Lapszámok, 2000/3 SIMONYI IMRE

Molnár H.. Lajos gyermekkori birodalma

(Molnár H. Lajos: Volt egyszer egy udvar, a Sierra Kft. kiadásában, 2000)

Nehéz ismertetőt, laudatiot írni idézet nélkül, s ez sokszorosan igaz Molnár H. Lajos Volt egyszer egy udvar című könyve esetében, hiszen szinte minden sorát idéznem kellene, ami egy rövidre fogott gondolatfüzérben lehetetlen. És mégis, íme, idéznem kell, de ezúttal a szerző köszönetnyilvánítását a mű negyedik lapjáról: „Négy évvel a kézirat megírása és három esztendővel a regénypályázat megnyerése után, kiadói érdektelenséget követően, Forró Gyula úr jóvoltából megjelenik a kötet. Csak őszinte köszönetét írja mindenek elé ... A szerző.” Mint Molnár H. Lajos olvasója, csatlakozom az ő köszönetnyilvánításához, azzal a megjegyzéssel, hogy Forró Gyula úr egy remekmű megjelentetését segítette elő, s így nemcsak szerzőnknek, hanem olvasóinak, az egyetemes magyar irodalomnak is nagy szolgálatot tett.

A fenti szövegösszefüggésben már jellemeztem és értékeltem a „remekmű” szóval Molnár H. Lajos legújabb könyvét. Az olvasó viszont nem elégszik meg „ennyivel”, s különösképpen a magyarországi, hiszen az Erdélyből ide átkényszerült írót még mindig nem ismerik a maga valóságában s nyilvánvalóan az alkotásait sem. Így hát következzék egy kurta „bemutató”: van a magyar és a világirodalomban néhány olyan prózaíró, akinek a művéből nem lehet egy mondatot, sőt még egy szót sem kihúzni. Nos, Molnár H. Lajos eme mesterek közé tartozik. Még pályája kezdetén fölfigyelt mind újságírói, mind szépírói munkáira az irodalmi közvélemény, az önmagának állított szigorú mércére, a pontos és hiteles fogalmazásra, a szinte-szófukar „ábrázolási” módra és azokra a mélylélektani és politikai feszültséget magukban hordó alkotásaira, amelyek egyszerűen megdöbbentették olvasóit, no meg az olykor figyelmetlen cenzorokat is. Elegendő megemlítenem az És akkor átmentem a tűzön, a Donki Ákos című könyveit, valamint a Falra hányt esztendő  fájdalom-parafrázisát. Aki a Volt egyszer egy udvar-t elolvassa, tüstént rájön arra, hogy Molnár H. Lajos miért volt szálka-gerenda a mindenkori sokszínű román diktatúra tekintethiányban szenvedő szemében...

Szerzőnk a Volt egyszer egy udvar-ban meghosszabbodott, sebhelyes, mostoha-szeretetben lidércfénnyé varázsolt gyermekkorát írja meg úgy, hogy - bár első személy egyes számban beszél - lényegében arról az egész közösségről alkot átfogó freskót, amelyben élt s amelyet állítólag társadalomnak neveznek. Az udvar tulajdonképpen a társadalom keresztmetszetében található, s nem jelképesen, hanem a valóságban is - a marosvásárhelyi börtön tőszomszédságában, melynek nem éppen szívélyes vendéglátását magam is élvezhettem ifjúkoromban... Ha fölismerjük, hogy a fegyőr is rab, hiszen élete egy részét börtönben tölti, akkor arra is rádöbbenünk, hogy a különbség a rab és a fegyőr között ,.csupán” az, hogy az egyik belülről szeretne kitekinteni, a másik pedig kívülről kukucskál a cellába. Köztudott, Románia Európa legnagyobb szabadtéri börtöne volt. Tehát, Molnár H. Lajos udvar-birodalma mindenféleképpen a börtön árnyékában élte hétköznapjait és ünnepeit. „Szereplői” kócos, éhes, olykor felnőttként viselkedő gyermekek és olyan felnőttek, akiket meggyötört a szerelem nyomora és a nyomor szerelme, akik még akkor is szabadoknak érzik magukat, amikor alig tudják összetoldani a napokat. Gürcölnek, robotolnak, kedveskednek, veszekednek és vesződnek önmagukkal és a nagyvilággal, de azért az állami ünnep lazító feszültségében elmennek a Somostetőre enni-inni reménykedve egy hazug térképre mázolt hazug paradicsomba vivő út porának legendáiban. Ha valaki ennyire pontosan emlékszik vissza gyermekkorára, mint Molnár H. Lajos, azt jelenti, hogy bár benne élt a sírdogáló, szipogó, rosszalkodó, csintalan, fondorlatos gyermeki világban és részese volt annak, mégis sikerült kívülről (vagy felülről?) szemlélni ezt a felemás világot és zegzugaiban önmagát is. Izgalmas és nevetséges kalandok, a felnőttektől való rettegés, máskor pedig éppen a hozzájuk való menekvések közepette döbben rá az irgalmatlan valóságban összetört igazság cserepeire, amely pillanatot ekként örökíti meg könyvében: ... „apám nem volt a vér szerinti apám. És anyám sem az édesanyám. De amíg ez kiderült, boldog tudatlanságban éltem még hat teljes esztendőt”.

Íme, megszegtem szabadkozásomat: mégis idéztem a könyvből. Lámcsak az imént is bebizonyosodott: egy igazi író csak akkor ír le egy szót, ha az többet jelent, többet mond önmagánál! Tessék nekem még egy jelenkori prózaírót mutatni, aki ennyire lakonikusan, tömören fogalmaz meg egy egész életre kiható tragikus fölismerést.

De hát ezek ismeretében megkérdezheti az olvasó: - tulajdonképpen ki ez a Molnár H. Lajos?

Olvassák el a művét, és megtudják! Szegődjenek mellé vasfa-folyondáros ösvényein, ahol és amelyeken még a gyermek lábnyomok is zokogva kacagnak a bőrbeteg házfalak között és az ünnepi rongyokba öltöztetett ég alatt, míg a történelem egy kis udvar közepén homokvárat épít önmagának...