A kovácsoltvas kapu elektromosan nyílt, két szárnya lassan kitárult, és ő szinte súlytalanul emelkedett fel a lépcsőfokokon, mintha vinné tovább a befogadás lendülete. A szoba a magasban a térre, a templomra, a parkra, a Vieux Colombier utcai manzárdokra nézett. Dolgozni jött ide, meg azért, hogy a megkeresett pénzből néhány napig éljen és írjon.

A Quartier Latin és a Saint-Germain-des-Prés negyed láthatatlan határvonalán húzódott az a Szajnát a parkkal összekötő utca, ahol megszállt. Az ablakból a szürke eget látta. Ha ő nem is, de volt, aki e palota előtt látta elmenni a Nobel-díjas írót, a szürke esőkabátos árnyalakot. Éva tudta, hogy itt lakik a közelben, olykor szinte hallotta a lépteit, érezte a lélegzetét, ám a művész mereven elzárkózott a közönségtől, fordítóktól, elemzőktől, nem vett részt író-olvasó találkozókon és nem adott autogramot.

Egy ismerőse, Mikael, néhány éve kiállt a Szajna-parton emelkedő Francia Tudományos Akadémia elé, és felolvasta kiáltványát, amelyben sürgős nyelvreformot követel, hogy ebben a ma már soknemzetiségű országban az idegen ajkúak könnyebben tanulhassanak meg franciául. Amikor legutóbb találkoztak a Saint-Germainen, a Café Flore-ban, Mikael elmondta, hogy a manifesztum óta egyetlen lapnál sem közlik írásait, elvesztette a munkáját, éltető közegét, kénytelen volt eladni régi játékokat kínáló standját a Saint-Ouen bolhapiacon, kiköltözött Párizs környékére, de lassan az ottani lakbérét sem tudja kifizetni. Nyitott legyen-e az író vagy bezárkózó, erre a kérdésre sem találta a választ.

Éva az Eiffel-toronyhoz ért, és megállapította, hogy csak a szél és a gyorsbüfék körül sétáló növendék patkányok járhatnak ki-be szabadon. Minden oldalról üvegfallal kerítették körül, és kizárólag az ellenőrzőkapukon áthaladva lehetett bejutni a város leghíresebb nevezetességéhez.

Munkája végeztével kiment a repülőtérre Ericért, és innentől fenekestül felfordult az élete. A Saint-Germain negyedben, ahol laktak, a művészek és a tudósok kezdettől fogva az apátság védelmét élvezték. Itt élt Manet, Auguste Comte, Sartre és Beauvoir.

A túlsó partra nem akaródzott átkelniük. Nemhogy a túlsó partra, az utcájukon túli világra sem kívánkoztak, mert úgy érezték, hogy a múlt, jelen és talán a jövő is egyetlen idősíkká tolulva lüktet körülöttük, mint egy mágikus rózsavonal, kiegyenesített labirintus. A rózsavonalat Éva találta a mellettük lévő Saint-Sulpice-templomban, majd e láthatatlan szálat letette lakhelyük, a palota kovácsoltvas kapuja elé, és követni kezdték. Egy nap eltértek az útmutatástól, és átkeltek a Szajnán a túlpartra. Betértek Bossettihez, köszöntötték az alkalmazottat, aki korábban is mindig kiszolgálta őket. Eric a férfi változatlanul piros arca, kidülledt szeme láttán megkérdezte, hogy jobban van-e. A férfi zavarba jött, és először elhárította az érdeklődést. Azután megeredt a nyelve, és elmondta, hogy súlyos cukorbeteg, bármikor meghalhat, nem ő lesz a legidősebb halott a temetőben. („Je ne serai pas le plus vieux mort dans le cimetière” – talán ha ideírja a mondatát, nem enyészik el ő örökre.) De nem panaszkodik – szólt, mert szép élete volt, mindent megkapott, amire vágyott.

Másnap megkeresték a mindenki előtt nyitva álló Képzőművészeti Akadémiát. A díszcsarnokban kék, cirádás öntöttvas oszlopokon nyugvó üvegtetőn ömlött be a napfény. Évának az az érzése támadt, mintha itt nem is lennének ajtók, annyira szabadon járhattak-kelhettek, a növendékek alkottak, vagy munkáik kiállítását készítették elő. A rajzkabinetben megbarnult, időfoltokkal szennyezett üres papírokon fáradt arcú, szép antik isteneket, varrása fölé hajoló feleséget, a festő Ingres mogorva önarcképét nézegették szótlanul… Keserű, elégedetlen élet, durva vonások, nehéz elképzelni, hogy ő festette a nagy Odaliszkot. Kimentek a gondozatlan kertbe, ahol mindenhonnan összehordott antik kövek, híres szobrok gipszmásolatai hevertek rendetlen összevisszaságban. Eric arról álmodozott, hogy egyszer majd a környéken található sok-sok galéria egyikében lesz kiállítása. Éva elképzelte azt a nyár végi napot, este nyolc óra van, még csak nem is alkonyodik, a metafizikus szénrajzok rézsútos fényben sötétlenek a hófehér falakon, a festő minden képét megveszik, elköltöznek a tengerhez, a dűnék mellé, és ott maradnak örökre.

Egyik üvegezett kalickából léptek a másikba. Eric azt mondta: „Elviszlek valahová, amit neked találtam.” Beléptek a galériába, amelynek belső tere zavarosnak tűnt. Az ajtó mellett egy laptopja fölé hajoló lányka. Tőle jobbra egy terem nyílt, amelyben lexikonlapokból összerótt, viasszal bevont függöny lógott az ablaktól távol. Ormótlannak, túlméretezettnek tűnt, a fény megtört a méhviaszon. Gyorsan kijöttek innen, de észrevettek egy csigalépcsőt, mellette méhviaszba mártott tollak hevertek, Ikarosz címmel. Amikor ezt meglátta, Éva rögtön menni akart, nem tetszettek neki a megsárgult babérlevelekhez hasonló tollak, de Eric nem engedte, föltuszkolta a lépcsőn. Virágillat, mézíz, színek, zümmögés… Bársonyos tapintású méhviasz… a nyár lüktetése, a nap fénye, ambrózia, a gyertya könnyei, templom csendje, tömjénillat… Azt olvasta, hogy a méhek háromszázötvenezer kilométert repülnek, mire egy kilónyi méhviaszhoz szükséges alapanyagot összegyűjtenek. A méhviasz tökéletesen szigetel, de közben mindig készen áll a megsemmisülésre. Az egyik installáció kőporból készült maszkot, a művész méhviaszba mártott ujjbegyeit, a művelet közben a papucsára csurrant viaszcseppeket ábrázolta. A maszk vörös száját szétnyomott ecetfatermések alkották, a címe pedig Savanyú csók volt.

Egy franciakrémesre emlékeztető, hófehér tárgy egyszerű megjelenése ellenére meghökkentette, miután elolvasta, hogy gézlapokból, sóból, kerámiaporból készült.

A gézlap, az seb, a gézlap, az vér, az vasíz, a gézlap, az fájdalom, könny, álmatlanság, a gézlap, az óraszámlap, másodpercmutató, a gézlap itatóspapír, sebkötő, a gézlap lezár, szigetel, meggyógyít. A tengeri só, az víz, napfény, az párlat, vérben oldódva mar.

Átlépett a helyiség végében kialakított apró moziterembe. Baloldalt öt-hat papírvékony kőlap támaszkodott a falnak. A néhány perces film a tengerparton készült, lassú hullámok között két piros nadrágos lábszárat és két kezet látott. A két kéz vékony kőlapokat mártott lassan, egymás után a tengerbe. A hullám mozgása szakadatlan, és minden vízbe merítéskor más hullám, más frekvencia érte a kőlapot. A tenger érintése csak ezen a filmen hagy megjeleníthető nyomot. Éva rájött, hogy ez a kiállítás az alig érzékelhető, leheletfinom érintkezésekről szól. A dermedt méhviasz megőrzi, a tenger magával ragadja és elmossa az érintést.

Éppen elmenőben voltak, amikor megszólította őket a kis nő, aki látszólag a laptopját bújta. Kiderült, hogy ő maga a művész. Éva megkérdezte tőle, melyik a kedvence, mire a méhviaszba vont enciklopédiafüggönyre mutatott. A nagyanyja lapokra szedett, ezeroldalas lexikonjából készítette a méhviaszba mártott függönyt, de néhány helyre nem csepegtetett védőréteget. A védtelen sorok Roland Barthes Töredékek a szerelemről című idézetgyűjteményének idézetei. Éva odament a függönyhöz, de nem látta jól a hangyabetűket, a viasztalan részeket végképp nem találta meg. Írt Emmának, kérte tőle a szerelmes mondatokat, de választ nem kapott. Miért betűzgessen Roland Barthes-idézeteket a viaszfüggönyön? Ott volt Eric. Sem függöny, sem méhviasz nem védte meg tőle. Előző nap a közeli Café des Beaux-Arts-ban jártak. Amikor odajött a pincér, Éva tüstént megkérdezte, hogy „Ugye ide szokott járni kávézni Patrick Modiano?” Amire ezt a választ kapta: „Je ne peux pas vous dire.” „Mit mond?”, kérdezte Eric. „Azt, hogy nem mondhatja meg”, válaszolta Éva. „Hogy tehetted?”, méltatlankodott a társa. „Beállítasz ide vadidegenül, és se szó, se beszéd letámadod a személyzetet, szép lassan kell szóba elegyedni velük, és esetleg mellesleg megkérdezni… mész mindennek neki, mint egy vaddisznó…”, vetette a szemére Eric.

Éva körbenézett a kávézóban. Régi plakátokon szecessziós rajzok, ürmöst, bort, pezsgőt és más francia termékeket reklámoztak száz évvel ezelőttről, máshol apró, vidéki zsánerképek lógtak a falakon. Mennyi művész szürcsölhette itt a kávéját, miközben elméláztak azon, hogy a festőakadémia mellett hogyan lehet ennyi ízléstelenséget kiakasztani. Mégis mintha ebben a kis kávézóban megállt volna az idő.

A Simrane márkájú indiai sálat az utcájukban pillantotta meg egy lakberendezési bolt kirakatában. Rögtön rámutatott, hogy nagyon szeretné, de társa tovább húzta-vonta, mondván, hogy erre nincs idő, siessenek már, most a legjobbak a fények a fotózáshoz. Hónapok múlva derült ki, hogy azért nem engedte, hogy bemenjenek az üzletbe, mert a vörös-arany dzsaipuri mintás sál akkor már a bőröndjében volt, díszcsomagolásban.

Abban a múlt időben, amelyben most vagyunk, kiléptek a kávézóból, és elindultak a Saint-Germain-templom mögötti Delacroix-múzeumba. Meredeken fölfelé emelkedő, barnára festett falépcső vezetett az emeletre. Egyszer csak megpillantották a Madeleine a sivatagban című képet. A név és a helyszín kirángatta őket ebből az enteriőrből, és támpontok nélkül kizuhantak a 19. századi romantikából. A sivatag nem látszik, talán az arcra vonatkozik, a kendőzetlen, sivatagos arcra. A nő félig lehunyt szemén, enyhén összezárt száján szerelem, agónia, szenvedély és az elmúlás egyszerre érződött. A fehér, sárga, szürke, piros szín elegye, mint fátyol vagy vékony viaszréteg vonta be az arcát, amely az orgazmus, a halál vagy a misztikus szeretet titkát rejtette. Baudelaire kedvenc képe volt, azt azonban ez a költő sehogy sem értette, mire vonatkozik a sivatag szó, ha egyszer az arcon kívül más nincs a festményen. A Madeleine-fejjel – ahogy Delacroix nevezte – maga a festő sem volt elégedett, a festési technikával meg különösen nem, írta a naplójában.

A délutáni fények bekúsztak a lépcsőfeljáró félhomályába. Eric elővette a fényképezőgépét. Fotózni kezdte a lépcső alján álló Évát, aki karikába hajlította a testét, színes ruháját, léte lendületét. Más helyszíneken folytatták a fényképezést, előbb a hídnál álltak meg, a víz felszínén redőződő fényeknél, majd egy udvarban, a kapurácsba kapaszkodó napsugaraknál.

Úgy érezték, semmi nem úgy alakult, ahogyan eltervezték, Eric nem rajzolt, Éva ugyan írt, de a szerkesztő visszaküldte a szövegét egy idézet kíséretében: „… a költői leleményben a méheket utánozd, melyek nem úgy hozzák el a virágot, ahogy ráleltek, hanem viaszt és mézet készítenek belőle valamilyen csodálatos vegyítéssel.” (Petrarca, 1334. április 11-én – Kardos Tibor fordítása)

Gyertyák könnye, viaszcsepp, templom csendje, tömjénillat. Éva többször visszatért a Saint-Sulpice-templomba, a rózsavonalhoz és a Delacroix-falfestményhez. A bibliai tanítások nem érdekelték, sem a pásztor, aki fegyverét is eldobva, puszta kézzel rontott az angyalnak. Fejjel megy a falnak ez a hülye, az angyal mozdulatlan, mintha nem is venne részt a tusában, minden ütést kibír, nem bántja, talán még védi is ellenfelét.

Olvasott egy félmondatot arról, hogy a córdobai katedrális egyik stallumán a Jákobbal harcoló angyal csábítóként jelenik meg. Az angyal csakis nő lehet, Éva is így érezte. A birkózók egymásnak feszülő lendülete szerelmi aktushoz hasonló. Az angyal magához rántja a férfi lábát és testébe mélyeszti az ágyékát. Az angyalszárnyak a test ringatózó mozgását követik. Test a testtel összeforr, soha nem ereszt el ez az ölelés, gondolta Éva.

A Vieux Colombier utcához értek. Méhek zümmögtek a fejében, orrában narancsvirág édes illatát érezte, és akkor eszébe jutott a néhány soros vers: Du feu en oranges / toi la langue inconnue des anges / mon amie ne me laisse pas / continuer cette baisse-là / dans mes rêves / des dieux… Ízek, színek, hőérzet, narancsvirágillat a Luxembourg-kertben. Narancsszínű tűz, narancsízű csók, angyalok ismeretlen nyelvén szól az egyik, istenek mély álmába zuhan a másik.

Amikor majd hazatér, egy Attila úti könyvtárban talál három fűzött füzetet a méhekről és a méhviaszról. Majdnem száz éve jelent meg magánkiadásban, a szerző rajzaival, aki az első világháborút követő szibériai hadifogságban, papír, ceruza híján, a méhek szorgalmával, fejben írta meg a könyvet. Éva lesz az első olvasója. A kiszáradt, megsárgult lapok széle azonnal szétporlad, amikor felvágja őket. A tápláléktól eltelt méh testhőt termel, a méhviasz a méh testének izzadmánya. A méh és lakása című kötetben a szerző egy teljes fejezetet szentel a méhek lelki tulajdonságainak, és egy személyes megfigyelését is megosztja az olvasóval.

„Valamelyik ősszel, betelelés után, egér surrant be egyik méhcsaládom lakásának meg nem szűkített röpnyílásán. A méhek hamarosan észrevették a betolakodó idegent, mert az mindössze csak két keretet tudott keresztülrágni. A rágás okozta zajra figyelmessé lett méhek megbontották a még valószínűleg nem teljesen tömött méhcsomót, és leszúrták az egeret. A szúrástól megdagadt hullát nem bírták a röpnyíláson kivonszolni, noha a deszka éles széléhez tapadt szőrszálak bizonysága szerint ugyancsak akarták volna. Okos koponyácskájuk értésükre adta, hogy ha otthagyják a hullát, az nemcsak a légjáratot zárja el a lakásban, hanem bomlásnak indulva annak levegőjét is megfertőzi, ezért előrelátóan elvonszolták azt onnan, és az egész testet viaszfelülettel vonván be, hermetikusan elzárták, s a következő tavaszon is teljesen ép állapotban találtam meg a kaptár bal sarkában.”

Éva lassanként elosztogatta a pénzét, a testét, a lelkét, az érzéseit. Utolsó párizsi estéjükön több pohár bor után Eric azt kérte, hogy nyissák ki az ablakot. Utána azt, hogy lépjenek ki rajta. Bizonygatta, ellenőrizte, széles a párkány, bőven elférnek rajta. És menjenek át kívülről a másik szobába. Őrült, gondolta magában Éva. Azért kockáztassa az életét odafönt, a hatodikon, hogy aztán újra visszajöjjön, ide, ebbe a bírhatatlanságba, ahol semmi nem jó, ahol nincs más, csak a sikertelenség és a szerelem? Igyanak még a borból, a Száraz Harmóniából. Tetszett neki a bor neve, ez a paradoxon. Semmiképpen nem várja meg, amíg elszárad, inkább repül innen, hogy előbb szétfolyó, majd felszáradó nedvesség legyen mindaz, ami marad utána.