Lapszámok, 2017/2

A betű multimédiája avagy a visszhang poétikája – Kele Fodor Ákos: Echolália + EP-hanglemez

 

 

Kele Fodor Ákos: Echolália + EP-hanglemez. Prae.hu – Palimpszeszt, Bp., 2016

 

Kele Fodor Ákos második „könyve” ez, és első „NEMKÖTETE” – hogy a szerző stílusában maradjak –, még rendhagyóbb, mint az előző volt (Textolátria, 2010). Honlapján (www.echolalia.space) érdemes megtekinteni a profi, kedvcsináló klipet. Itt a bemutató hajtogatja és átpörgeti, simogatja a könyvtestet, és hallgatja a régi típusú, vinilből készült EP (Extended Play, kiterjesztett idejű) kislemezt, mert ez is tartozéka az összművészeti produkciónak. Így elsőre össze nem illő dolgok véletlen halmazának látszik a mű, de honlapjának linkjei ennek ellenére egyáltalán nem „linkek”. Pontosan határozzák meg a „NEMKÖTET” tartalmát: „NEMIRODALOM, NEMÍRÓK, NEMGRAFIKA, NEMZENE”. Ha ironikus akarnék lenni, de nem akarok, azt is írhatnám: a szerző mondta, hogy ez nem irodalom. Csakhogy Kele Fodor Ákos a tagadószót egybeírja a főnevekkel, mert ő nem az irodalmat tagadja, hanem – mint minden rendes avantgárd törekvés – meg szeretné haladni azt. Valami újat akar alapítani, amikor az irodalom, a szöveg „nem(csak)irodalom”, hanem azzal egybeépítetten hallható és látható tartalmakat is hordoz. Ezért megalapítja a papír, a könyvtest, a betű, a képvers, a betűkép (a tipografika), a palimpszeszt (gör.-lat. régi szöveg felülírása), a szó, a hang, a zörej és a ritmus együttes multimédiáját. Szándéka szerint költészetalapú összművészetet hoz létre, amelyben nem lehet elkülöníteni egymástól a hangzó verset és a zenei zörejt, amely egyben felidézi az írott vers betűinek képét is. Az új minőség a líraudió, ahol a zene nem kíséri a szöveget, illetve nem megzenésíti azt, hanem megvalósul teljes egyenjogúságuk. Alapelveit – a legjobb avantgárd hagyományoknak megfelelően – a lemezborító hátulján és az interneten is közzétett kiáltványban foglalja össze: „Nem irodalom és nem zene – mégis: nyelvi jelentés szervezi, és hangművészet működteti.” A hanganyagban tényleg létrejön a „zene” és a „szöveg” teljes egymásba olvadása, szimbiózisa. Bennem, nyilván az elektronikus (vissz)hangzás miatt, Jean-Michel Jarre hetvenes-nyolcvanas évekbeli űrzenéjét idézte (talán a weboldal címében sem véletlen a space előfordulása), továbbá Tarkovszkij Stalker című filmjének zörejeit. Izgalmas és eredményes volt a kísérlet, amelyben a talált, fizikai hangokat torzítással metafizikai hangzássá tudták átfordítani. Jóllehet minden zene és minden művészet már kezdettől fogva ezt teszi. Ezért szerepel a kötetben a periódusos rendszerből a technécium oldala, mert ez az anyag nevét a görög technétosz ’mesterséges’ szóból kapta; csak így állítható elő. A techné eredetileg az ügyességet, a tehetséget, a művészi teremtést, az általában vett megformálás képességét jelenti, amelynek segítségével az ember újat tud létrehozni. Ez tehát nem a mai értelemben vett technikai előállítás, hanem a mű előzetes elgondolásának, ideájának képessége (ma inkább tervezésnek mondanánk), amely megelőz minden kivitelezés jellegű tevékenységet. (Vö. Heidegger: Kérdés a technika nyomán)

A lemez líraudióinak, „hangzó-vers-zene-zörejeinek”, továbbá a kötet képverseinek és időmértékes, filozofikus prózakölteményeinek, a belső borítólapok prózaversének, a szerzőtársak tipografikus betűverseinek és az időmértékes verselés vitairatának is a legfontosabb összetevője az egész konstrukció címadó jelensége: az echolália (gör. echo ’visszhang’ + lalia ’mondás, beszéd’), vagyis a hang ismétlődése, a visszhang. A nehezen meghatározható, mert sok átmenetet tartalmazó „műfaji” besorolás is mutatja a kompozíció formai sokszínűségét. Ugyanakkor az egész multimédiás vállalkozás – az először félreolvasott „halott” és a „hallott” – visszhangbeszédének szervezőelvére épül. „Ez volt az a két szó: a halottak ismételgetése. / De közben a hallott szavak újramondásának azt a / torz változatát írta le, mely során az illető egy / ponton kihagy, és szituáció-függetlenül, más / korábbi beszéd- vagy szövegösszefüggésből merített / mondatsorokat szúr be a párbeszédbe.” (Kiemelések tőlem – S. F.) Ez nem más, mint az echolália beszédzavarának meghatározása. Kele Fodor Ákos tehát megalapítja itt az „echológiát”, a „visszhangtudományt”, amelynek különlegessége, hogy általános világmagyarázó elvként mindenre kiterjeszthető. Minden visszhang. Visszhang a költészet, a művészet általában, a nyelv; az élőnek a holt, a gyermeknek a szülő, mert minden az elődök hangjából táplálkozik. Ez hozza létre a szimbiózis poétikáját, ahol még minden egy, mint a kezdet áramlásában: teljesen átjárhatók a lét- és a műformák is. Az állati, a növényi és az emberi keveredhet, miképpen az anyai, az apai és a gyermeki, illetve ezek művészi modelljeként, visszhangjaként a próza, a vers, a kép, a betű, a zene, a zörej, a ritmus. Ezt valósítja meg a szerző a borítólapok négy részre tördelt prózaversében, ami olykor hexameterbe megy át. „Mert ami napvilágra tör, annak csak a halálhoz van köze, és megemlékezik az életről.” „Megnyitják, majd a csapot is, izzik a szügyben a véna, surrog a falban a rézcső. A mű egyik legfontosabb, az egészet magyarázó mondata a lemezen és a könyvben is szerepel: „Betűm – mint lélek –, bennem hangzol test szerint.” A hasonlat szerint a betű olyan, mint a lélek, ideális mindaddig, amíg ki nem mondjuk, mert – miképpen az emberi test is – születése pillanatától válik romlékonnyá. Az (anya)nyelv konkrétan és átvitt értelemben is nem a „mi nyelvünk”, mi csak tünete, ideiglenes hordozói vagyunk, hanem porladó anyánk nyelve (attól függetlenül, hogy ténylegesen él-e még), mert az ő visszatérő hangja, visszhangja beszél belőlünk. Ráadásul a genetika miatt a hangszín, a hangképzés is nagyon hasonló, például telefonon gyakran összetéveszthető az azonos nemű gyermek és szülő hangja.

Az olykor talált verseknek ható első ciklusban pszichológiai és filozófia szaknyelven tudományos prózának ható költeményeket ír időmértékes verssorokban. Ezzel hitelesen bizonyítja a kötet vitairatnak szánt záró tanulmányának megállapítását: az időmérték alkalmazásának nem szükségképpen kellene nyakatekert, kicsavart szórendű, nehezen érthető mondatokat eredményeznie. Példái meggyőzőek, noha úgy érzem (de bizonyítani nem tudom), hogy sok jó hexametert is találhatnánk, akár az elmarasztalt szerzők műveiben, fordításaiban is. Ráadásul a szokatlan szórend lehet figyelemfokozó is, amely lassítja az olvasást és – mondattani gondolkodásra kényszerítve a befogadót – mélyítheti a megértést. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy aki ilyen nehéz képverseket és tipografikákat szerkeszt, miért akar annyira gördülékeny hexametereket olvasni… Jóllehet a két dolog nem összehasonlítható. De legyen elég ennyi! Most kitérek a vita elől, mielőtt még magamat is a hetedik főbűn – miképpen vitairatának címe visszhangozza –, a jóra való restség vétkében találom. Viszont nem voltam lusta, és megnéztem, mi van a Holmi hátulján, ahogyan a szerző javasolja. Igaza van. Nézze meg ön is!

A kötet első részében 14 időmértékes sorfajtára 15 verset ír, mert kettő lényegében azonos, de különböző címmel szerepelnek. A Mondolatfóbiából kitörli azokat a szavakat, amelyektől retteg a beszélő, de ezek az „eredeti” szövegből, a Phronebophóbiából (félelem a gondolkodástól) kiegészíthetők. A ciklus elején hódolataként tizenegy költő nevéből alkot 11x13 betűből álló, téglalap alakú képverset, akiknek – többek között – az időmértékes sorfajtákat is köszönhetjük. A szerzők Háfiz, Catullus és Horatius kivételével mind ógörögök, azon belül is az aiol ritmus névadói. A ciklus sajátos tartalomjegyzéke – ami nem más, mint a sorfajták ritmusképlete, középen a sor neve is szerepel – a kötet elején is megtalálható, de a kettőt nem tudtam megfeleltetni egymásnak. Arra is gondoltam, hogy az első a versekben megvalósult ritmus, a második pedig az elméleti modell, de így sem jó, ezért nem értem, az első miért ebben a formában szerepel itt. Kizártnak tartom, hogy csak díszítőminta volna, ez nem illene a szerző stílusához. Ugyanakkor minden költeménye mellett közli annak pontos ritmusképletét. Szúrópróbával megvizsgáltam mindegyikből néhány sort: beírtam a hosszú és a rövid szótagokat, és ahol ellenőriztem, ott megfelelt a képletnek. Kele Fodor Ákos verselése hibátlan! De aki ilyen felkészültséggel nyilatkozik a magyar időmértékes költészet, különösen a hexameter szörnyszülött mondattanáról – és a pozsonyszentgyörgyi piaristák rózsaversének sokszoros formabravúrját állítja mintának –, az bizonyára „kimatekozta”, ahogy ő mondja, a sorok szótagszámát és időtartamát. A kötet hatására elővettem Szepes Erika – Szerdahelyi István Verstanát. Itt megtalálhatók a sorfajták és a jelölések: a kör a ritmusképletben az aiol bázis jele, amely mindig csak kólon (gör. testrész, tag jelentésben, vagyis: összetartozó sorrészlet) elején fordulhat elő, ezért bázis, vagyis alap. Egy, maximum két szótag – a meghatározott sorfajtától függően –, ami lehet hosszú vagy rövid is; ugyanezt jelöli az x is, de ez bárhol szerepelhet, noha leggyakoribb a sorok végén. Két nyomdahibát azonban találtam: a Parafázia (hanghelyettesítéses beszédzavar) című vers mellett és a középső tartalomjegyzékben is pontatlan az indravadzsrá nevű szanszkrit sorfajta képlete, mert hiányzik az utolsó előtti hosszú szótag jele, így az csak tíz szótagos, holott helyesen tizenegy. Ennek ellenére azonban a megvalósult verssorok ritmusa hibátlan. Noha a 6. és a 14. sorban a sortörés elcsúszott, de a metrum pontosságát ez nem érinti, a szótagszám összességében helyes. (Vö. Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan, 346. p.)

A „NEMKÖTET” egyben „NEMKÖNYV” is, vagyis több akar lenni, mint egy könyv. És az is: formatervezett, szépen kivitelezett műtárgy, sok ötlettel, jó papíron, több színnel, változatos tipográfiával. Szemlélését, rejtvénylabirintusának felfejtését célszerű középen kezdeni, mint ezt a klip is sugallja, így megnyitása azonos a könyv világának megteremtésével, ami nem más, mint a közepén lévő, a kezdet mitológiai üzenetét is hordozó tojás feltörése. Ironikusan erre reflektál a kihajtható első, belső borítón a „kacsaembriót bont a nyuszt aki vagy” nagyobb betűs, címnek ható felirata. A tojásban főtt kacsaembrió (brrr!) ételkülönlegesség Vietnamban és a Fülöp-szigeteken (visszhangzom a net visszhangját), de talán nekem sem kell ezt most megennem, noha a tojás szövegének megfejtésében csak részleges eredményt értem el. Elfordítva, a vastagabb felére állítva kell nézegetni, mert azért itt olvasásról nem beszélhetünk. A felső tojáshéj lehetséges töredékei: „s/zül/e/t/ate/j/ólét/szá/r/maz/n/aak ö/rök/r/i/zóm/a/a/hog/y/f/émm/é vér/n/yoma/h/ull/a/haja/a/nyj/a/f/ajt/a”; és az alsóé: „g/ubó/z/n/apj/a/fáj/t/orz/é/let/s/ejt/é/pít.” A tojás a kezdet, apa és anya, miképpen a lemez két oldalának is ez a címe, hiszen ott a belső borítók apró betűs prózaversének részletei visszhangzanak fel a líraudióban.

A legnehezebben befogadható a kötet második fele, amelynek címe: Mássalhangzók [itt tíz költő neve tömbösített képversben olvasható] Magánhangzóira, vagyis ez a ciklus a totális palimpszeszt (a felülírás) párlata: a költőelődök kiválasztott verseiből törli az összes mássalhangzót. Majd a megmaradt magánhangzók felhasználásával és új mássalhangzók beírásával – a kilenc szerzőtárssal együtt – megalkotják a tíz költőtárs verseinek tipografikai visszhangját. Bevezetésként itt is egy talált vers szolgál (ezért van idézőjelben), amely a beszéd értelmi részének sérülését írja le. Majd esztétikai gyakorlatára jellemzően ezt költi tovább, visszhangozza, vagyis poétizálja azt, tehát önmagán túlmutató, létértelmező jelentéssel ruházza fel. Ugyanilyen szándékkal mottóként A magyar helyesírási szabályzat 45. pontját idézi a szóelemek elhomályosulásáról, miképpen az egész kötetben a nyelv, a szavak, a betűk és az értelem elvesztésének félelméről vall. Kele Fodor Ákos valóban a nyelv, a költészet szerelmese, és mint kötete bizonyítja, kreatív művésze is: a techné és a visszhang mestere. Ezért idézi másik mottónak Orbán Ottó Ars politica (így helyes, a kötetben poetica szerepel) című versének magánhangzóit, amely egyébként József Attila Ars poeticájának újraírása, echoláliája, visszhangja. „Költő vagyok, mi érdekelne, / ha nem a költészet maga? / A névtelen megénekelve, / a szó husa, teste, íze, szaga.” A második ciklusból csak ezt a mottót és egy tipografikát sikerült megfejtenem, mert ezek a sok nézés ellenére sem adják könnyen magukat. Itt érvényesül leginkább az értelem, a betű, a szó sérülése, veszélyes felejtése, maga a létfelejtés, ami az életben lévő semmi, maga a halál. A csönd. Az első Fekete Miklós betűrajza, amely Kosztolányi Őszi reggelijének visszhangja. Új címe az azonos magánhangzókkal: „BŐR/IDE/GEID.” Ezekben az ekhós versekben a mássalhangzók tényleg mással hangzók, vagyis visszhangzók lesznek.

A borítólapokon lévő rácsvers szövegét is sok nézés után sikerült megfejtenem. A rácsvonalakba rejtetten a szerző neve olvasható betűismétlésekkel, mindegyikből hat van, az olvasás irányát a nyilak következetesen mutatják. Középen a cím: ECHOLÁLIA, visszhangbeszéd. A szöveg szerint a képet is olvasni kell, mert ennek hiánya a semmit vonja maga után. A rács, a két egymásba érő négyzet emberalakot formáz, aki terpeszben áll lábain, és karjait felfelé nyújtottan (imahelyzetben? vagy megadva magát?) az ég felé löki. Ez apa és anya is lehet, és középen visszhangként a fiú vagy a költő gyermeke: a kötete. Ugyanez a kép kilencven fokkal elfordítva szögletes, stilizált fektetett nyolcast ír le, tehát a végtelen jele is egyben; továbbá a nyilak irányát követve két egymásba fordított, egykoron nádszálból és papírból készített, spárgával röptetett sárkányt modellez, amelynek alakja a gyermekkort idéző villás fecskefaroknak is látható. Az ember a végtelen világegyetem és az anyag rácsszerkezetének foglya, egyébként nyitott a sárkányeregetés gyermekkori szabadságára, a költészet és a kép játékára, amely egyszerre képtelen is, vagyis abszurd szabadság, és nem más, mint a vers, a szó vérként való ömlése a szájból, remegés, epilepszia, beszédzavar, de ez az egész mindenestől a ha(l)lottak visszhangja, a világegyetemé és az időé, „erkölcsi művér”, vagyis hazugság, de azért éltet. „Létezik egy nyelv előtti visszhangnem.”