Lapszámok, 2017/1

Nem könnyű

 

 

1.
Égett a gyomrom a kokaintól. Úgy döntöttem, kimegyek az utcára. Sarah, aki eddig egy Puerto Ricó-i fiúval smárolt a vörös bársonnyal bevont lépcső előtt, elkapta a kezem. Le kellett fejtenem magamról. Kettesével vettem a fokokat, hogy elérjek a fényig.
Hajnali három óra volt New Yorkban, és az East Enden voltunk valami burleszkszínházban. Az utolsó show keretén belül egy transzvesztita szart a színpadon, és dobálta vele a nézőket. Ettől a közönség beindult, és laza csoportszexbe kezdett az alagsor erre a célra kialakított mosdóiban.
A lépcső tetejéig értem, amikor rám tört az öklendezés. Megálltam, és arra koncentráltam, hogy ne dobjam ki a taccsot.
Nem az én ötletem volt idejönni. A kokain sem az én ötletem volt, és a vodkaszódáért sem én fizettem harmincöt dollárt, hanem Sarah.
Eléggé megváltozott az elmúlt tíz évben, amióta nem láttam. A visszafogott barna kislányból, amilyen az egyetemi évei alatt volt. Ordenáré, magányos, pszichopata toxikomán lett belőle. Antidepresszánst és dexedrine-t reggelizett, kokaint ebédelt és xanaxot vacsorázott. Már a megérkezésem napján közölte velem, hogy szerinte el kellene vennem feleségül Las Vegasban. Három napja laktam nála, de egy örökkévalóságnak tűnt. Elképzelésem sem volt, hogyan fogok kibírni még három napot így New Yorkban, teletömve drogokkal és terrorizálva. Már régen nem tűnt remek ötletnek eljönni Amerikába bemutatni a könyvemet, kiszakadni egy kicsit a gyerekelhelyezési perből.
Nem kellett volna hagynom, hogy meggyőzzön a kiadóm, aki várta, hogy megérkezzem hozzá három nap múlva Massachusettsbe, hogy „helyre tegyen a friss erdei levegő”, ha végeztem New Yorkkal. A dolgok állása szerint azonban úgy tűnt, hogy New York előbb fog végezni velem.
Valamivel jobban lettem, folytattam az utamat kifelé. Elhaladtam a bejárat előtt álló bárpult mellett, majd átvágtam az öltönyös fekete fiúkon, akik őrizték a helyet, és feltéptem az ajtót. Hűvös őszi szél vágott az arcomba. Megálltam, és nekidőltem a falnak, cigarettát kerestem a zsebemben, és rágyújtottam.
A tűnődésemből egy transzvesztita riasztott fel. Szőke, erősen sminkelt nő volt, kisestélyiben. Ajkait, melyekkel folyamatosan csücsörített, vastag, vörös rúzs takarta. A kezében egy szipkába helyezett cigarettát tartott.
„Helló, csodafiú, van tüzed?” – kérdezte.
„Van” – feleltem, és adtam neki.
„Nem vagy amerikai.”
„Magyar vagyok.”
„Annyira sajnálom.”
„Nem olyan rossz.”
„Ne aggódj, előbb-utóbb majd te is megtalálod a szőke hercegedet.”
„Vagy hercegnőmet.”
„Igen. Hercegnődet. Egy jó nagy fasszal.”
Felnevettem, ő is mosolygott.
„Csodás vagy” – mondtam.
„Ugye?”
„Igen.”
„Te is csodás vagy. Köszönöm a tüzet, csodafiú.”
Visszament a barátaihoz, én pedig visszamentem a színházba, hogy összefussak Sarah-val, aki a Puerto Ricó-i fiút rángatta éppen kifelé.
„Mi most hazamegyünk” – mondta, és kajánul vigyorgott rám, kitágult és szivárgó orrlukakkal, gombostűnyire szűkült pupillákkal. „Megtennéd egy öreg barátodnak, hogy sétálsz egy darabig?”
„Persze” – mondtam. Adtam neki két puszit, és kinyitottam az ajtót előtte.
Tulajdonképpen roppant boldog voltam, hogy nem nála, hanem valószínűleg egy padon fogok aludni, mert ez azt jelentette, hogy nem nyomja a fejem a pinájába automatikusan a lámpaoltás után, és nem engem utasít reggel, hogy főzzek kávét, masszírozzam a hátát.
Rágyújtottam, figyeltem, ahogyan az egymásba karoló sziluettjük eltűnik az utca végén, majd elindultam a másik irányba. Olyan húsz percet sétálhattam, amikor egy virágágyásokkal tarkított, parkos részhez értem, barna padokkal. Lehuppantam az egyik padra, elővettem a mobilomat, és olvasni kezdtem a leveleimet. Az ügyvéd írt. Azt írta, három napja beküldte a gyámhatósághoz a papírokat, melyekkel a védelembevételi eljárást kezdeményezem. Fel is hívta az ügyintézőt, aki még a hétre választ ígért.
Úgy számoltunk, hogy mire hazaérek Amerikából, pont elkezdődik az eljárás, és muszáj lesz engedni nekik, hogy lássam a gyereket. Nem értettem, hogy hogy az istenbe lehet, hogy ideiglenesen az anyjánál helyezték el, úgy, hogy egyrészt egyszer már elrabolta, másrészt meg se munkája, se lakása nem volt. Azt sem értettem, hogyan felejthette el a bíróság kijelölni a kapcsolattartási időt.
Abbahagytam az e-mailek olvasását, a zsebembe raktam a telefont. Hátradőltem a padon, és bámultam a tejszínű eget, hallgattam a felsíró távoli rendőrségi szirénákat, és arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű, hogy nem kell Sarah faszságait hallgatnom. Hűvös lett, összehúztam magamon a kabátomat, de azt gondoltam, hogy még így is megérte. Tűsarkú cipők kopogását hallottam, de nem foglalkoztam vele, amíg egészen közel nem ért.
„Csodafiú” – mondta a cipő tulajdonosa. – „Hát te mit csinálsz itt?”
„Szakítottam a barátnőmmel” – mondtam, és megdörzsöltem a szemem. A transzvesztita lehuppant mellém.
„Jaj, szegénykém, majd kibékültök. Mióta vagytok együtt?”
„Két napja.”
„Akkor nem biztos. Van hová menned?”
„Két nap múlva indulok Williamstownba.”
„És addig?”
„Majd elleszek valahogy.”
Közelebb hajolt, és végigmért. Megcsapta az orromat a parfümjének a szaga.
„Nagyon kis ágrólszakadtnak tűnsz így itt a padon. Mi a neved? Engem Amandának hívnak, és tősgyökeres East End-i vagyok” – mondta, és kézcsókra nyújtotta a kesztyűs kezét.
„Daniel” – feleltem, és kezet csókoltam. Nem volt jobb ötletem.
„Mit szólnál hozzá, ha eljönnél velem, Daniel, nálam aludnál, én pedig úgy megvigasztalnálak, ahogyan még sosem szoptak le?”
„Nem akarok udvariatlan lenni, de nem szeretem a faszt.”
Egy pillanatra elkomorodott, de utána újra felragyogott az arca.
„És mit csinálsz New Yorkban, amikor nem vagy fasiszta?”
„A könyvemet mutatom be.”
„Ó, egy író!” – izgatottan csapta össze a tenyerét.

„Ennyire erősen azért nem fogalmaznék.”

„Na, gyere.”
„Nem akarok lefeküdni veled, ne haragudj.”
„Nem kell, ne izgulj. A szerelmem amúgy is sokkal jobb pasi nálad.”
Felállt, és sétálni kezdett.
„Na, jössz?” – nézett vissza. Végigmértem. Nem lehetett több ötven kilónál. Mentem.

2.
Amanda jó félórányi sétára lakott egy négyszintes téglaépületben. Lift nem volt, lépcsőn másztunk fel a negyedikre. Már virradt, a város vörös derengésben állt. Útközben elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinálok az országban, és hogy annyira nem vagyok jó író, hogy ebből éljek, hanem főmunkaidőben nyomorultakat fényképezek a Közel-Keleten.
Hosszasan kereste a bejárati kulcsot a retiküljében, végül megtalálta és kinyitotta. Egy kétszobás, apró lakásban lakott. A folyosón négy arctalan büszt állt, rajtuk vörös, barna és szőke parókával.
Ahogyan beléptünk, Amanda lekapta a fejéről a parókáját, és felhelyezte az egyikre. Fél lábra állt, kikapcsolta az egyik cipőjének a pántját, kilépett belőle, majd megismételte a mozdulatsort a másikkal. Amikor végzett, kivette a füléből a fülbevalókat, és egy kis kosárba dobta, mely egy sminkelőasztalon állt, a szoba közepén.
„Gyere, csodafiú, megmutatom, hol fogsz aludni” – mondta, miközben gombolta ki a blúzát. Fekete melltartó volt rajta, benne pedig hatalmas, hófehér mellek.
„Tetszenek a cicik?” – kérdezte, miközben egy kanapéhoz vezetett.
„Igen.”
„Minden fiúnak tetszenek. Meg akarod fogni?”
„Nem.”
„Tizenötezer volt. Olyan, mint az igazi.”
„Komoly.”
„Most arra gyűjtök, hogy távozzon tőlem a kuki.”
„Nem veszélyes ez?”
„A szépségért szenvedni kell. Várj, hozok neked takarót.”
Bement a hátsó szobába, és egy rózsaszín, „Love” feliratú pléddel jött vissza.
„Menjünk aludni, csodafiú” – mondta, és a kezembe nyomta. „Holnap délre be kell mennem dolgozni.”
Bevonult a szobájába, és bezárta az ajtót. Magamra húztam a takarót.
Arra ébredtem, hogy Amanda rázogatja a vállamat. Kisminkelve, barna parókában állt előttem, nadrágszoknyában. Ránéztem az órámra, negyed tizenkettő volt.
„Öltözz fel, csodafiú, arra gondoltam, bejöhetnél velem reggelizni.”
„Az a minimum, hogy veszek neked egy reggelit ezek után” – mondtam.
„Régi vágású úriember vagy. Ezt szeretem, na gyere.”
Brooklynba mentünk. A metró tömve volt, egészen egymás mellé préselődtünk. Vártam, hogy megbámuljanak minket az emberek, de senki sem bámult. Átértünk a hídon és leszálltunk. Amanda ment elöl, a magas sarkú cipőjének a kopogására ringott a feneke. Végül egy „Cartell” feliratú étterem előtt álltunk meg.
„Itt dolgozom” – mondta Amanda, és belépett. Kerek asztaloknál ebédeltek a vendégek, tömve volt a hely. Átvágtunk az asztalok között, és a pultnál álltunk meg. Egy alacsony, kigyúrt negyvenes pasas állt a pultban, hasig kigombolt ingben.
„Lám, lám, mit hozott nekünk a kislány!” – mondta. Mosolygott, és nyújtotta a kezét.
„Ne örülj, Rick, sajnos heteró a fiú.”
„Senki sem tökéletes.”
„Kivéve engem” – mondta Amanda.
„Igen, kivéve téged.”
Bemutatkoztam.
„És Daniel, hogy tetszik New York?” – kérdezte Rick.
„Nekem túl gyors, túl őrült. Vidéki fiú vagyok, gondolom, a vidéket jobban szeretném” – mondtam.
„Én is vidéki vagyok” – felelte Amanda. „Alabamai lány. De én New Yorkban lehetek az, aki vagyok.”
„Igen” – mondta Rick. – „A pillangókisasszony.”
„Szeretlek, drágám. Hátraviszem a fiút a konyhába, és megetetem. Rendben?”
„Rendben.”
Belém karolt, és kivitt az étterem konyhájába. Nagy, ipari tűzhelynél dolgozott két nő, hosszasan puszilkodtak Amandával, majd leültettek minket az öltözőben az asztalhoz, egy hamburgert raktak elém. Amanda egy salátát eszegetett nevetve, és azt mondta: „Vigyáznom kell az alakomra.”
„Azt hittem, én hívlak meg reggelizni.”
„A gesztus elég, drágám, egy étteremben dolgozom.”
„Túl jó vagy.”
„Hát igen. Arra gondoltam, ha nincs hová menned, ma este is nálam alhatsz. Ma úgyis Johnnál alszom.”
„Miért segítesz nekem? Tudod, hogy nem fogok lefeküdni veled.”
„Tudom. De azt akarom, hogy úgy menj vissza majd haza, hogy bajban voltál, és egy kedves amerikai lány segített rajtad. Író vagy, meg is írhatnád.”
„Tényleg.”
„Mindenképpen írd bele, hogy nagyon szép vagyok” – mondta nevetve. – „Most menj, dolgoznom kell, ma hatkor végzek.”
Megadta a telefonszámát, hogy hívjam fel hatkor, majd átöltözött a konyhai ruhájába.
„Aztán ne csinálj semmi rosszat, csodafiú!” – mondta, és dobott egy csókot búcsúzóul.
Manhattanbe mentem, Sarah lakására. Hosszasan csöngettem, mire kinyitotta. Amint meglátott, azonnal le akart smárolni. Eltoltam, mondtam, hogy a cuccaimért jöttem. Egészen komoly jelenetet rendezett, mire odaadta a hátizsákomat meg a könyveket, hosszasan ecsetelve, hogy micsoda hálátlan, lelketlen szarházi vagyok, hogy itt hagyom, amikor ő őszintén, szerelemmel szeret.
Az East Endre mentem, a magyar könyvesboltba, ahol a könyvem bemutatója volt. Egy Mikky nevű ötvenes pasas vezette a boltot a feleségével, hamar jóban lettünk. Megengedte, hogy ott hagyjam a könyveket és a hátizsákomat. Azt is megengedte volna, hogy ott aludjak a boltban, de nem akartam terhelni, különben is egészen megkedveltem Amandát. Két órán keresztül csevegtünk a világ dolgairól, majd elköszöntem. A Dickie's Sportsware-ben vettem egy légpuskát, majd a puskával a hónom alatt visszamentem Amanda lakásához. Néztem az e-mailjeimet, de nem kaptam semmilyen levelet az ügyvédtől.

3.
Amanda pongyolában nyitott ajtót, az arcát fehér pakolás fedte.
„Minek a puska?” – kérdezte, amikor meglátott.
„A kiadóm fiának.”
„Azt hittem, le akarsz lőni valakit.”
„Sok mindenkit le akarok lőni, de ezt a puskát Williamstownba viszem, egy tízéves gyereknek.”
„Oké. Gyere be.”
Leültem a kanapéra, és bámultam Amandát, ahogyan fel-le rohangál és készülődik.
„Sajnálom, hogy nem tudlak elvinni egy igazán jó helyre, ahol megszeretnéd a várost, de nekem randevúm van ma a szerelmemmel” – mondta, miközben lemosta az arcáról a krémet. Smink és paróka nélkül egy pattanásos, vékony fiúnak tűnt.
„Hogy hívják?”
„John. A Wall Streeten dolgozik. Csodálatos fiú, olyan teste van, mint egy görög istennek. Ez a harmadik randink.”
„Szuper.”
„Hat éve vagyok New Yorkban, de úgy érzem, hogy ez lesz az én évem. Minden összejön: szerelem, munka, cuki ruhák. És te, csodafiú? Neked van szerelmed?”
„Nincs” – feleltem. – A szerelem megcsalja, kirabolja az embert. Elrabolja ír mongolidióták közé a gyerekét.
„Meglátod, majd lesz.”
„Remélem.”
„Biztos.”
Figyeltem, ahogyan dolgozik az arcán. Megállt a tükör előtt, egy kis ecsettel elkezdte lekenni a pattanásait, a karikákat a szeme alján. Erre egy újabb réteg alapozót ecsetelt fel, majd a szemöldökeit vette kezelésbe, átfésülte, viasszal a helyére igazította, majd szemhéjpúdert kent el a szemhéján, egy vékony kis ecsettel cicásra húzta ki a szemeit. Műszempillákat ragasztott fel, göndörítette őket, majd spirállal kihúzta, végül egy ceruzával rajzolta meg a szájának a kontúrvonalait, és felvitte a rúzst.
A művelet több mint egy órát vett igénybe, de mire végzett, egy kifejezetten csinos nő ült háttal nekem a sminkasztalnál, vörös parókában.
„Na, hogy tetszem?” – kérdezte.
„Szép vagy” – feleltem. Mosolygott.
„Ez az alabamai kislány hosszú utat járt be, s bár még nem ért a célba, jó irányban halad.”
„Igen.”
„Uramisten, elkések!” – kiáltott fel, felugrott, adott két puszit, és a kezembe nyomta a kulcsát, azzal, hogy van nála tartalék, és hogy ne várjam, mert csak reggel jön. Kisestélyiben, magas sarkú cipőben kirobogott a lakásból.
Lezuhanyoztam, majd törülközőt keresve nézelődtem a lakásban. Teli volt zsúfolva Amanda ruháival és holmijával. Az ágya mellett álló kisasztalon, egy bizsuhalom mellett egy fénykép: egy tizenkét év körüli kisfiú áll az anyjával. A sminkelőasztalon egy jogosítvány. Ugyanaz a fiú valamivel idősebben. Rajta név és születési dátum. Martyn Bosh, született 1991-ben. Fényképek a gyerekkor különböző állomásairól.
Végül a rózsaszín pokróccal törülköztem, amivel takaróztam. Mikkyék hívtak, hogy tíz körül menjek át velük a Key bárba, ahol a helyi magyarok gyülekeznek. Ránéztem az órámra, fél kilenc volt.
Felöltöztem, arra gondoltam, hogy eszek valamit, mielőtt odamegyek. Lementem az utcára, egy sarokra a háztól, egy pakisztáni kifőzdében vettem két szendvicset, elsétáltam egészen odáig, ahol Amanda összeszedett az éjjel, leültem a padra, és ettem. Éppen cigarettára gyújtottam, amikor csörgött a telefonom. Az ügyvédem volt.
Tájékoztatott, hogy a gyámhivatal nem tekint ügyfélnek az általam a fiam érdekében indított védelembevételi eljárásban. Az elején nem is értettem, hogy miről beszél. Olvastam a törvényt: ügyfélnek tekintendő, akinek bármilyen jogos érdeke kapcsolódik az eljáráshoz.
Rá is kérdeztem, hogy ugye most viccel. Azt mondta, hogy nem, meg hogy nem is érti, hogyan lehetséges, hogy nem vagyok ügyfél, hiszen mégiscsak a gyerek apja vagyok. A jelek szerint ez nem érdekelte a gyámügyet. Az sem érdekelte, hogy egyébként a gyereket már egyszer elrabolta az anyja, hogy majdnem egy éve akadályozza már a kapcsolattartásomat vele, hogy azt sem tudom, él-e még egyáltalán. „Megtámadjuk a bíróságon” – mondta az ügyvédem, majd közölte, mennyi pénzt utaljak el neki.
„Rendben” – feleltem, és letettem a telefont. Végül is mindegy volt. Ha a pert meg is nyerem, az újabb hat hónap, hogy nem vagyok apja a fiamnak. A haragtól kiszáradt a szám.
Gyűlöltem a gyámhivatal ügyintézőit, hogy a szemükben nem vagyok ember, gyűlöltem a magyar joggyakorlatot, mert egy gyerekelhelyezési eljárás során gyakorlatilag minden joguktól megfosztja a férfiakat, de leginkább a kurva anyámat gyűlöltem, hogy mi az istenért szült meg fasszal.
Ihatnékom támadt. Felálltam a padról, átvágtam a terecskén, és a közeli szupermarketbe mentem. Kértem egy whiskyt a pultról, a kínai eladó elkérte a személyimet, hogy elmúltam-e huszonegy éves. Mondtam neki, hogy a jó édes anyjával szórakozzon, lebasztam a pultra az útlevelemet, erre kiadta nekem a whiskyt, de közölte, hogy nem ihatok belőle a boltban, és az utcán sem. Látva a tekintetemet, egy barna papírzacskóba csomagolta az italt.
Visszamentem a padhoz, és slukkolgatni kezdtem az üvegből. Elővettem a telefonomat, felhívtam az anyámat, elmondtam neki, hogy nem fogja látni az unokáját megint egy darabig.
„Hogyhogy nem?” – kérdezte, én meg üvöltve nyomtam rá a telefont.
Egy rendőrautó lassított le mellettem, az anyósülésen ülő zsaru kiszólt az ablakon, hogy minden rendben van, uram? Bólintottam, és mosolyogni próbáltam. „Családi ügyek, biztos úr” – mondtam. Fél tizenegy volt. A neonlámpák fénye folyt a betonon.
Megvártam, amíg a rendőrök bekanyarodnak az utca végén, majd fogtam magam, és visszaindultam Amanda lakása felé. Eszem ágában sem volt emberek közé menni, arra gondoltam, hogy leiszom magam, és alszom.
A kulccsal babráltam a zár előtt, amikor kinyílt az ajtó. Kitártam, a kanapén Amanda ült, paróka nélkül. Sírt, a könnyek fekete kosszá áztatták a sminkjét az arcán, erősen szipogott. Egy halom papír zsebkendőt tartott az összeérő térdei között.
„Mi történt?” – kérdeztem.
„Nem ismert meg” – mondta, és felzokogott.
„Micsoda?”
„Valami ismerősei ültek az asztalnál, és nem ismert meg.”
„Sajnálom.” Leültem mellé a kanapéra.
„Tudod, kurva nehéz dolog nőnek lenni ebben a rohadt életben” – mondta, és rázta a zokogás.
„Hát ha ez vigasztal, férfinak sem könnyű” – feleltem. Kivettem a whiskyt a zacskóból, és felé nyújtottam. Elvette, nagy kortyokban ivott. A rúzsa piros foltot hagyott az üvegen.