Lapszámok, 2000/3 SIMONYI IMRE

A költészet otthonossága

(Rékasy Ildikó: Belesimulva. Stádium, 1999)

„Összegzés”, „válogatás” - olvassuk Rékasy Ildikó Belesimulva című verseskötetének utószavában, afelől azonban nem igazít el az utószót író Kárpáti Kamil, hogy valójában hány év vagy évtized(?) versterméséből közöl válogatást a nyolcvanöt költeményt tartalmazó könyv. (Az utóbbi időbehatárolás sem tűnik túlzónak, ha tudjuk, hogy a költőnő 1938-as születésű, de emellett érvel a Hét mondat című versének első sora is: „Verset írtam tizennyolc évesen.”) Csupán egyetlen vers dátumozott, az Őszi üzenet, de ez esetben vélhetően a vers keletkezésének élményhátterét, az idősíkok egymásbajátszását, tehát a tapasztalat időbeliségét és nem a vers érlelődését jelzik a négy évtizedet átfogó évszámok (1956-1996).

A jól fölismerhető tematikusság arról tanúskodik, hogy a válogató (Kárpáti Kamil?) a ciklusképzés során mellőzte a kronológiai elvet, ami önmagában nem is lenne baj, ha Rékasy Ildikó eddigi opusát rendszeres publikációk tagolnák, minthogy azonban ez az első, tehát bemutatkozó kötete, a költői pálya alakulás- és fejlődéstörténeti(?) megismeréséről kényszerűen le kell mondanunk. Persze a szövegekbe kódolt „versemlékek” alapján megkísérelhetnénk rekonstruálni azt a választott, esetleg megtagadott tradíciót, amelynek mentén konstituálódott ez a szövegvilág és a Rékasy Ildikó költészetét fémjelző magatartás. Ezt segíthetnék a költő önmegnevezési kísérletei, reflexiói is, amelyekre mintegy tucatnyi vers kínál példát. Érdekes, hogy ezeknek az önkommentároknak szinte mindegyike ironikusan vagy önironikusan intonált.

A közhely védelmében például a közhely „apoteózisát” fogalmazza meg: „legyek csak balga felfedező / lejárt csodák közt. / Kívánok magamnak sok / közhelyes boldogságot / a legutolsó, garantáltan / individuális

kalandig.” A Kolumbusz tojása az ezredvégen avíttá vált „régi vers” megtagadása (?), a Versdivat variáció ugyanerre a témára, a Kezdem megkedvelni pedig a - nevezzük így - modernebb hangszerelésű versekre való fokozatos ráhangolódás „történetét” beszéli el. (Bistey András az idei Jászkunság januári-márciusi számában közölt nívós ismertetőjében a „mindenáron, izzasztó erőlködéssel modernnek látszani akaró költőkről szóló” versnek nevezi az utóbbit. Az én olvasatom szerint nem „a mai furcsa versszokást” lassan megkedvelő költő az, aki a vers zárlatában „fejcsóválva” kérdezi, hogy „mit hullat épp most Pegazus, / tollat vagy amit a többi ló?”, hanem a „körön kívüli” múlt századi ízlésű értetlenkedők. Tehát nem az elutasítás, hanem ellenkezőleg: az elfogadás versét írja Rékasy.) Az irónia és önirónia a hagyományosabb, énközpontú, vallomásos és az érzelmeket rejtettebben kifejező, enigmatikusabb és tartózkodóbb versbeszéd közötti oszcillálásról tanúskodik. Arról tehát, hogy még semmi sem dőlt el Rékasy Ildikó költészetében. Kötetében találhatunk néhány olyan verset, amelyek a „lélek gazdagságát és sokrétűségét” hivatottak prezentálni, „hogy az összkép minél színesebb legyen” (Kárpáti Kamil). Úgy vélem, jobban járt volna a költő és az olvasó is, ha a lehető leghagyományosabb költői rekvizitumokkal felszerelt, de a közhelyeivel, elkopott, ezért hatástalan képeivel önmagukat kioltó, érvénytelenítő versek kimaradtak volna a kötetből. A „lélek gazdagsága és sokrétűsége”, ha érvényes és meggyőző lírai áttételek, közvetítők nélkül nyilvánul meg, valóban nem „költészet mint költészet”, hanem lírai önmegsemmisítés. Szerencsére elenyésző az ilyen „szívbéli” versek száma (Szívedbe zártad, Késő, Számvetés, Könnyebb, Lélek és test, Tabula rasa). Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az ilyen jellegű szövegek és az ezekhez közelítő szövegvariánsok egy másfajta befogadói lehetőséget, recepciót is involválhatnak. (Magyarán: újabb olvasókat nyerhetnek meg Rékasy Ildikó versei számára. Aki a Tabula rasa c. versében maga is világosan kinyilvánítja a szeretetvágy mellett a kommunikativitás - jogos, de nem mindegy, hogy milyen áron megvalósítható - igényét: „Nem közömbös, szeretnek e, / de fontosabb, hogy értsenek (...) Őrizném csak az igazat, / csak a véremmel írt betűket”.) Meglehet, az efféle olvasói elvárás elsősorban nem is a költői beszédmódra (ez lehetne talán az Utószó tautologikus definíciója: „költészet mint költészet”) vagy a valamennyi hatástényezőt (tehát a valóságvonatkozást is) integráló formateremtő elvre, hanem csak és kizárólag a versek referenciáira irányul. Azaz - Tinyanovot idézve - az irodalom tényei helyett az élet tényei válnak elsődlegesekké. Ezt a befogadói magatartást magyarázza, de nem igazolja az a tény, hogy az olvasó egy számára eleddig ismeretlen szerzővel ismerkedik, akinek - nyilvánosság híján - nem alakult, nem alakulhatott ki a „mitikus holdudvara”.(Angyalosi Gergely Petri György a Sár című kötetéről írva jegyzi meg: „A szerzői név egy sajátos világra utal, amelyet más módon, mint ezzel a névvel, nem tudunk megjelölni, noha létező voltát, evidenciáját minden kétséget kizáróan érzékeljük.” – Angyalosi Gergely: Helyett. In: Kritikus határmezsgyén. Csokonai Kiadó, 1999. 169. 1.) Mindezek után jogos a kérdés: melyek azok az élettartalmak és -jelenségek, amelyeket tematizálnak Rékasy Ildikó versei? Nos, ezeknek jelentős hányada múltbéli: A mi időnk, a Lenni vagy nem lenni, a Nők, A kapu, a Halottak napján, az Őszi üzenet, az Ereklye, a Számvetés, a Családi fényképalbum c. ciklus darabjai, a Nyarak, a Lakberendezés, a Kopás, a Hét mondat, az Érzékcsalódás, a Jelen, a Pillanat, a Nosztalgia, a Predetermináció, a Közöny és a Tabula rasa az elégikus-nosztalgikus múltidézés, a hangulatlíra változatait kínálják. Természetszerűleg az emlékezés idejében, a múlt megelevenítése során egyfajta kommunikációs viszony is létrejön a múltban és a keltezés alapidejében szituált alanyok) között. A tényleges válaszok elmaradása miatt ezt azonban inkább néma dialógusnak, semmint valódi párbeszédnek tekinthetjük: „Elnémultál nagyon korán, / hajlott koromban nyíltam én meg; / csönd rejti el homlokzatán / két torozóját egy párbeszédnek.” Az artikulált, fogalmilag körülírt, reflektált időélmény ugyanakkor a gondolatiság felé mozdítja el a verset, nemcsak a leépülés, kiüresedés, a „kopás”, a megmásíthatatlanság érzését mélyíti el, hanem a megértés, az uralhatóság esélyét is felmutatja. Ennek az elvontságnak ugyanaz a szerepe Rékasy Ildikó költészetében, mint az iróniának: némileg semlegesíti a helyenként túlzó poétizáltságot, vagy talán helyesebb volna azt mondani: érzelmességet. Ez a szentimentalizmus részben a már említett „megmásíthatatlanság” folyománya, és egy bizonyos ponton túl már - a líraiság „felhígulásának” veszélye miatt - fokozhatatlan: „Örökké visszanézni is unalmas, / s nosztalgiánk reménytelen. / Dédelgetett érzéseink fakulnak. / Varázsuk elszáll, ha rádöbbenünk: / másolatok csak; az eredeti / nem hívható elő.” (Kopás) Rékasy Ildikó tehát végső fokon eljut az emlék elszámolásáig, elidegenítéséig, ami újabb feszültségforrás költészetében. A múlt átrendezhető, manipulálható, azaz kisajátítható: „Ha akarod, / átrendezed a múltat, / mint a szobát.” Ám az időkontinuum lényegében kijátszhatatlan, a folyamat visszájára fordul: „Kiszolgáltatva a nyitott jövőnek; / hisz rajta igazi múltunk uralkodik.” (Lakberendezés)

Rékasy Ildikó legsikerültebb verseiben eljut a Nemes Nagy Ágnes értelmezése szerinti objektív költészetig. Az „első személynek a kiemelése a vers középpontjából” („Pedig néha nagyon unom már, / hogy az egyes szám első személyhez / egyes szám első személyben beszéljek” - olvashatjuk Rékasy Nyelvtan című versében), a „tárgyaknak, a fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyszíneknek a fontossága a versben”, továbbá „áttételes személyeknek, bizonyos personáknak a jelenléte” (Nemes Nagy Ágnes) már-már evidenciaként jelentkezik a Sors, a Kedvenc képem, a Támár, a Meleg szoba és az Ágnes és az angyalok c. darabokban. A feltűnően sok Nemes Nagy-reminiszcencia mellett ez utóbb említett parafrázis, pontosabban vers-variáció (amennyiben Nemes Nagy A Lovak és az angyalok című verse sajátos értelmezésének, átiratának fogjuk fel) jelzi a legegyértelműbben Nemes Nagy Ágnes és részben talán az újholdasok hatását. A Meleg szoba Rakovszky

Zsuzsa elbeszélő jellegű ,,versszociográfiáira” emlékeztet - ugyanaz a vonzáskör, mondhatni, vállalhatóan „nemes”, méghozzá igencsak nemes hagyomány. Rékasy Ildikó magas szintű verskultúrája, napjainkban szokatlan könnyedségű verselése, biztos rímkezelése talán innen eredeztethető.

Ahogyan a Predetermináció c. versében írja: „Képességed örömre, fájdalomra, / vonzódásaid, mind kódolva rég: / hetedíziglen kétszázötvennégyen / felelősek mostani arcodért.” A költészetben meglelt otthonosság a világidegenség felszámolása - még ha „elesimulva” a kórusba, hol „nem kaptál szólószerepet” (Belesimulva), akkor is.