Lapszámok, 2000/3 SIMONYI IMRE

Játék Mátyás maszkjában

(Benedek Szabolcs: Mathias Rex, Filum Kiadó, Budapest, 2000)

Ha ezt a recenziót annak megállapításával kezdeném, hogy Benedek Szabolcs Mathias Rex című munkája nem hagyományos történelmi regény, nem mondanék sokat. Akkor sem, ha azt írnám: megújítja a műfajt, hiszen az már jó régen „meg van újítva”: annak idején, a főiskolán még szerepelt olyan vizsgatétel is, hogy „a történelmi regény változásai” -, ha valaki ezt a témát kapta, azzal illett kezdenie: Walter Scott volt az első, aki nagyot csavarintott a műfajon azzal, hogy nem az adott korszak nagyjai, hanem a kisemberek sorsán keresztül mutatta be egy-egy időszak eseményeit. Most ne térjünk ki arra, hogy azért Scott előtt is történt egy s más e téren, inkább arról volna érdemes szólnunk: századunkban mily sok prózista fogalmazta újra a műfaj mibenlétét - a teljességre a legkevésbé sem törekedve hadd említtessék meg itt Umberto Eco, Mika Waltari, Ivo Andric és Szentkuthy Miklós neve (az övé mindenképpen) -, sőt, kortárs prózánk ítészei külön szólnak az „ál-történelmi” regény műfaját művelőkről is, elsősorban Márton Lászlót, Darvasi Lászlót, Háy Jánost és Láng Zsoltot emlegetve.

Ha az olvasó a fent említett regények bármelyike kapcsán is már bevált hermeneutikai elvárásrendszerben bízva vág neki az új Benedek-regénynek, csalódni fog. A szerző korábbi munkáit ismerők számára bizonyára nyilvánvaló, hogy a Mathias Rex aligha hagyományos történelmi regény, de nem illeszthető be a mai ál-történelmi regények sorába sem, amelyet - kissé pontatlanul, ám nagyon röviden - úgy jellemezhetnénk, hogy a szerző a történelmi színteret és kontextust egy, a historikus valósághoz alig, vagy egyáltalán nem kötődő narratíva díszleteként használja föl, úgymond „beleírva” ezáltal a történelembe.

Aki a fentebbi művekkel kapcsolatban érvényesülő olvasási stratégiák valamelyikét kívánná használni, a Benedek-regényt, ha nem is olvashatatlannak, de legalábbis bosszantónak fogja találni. A regény olyan olvasási

módszert követel meg, amelyet ezelőtt egyetlen - az egyszerűség kedvéért nevezzük így: - másik magyar történelmi regény sem. A legnagyobb erénye talán éppen abban rejlik, hogy az olvasás során megfelelő fogódzókat is nyújt eme befogadói stratégia kialakításához - és ha az olvasó „benne van a játékban”, akkor remekül szórakozik.

Mátyás király a kollektív tudatban - toposz. Nevéhez tapadt az igazságos jelző, a televízióban rajzfilmsorozat is szól alakjáról, vaskos köteteket töltenek meg a róla szóló mondák és népmesék, s a kortársak - Galeotto és Bonfini is gondoskodtak a király személyéhez kapcsolódó „szakirodalomról”. Mindezek következményeképpen bőven talál forrást, ha valaki róla kíván írni. Ennek ellenére eddig nemigen vállalkozott senki arra, hogy Mátyásról írjon regényt. Talán amiatt a dilemma miatt, amellyel bizonyára Benedek is kénytelen volt szembenézni: a szerző vagy pusztán a forrásokra hagyatkozik (ez nem kihívás), vagy pedig átírja a Mátyás-történelmet (esetleg kivívva a történészek haragját, meg aztán ilyenkor muszáj volna találni egy olyan támadási pontot, amely megteremtené a casus bellit a hagyomány széjjelzúzására).

Benedek egészen más utat jár végig - következetesen - regényében. Magát Hunyadi Mátyást teszi meg narrátorrá - a kötet elején hosszadalmas ál-esszében számol be arról, miként kerültek hozzá kalandos úton egykori királyunk elveszett feljegyzései, melyeket annak idején „tíz napon át, hihetetlen lendülettel, jóformán éjt nappallá téve” írt, s amelyeket egy Harold Smith nevű úriember fordított le angolra, és Benedek ezt a munkát ültette át magyar nyelvre. A megfelelően eszement keletkezéstörténetben még az apacs indiánok is szerepelnek, így az efféle posztmodern írói gesztusokban járatlanabb olvasó is megsejtheti, hogy a regény százakárhány oldalán keresztül módszeresen át lesz verve, ráadásul Benedek kissé nagyképűen még azt is közli a műről, hogy „nem lehet elérzékenyülés nélkül kézbe venni”. Ugyancsak a játék mivoltra engednek következtetni a helyenként szerepeltetett történelmi tévedések, és például az is, amikor Mátyás egy Albert keresztnevű francia gondolkodó tanaival száll vitába „feljegyzéseiben” - a filozófusban Camus-re ismer az olvasó.

A játék jelleget erősíti a nyelvhasználat is, amelyet a kötet egészén át kétféle regiszter váltogatása jellemez. Időnként szerepelnek magasabb röptű, archaikusabb passzusok is, ám Mátyás többnyire úgy beszél, mint bármelyik korábbi Benedek-hős: hétköznapi csacskaságokról szól kissé gyermeteg módon, saját királyi mivoltát is úgy emlegeti, mint amikor valaki kocsmaasztalnál számol be arról, mi történt vele aznap; rendszeresen használ közhelyeket, hétköznapi beszédfordulatokat, hosszú bekezdéseket szentel a szellentés, az ürítés, a mértéktelen zabálás és vedelés „misztériumainak”, folyton fecseg, a fejezetek elején módszeresen közli, hogy  milyen állapotban ül le feljegyzéseihez: zsibbadt a keze a sok írás miatt, másnapos, vagy hogy éppenséggel milyen jót kettyintett az előző este lengyel szeretőjével, Jadwigával (amely egyébként Závada regényének nagy sikere után eléggé szerencsétlen névválasztás, hiszen az olvasó kénytelen-kelletlen arra gondol, hogy - miképp arra az első Benedek-regényben jó néhányszor volt példa - a szerező éppen a nagybetűs Irodalom hátsójának kíván nyelves puszit adni).

Nagyon szerencsés, hogy a nyelviség profanitása - ezúttal kéretik fogalmi jelentése szerint értelmezni a szót - a Mátyás számára megteremtett személyiséggel is összhangban van. A király minduntalan henceg azzal, hogy egynémely cselekedete mennyire „reneszánsz uralkodóra valló vonás”, bosszankodik néhány nemes úr „tahósága” miatt, miközben maga is sokszor hajlamos olyan viselkedést tanúsítani, amely finoman szólva aligha felel meg az illendő viselkedés szabályainak, elismeréssel szól arról, Galeotto mily nagyszerű uralkodóként ábrázolja írásaiban, de egyúttal rendszeresen közli ezekről a történetekről, miként is estek meg valójában. A szerző Mátyás maszkját felöltve bontja le és írja újra a király személye körül kialakult mitológiát, a narráció éppen emiatt válik érvényessé, a megszólalót ezért érezhetjük hiteles, hús-vér figurának.

Annál is inkább, hiszen a regényben más toposzok is újrafogalmazódnak: példának okáért Janus Pannonius „fellengzős, kellemetlen figuraként” jelenik meg; amellett, hogy elismeri költői érdemeit, Mátyás szenvtelenül állapítja meg róla, hogy „tehetséges, ám öntelt, hízelgő fráter”, és hogy igazából a verseit sem szereti, sőt, egyhelyütt nem röstelli „hülye hízelgő buzeránsnak” nevezni klasszikusunkat. Hunyadi Jánossal kapcsolatban meg az az első dolga, hogy megjegyezze: a nándorfehérvári győző egyfolytában hónaljszagot árasztott.

Azáltal, hogy ezekkel az eszközökkel hitelessé teszi az elbeszélőt, Benedek megteremti annak lehetőségét, hogy komolyabb dolgokról is szólhasson művében. A regény egyik legszebb, túlzás nélkül drámai erejű fejezete az, amelyben Mátyás arról számol be, miként hidegült el Beatrixtől, miután bizonyossá vált az asszony meddősége. A nyelvhasználat itt is releváns marad: a poénkodás a minimálisra szorul vissza; a regény

itt rugaszkodik el a leginkább arról a szintről, hogy csupán játék - egyébként igen élvezetes játék - maradjon.

Ez legfőképp azért lehetséges, mert a Mathias Rex beszélője, bár Mátyásként aposztrofálódik és javarészt a nagy király környezetében meges(het)ett történéseket mondja újra, valójában éppen olyan, mint bármelyik szokványos Benedek-hős: alapvetően olyan gondjai, bántai-örömei vannak, mint bármelyikünknek, s a kormányzati teendők is olyanképpen jelennek meg, mint amikor valamelyik kortársunk beszél munkaköri nehézségeiről, karrierjéről.

Az elvétve előforduló nyelvi gyengeségek, a zötyögős mondatok ellenére - bár ezeket, ha módszeresen szerepelnének, felfoghatnánk a „lefordított eredeti” defektusaiként is -, az archaikus- és a köznyelv vegyítésének olykor elhibázott arányai dacára a Mathias Rex jól sikerült regény: a kisebb hibákat feledtetik a kötet erényei, ami nem kis teljesítmény, hiszen Benedek ezúttal is a rá jellemző, főképp az amerikai minimalista írók hatásáról árulkodó technikát alkalmazza egy látszólag irreleváns közegben: nem tudok olyan magyar művet említeni, amely ezt a látás- és beszédmódot ötvözte volna a történelmi regény hagyományaival. Ha valaki könnyű, cselekménydús, csatajelenetekkel tarkított, fordulatos történelmi regényre számítván kívánná kézbe venni a kötetet, ne tegye. Ám ha hajlandóak vagyunk elfogadni a szerző által félreérthetetlenül

jelzett játékszabályokat, és vesszük a fáradságot, hogy „menetközben” alakítsuk ki a regény befogadásához szükséges olvasási módszert, a Mathias Rexben kellemes olvasmányra találunk, amely ráadásul ahhoz is jelentősen hozzájárul, hogy tovább táguljanak az úgynevezett „történelmi regény” amúgy is bizonytalan műfaji határai.