utasítást, akkor nem kapnak el? Nem kötelességed megtenni az emberiség nevében?

– De hát ilyen emberek mindig is voltak és lesznek.

– Mikor azt mondom, hogy igazi szuperhős lehetsz, és megbüntetheted a Gonoszt, te kifogásokat keresel.

– Mi az, amit kapok?

– A jó lelkiismereted kevés? Tudod, kik kapnak dolgokat gyilkosságokért? A bérgyilkosok!

Addigra már eldöntöttem: ez nyilván csak egy ostoba álom. Semmi értelme. A kígyós öngyújtó meg az egész szervkereskedős történet. Nincs semmi súlya. Lebeg a levegőben. A hangtompítós fegyver sem tűnt valódinak.

– Hány embert kell megölnöm, hogy saját villám legyen?

– Hármat. Mint mindenki másnak. Itt is vagyunk. Az első. Látod, kívülről is látszik, milyen gazdagok? Tudod, mekkora ez a telek? Nézd ezt a hatalmas erkélyt. Ott az a nő. Odabent a laptop előtt. Recepteket fut át a holnapi szülinapi zsúrra. Ha most bemész, senki nem fog feltartóztatni. A gyerekei limonádét árulnak a sétányon, de most nem figyelnek.

– Várj, ezt a nőt ismerem. A zöldségesnél előttem vásárolt. Olyan kedves arccal mosolygott az eladóra. Neki mi a bűne?

– Kifőzdéi vannak. Ez még nem volna bűn. Kedvesnek látszik, de az egyik szakácsa öngyilkos lett miatta tegnap.

– Hogyhogy?

– Nem tetszett neki a besamel.

 

Egy hónapja halt meg az anyám testvére, aki felnevelt. Egyetlen rokonaként megörököltem a nyaralóját. A nyaralót, amelyben ébredek. Még mindig előttem van az álmom, a nő meglepett képe, ahogy meglátja a pisztolyt, és a laptop képernyőjére loccsanó vér és agyvelő. Az árnyékom a lenyugvó nap fényétől és a nő sötét vérétől vörös falon.

Első gondolatom, hogy vajon Gizi néni megölt valakit a nyaralóért? Hülyeség. Ilyenekért nem ölnek embert. Igazi egértanya. A nénikém nem szerette a fényűzést. Hasogat a fejem. A fényviszonyok alapján dél körül lehet. A konyhából hangokat hallok. Hella ezek szerint még nem ment le a partra. Általában egyedül kezdi a strandolást, nagyvonalúan hagyja, hadd írjak, s én csak később csatlakozom. Friss kávé illatát érzem.

Hatalmasat üvöltök, mikor hirtelen meghallom a szétdohányzott hangot.

– Ezzel megvolnánk. Az első mindig a legnehezebb. Neki is az volt, annak a kifőzdés luvnyának. Tudod, ez egy örök körforgás.

Ő az, kávét csinált nekem a Sátán! A Sátán forró kávéval ébreszt!

– Na azért ne túlozzunk – mondja, mintha hallaná a gondolataimat. – Lehet, hogy még mindig alszol. Nem igaz? Amúgy sem vagy te annyira fontos, hogy maga a Sátán foglalkozzon veled. Vagy mégis? Minden olyan bizonytalan és érdekesen furcsa! Egyben szomorú, jaj, olyan rettenetesen szomorú, mint a párás tükörkép novemberben, amikor az ember lelkét a lelkiismeret vasmacskája húzza, nem igaz? Idd meg, aztán menjünk! Vár rád a második.

A második gyilkosságom helyszíne a József Attila utca volt. Kezemben a térképpel osontam egyik fától a másikig. Az üdülőfalu minden ablaka engem bámult. Fokozatosan jutottak eszembe az első gyilkosság részletei. Mint mikor a hideg tó vizébe ereszkedik az ember egy vaslépcső korlátját fogva: nem is tudja igazán, hogy bele akar-e menni a vízbe, de már félig bent van. Hátha megszokja a testünk. Hátha csak kicsit fáj.

Most már mindenre emlékeztem: a térkép és az időbeosztás alapján bőven volt időm a nyomokat és főleg a holttestet eltüntetni. Egyelőre senkinek nem tűnt fel a nő hiánya, pedig már dél van. A fehér öltönyös azt mondta, írjak a nő nevében ímélt a férjnek, hogy váratlanul vissza kellett mennie Pestre, majd hívja valamikor. Amennyire tudtam, lemostam és letakartam a dolgozószobában a vért. Dolgozószoba! Egy nyaralóban! Magamban százszor aláhúztam ezt a két szót mintegy mentségként szörnyű tettemre. A hullát egy hálózsákba gyömöszöltem, majd levonszoltam a lépcsőn. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. A fehér öltönyös persze nem segített, mintha a föld nyelte volna el. A testet a nő kocsijába raktam – a férfinak egy Mazdája volt, a nőnek Toyotája –, majd lehajtottam vele a kukoricásba. Az ujjlenyomatokat, rutintalanságom ellenére, gondosan letöröltem, de például a lábnyomaimra már nem gondoltam. Szerencsémre aznap este esett.

Az ég zavaros masszaként kavargott felettem, mintha a lelkem volna. De ha már belekezdtem, gondoltam, folytatnom kell. Az nem lehet, hogy ez a valóság. Valamikor fel fogok ébredni. Fel kell hogy ébredjek.

– Ő kicsoda?

Egy ezeréves embert néztünk a hirtelen előkerült fehér öltönyössel. Az ezeréves ember épp borsót hámozott egy nem is olyan nagy ház teraszán, miközben a házban Fábry Sándor hangja szólt. – Ne tévesszen meg a külső – suttogta a fülembe, és megcsapott a büdös bagószag. – A látszat, mint mindig, most is csal. Ez az ember világéletében szexfüggő volt. Most, hogy már öreg, annyira perverz, hogy csak dögökkel képes dugni.

– Mikkel?

– Halott állatokkal. Egerekkel, macskával, néha csigákkal is.

– Ezt most találod ki.

– Nem, barátocskám. Meg is tudom neked mutatni, ha akarod. A bácsi buzgón dokumentálja ezeket a szeánszait. Persze, ha nem tudnám, hogy a pénzét abból szerezte, hogy gyerekviadalokat szervezett.

– Mi az a gyerekviadal? Ne válaszolj!

– Az elrabolt gyerekeket nem kizárólag...

– Elég, nem akarom tudni – mondtam, mert már annyira gyűlöltem ezt a borsót hámozó csendes öregurat, mint ahogy még soha senkit életemben. Mikor kinyitottam a kertkaput, az hangosan nyikorgott. Az öreg nyilván süket volt: nem kapta fel a fejét, csak hámozott, hámozott, mint egy szerzetes. Kilőttem rá három golyót, aztán sietve takarítottam el a mocskot. Úgy döntöttem, abba a verembe dobom, aminek a falán gombákat termesztett.

Mikor a házban körülnéztem, döbbenetemre semmiféle videót, számítógépet, elrejtett gyereket, vagy ilyesmit nem találtam. Csak a tévét, amiben a Fábry-Showder ment.

– Azt mondtad, hogy dokumentálja. Hol vannak?

– Várj egy kicsit… Azt hiszem, összekevertünk valamit.

– Hogy érted, hogy összekevertünk?

– Talán a házszámok megzavartak. Nem ő a halott állatos, gyerekviadalos.

– Hogy érted, hogy nem ő? Rossz embert öltem meg?

– Jaj, ne játszd meg magad, nem mindegy neked? Ez csak egy álom! Nem mindegy, hogy kit miért végzel ki?

– Nem! Nem mindegy – üvöltöttem az arcába.

– Milyen érzelmesek lettünk! Nézd, a házszámot félig takarja a fenyőfa. Ez a 101-es, nem a 10-es. Ez a bácsi az egyetlen ártatlan a villatulajdonosok közül. Ezt az ólat nem is mondanám villának. Látod, ebben az országban soha ne bízz a házszámokban.

– Ez egy rémálom!

– Az, az egész egy rémálom. Viszont a József Attila 10.-ben tényleg egy igazi démon él. Nem akarod látni?

– Fel szeretnék ébredni inkább. Azt nem lehetne?

– Jó, csak ugrattalak.
– Hogy érted?

– Ez a kisöreg a Belügyminisztériumban dolgozott.

– És?

– Hatvan éve. Ha mond ez valamit.

– Hát ő sem volt ártatlan?

– Ugyan már! Végigitta az egész életét, a második vodkája után nem ismert se istent, se embert a vallatószobában. Amíg fel nem gyulladt benne az alkohol. Amikor az orvos rászólt, megjavult, de józanul már nem ment annyira az üvöltözés. Gyere, segíts: locsoljuk szét a benzint. Aztán nézzük meg az igazi démont.

Nem volt más választásom, még az álomban voltam, és amíg nem ébredtem fel, minden mindegy volt. Ráadásul még az álmomban sem tudtam volna feléleszteni azt a két embert, akiket én küldtem át a(z álom)másvilágra. Fulladoztam a lángoló nyaraló füstjétől.

A József Attila 10. tényleg egy luxusvilla volt. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Talán tíz-tizenöt család is elfért volna benne. Kétszintes, óriási garázs, óriási terasz, úszómedence. A fehér öltönyös egy fekete füzetkéből olvasta ki a kapukódot. Működött, aminek láthatólag nagyon örült.

Az enteriőr a legmodernebb. A fehér öltönyös – mintha nem épp valakinek a lakásában volnánk, akit, ha minden jól megy, néhány perc múlva könyörtelenül lemészárolunk – átcsapott valami olyan stílusba, amely félúton volt az ingatlanügynök és az idegenvezető közt.

– Amekkora perverz, akkora zseni. Úgy értem, pénzügyi zseni. Minden arannyá válik a kezében, mint Midasznak. Ha megvan a történet. Három diplomája van, villamosmérnök, állatorvos és jogász. A gyerekviadalokkal szerezte meg az első millióját, de aztán abbahagyta. Ma már kizárólag fegyverekből tartja fenn magát. A párizsi merényleteket az ő szállítmányával követték el.

Hogy miért tudunk most így, ilyen könnyen sétálni a házban? Miért nincs egy teremtett lélek sem? Azért, mert már várt rád.

Amikor mondandója végére ért, éppen egy hatalmas, ódon kovácsoltvas ajtóhoz értünk.

– Odabent van – mondta a fehér öltönyös, és az orrán fújta ki a füstöt.

Meglepetésemre egy belső kert tárult elém, kastélyoknak van ilyen szép, ápolt kertjük. Naptárokon láttam ilyet. Középkorú fickó ült egy lugasban a padon. Öltönyt viselt, mint egy képviselő a kilencvenes évekből, és görögdinnyét evett.

– Hát eljöttél, hogy megölj. Elhittél mindent, amit hallottál. Épp ideje volt, hogy valaki átvegye tőlem ezt a súlyos keresztet – mondta, és letette a kést maga mellé.

– Undorító féreg – a hangom kissé bizonytalanul cseng, mikor rátartom a pisztolyt, amit ő szomorú tekintettel vesz tudomásul. Érzem a dinnye édes húsának illatát.

– Az – válaszolja. – Féreg. És most már te is – hallom, és meghúzom újra a ravaszt. A következő pillanatban már Hella ül mellettem a nyaraló teraszán. Híreket olvas a telefonján, az asztalon teríték.

– Nem eszel? – kérdi fel sem nézve a képernyőről.

Minden olyan nyugodt, mégsem tudok megnyugodni. Ezek szerint csak álmodtam, gondolom.

– Képzeld, ha megvalósul Marx, Lenin, Trockij társadalma, akkor ma nincs tranzisztor, számítógép, internet, eldobható pelenka.

– Igen? – kérdezem, és vajazni kezdek egy brióst.

– Igen – mondta Hella. – Legalábbis Kornai János ezt mondja.

A telek sövénykerítésén túlra bámulok. A távolban megcsillan a napfény a tó felszínén.

Hella hangja tompa, egyre tompább, ahogy Kornai János további gondolatait olvassa fel a telefonjáról. Szemem közben beazonosítja a vizet, ami addig még nem volt ott. Ami egész eddig a pillanatig jó fél órára volt a nyaralótól, a halott nagynénikém egértanyájától.

– Hol vagyunk? – kérdezem Hellát, aki sóhajtva leteszi a mobilját az óriási terasz márványasztalára.

– Olyan furcsa vagy mostanában. Hogyhogy hol? Nem értem.

– Mi a házszám?

– Ami már évtizedek óta: József Attila utca 10.

Hangjában kedvesség, szemében őszinte szeretet csillog, csészénkben a kondenzcsíkok szeletelte fekete ég.