Markó Béla: Kerítés. Pesti Kalligram Kft., Bp., 2016

A szonettek és haikuk mesterének legutóbbi könyve szabadverseket tartalmaz. Markó Béla a 2008 és 2015 között született, más köteteibe nem illeszthető írásait gyűjtött egybe; a rendezőelv pedig a költő meghatározása szerint az, hogy ezek a versek „alkalmiak”, illetve „alkalmatlanok”. Alkalmatlanok? Miért? Az eddig olyan szigorúan vett forma hiánya miatt? Vagy a mondanivaló teszi azzá őket, ami talán a kötetlen formát(„lanságot”) kívánja meg? Mintha Markó most merne felvállalni egy másik alkotói ént, amely borús, az egzisztenciális félelmeket direktebben fogalmazza meg.

Az alaphangot a kötet legelején szereplő verssel üti meg, ami erős kritikája a kommunista diktatúra után születőben lévő, formálódó új világnak: „miért rossz most, / amikor egyébként jó […]?” (De ki élte túl?, 9). Erre az egyszerűnek tűnő kérdésre összpontosítva jegyzi fel reflexióit versről versre, miközben ciklusokba rendezi nyolc év termését. A De ki élte túl? korábban a Túlélő képek – Erdélyi írók 1989–2009 címmel (a húsz év után bővített formában újra kiadott) Kántor László által jegyzett kötetben jelent meg, ami harmincnégy erdélyi magyar író portréját és vallomását tartalmazza. A lírai én helyzetjelentése a fiktív halálból érkezik, melynek időpontja 1989. december 21-ére, vagyis a romániai forradalom kezdetére tehető. Az először 2009-ben megjelent vers az akkor már húsz éve, közel egy emberöltőnyi demokratikus viszonyok között megtett életre való reflektálás. A mérleg két serpenyője a múlt és a jelen. Az előbbiben a nincstelenséggel együtt ott a remény, míg az utóbbiban a földi javak mellől csak a remény hiányzik. Remény mire? Egy idealizált hazára? A kérdés a versben is tovább íródik: „lehet-e utolsó hazám nekem / a Nosztalgia nevű ország, / és ha igen, mi is a felségjele? / No? / Nono!” (9).

Ez tehát a kötet kiindulópontja. A román rendszerváltás húsz évének mérlege után az újabb életszakasz, az áthajlás, az idősödés korának írásaiból válogatódik a kötet. Izgalmas kérdés, mi jöhet a reményvesztettség után. Magyarázza majd a hiányt? És ha igen, hogyan? Csupán a lélek rezgéseit rögzíti? A reményvesztettségből következhet-e a hit elvesztése? Istennel polemizál vagy inkább önmagával vívódik a lírai én, esetleg mindkettő együtt van jelen, s a felettes és a gyermeki én ütközései követhetők nyomon A legfőbb hatósághoz című versben? Az bizonyos, hogy az önmagára találás vágya fogalmazódik itt, amikor indulatosan veti oda: „nem akarom, hogy vigyázz reám, Istenem! […] Soha nem vagyok egyedül, / mindig velem vagy, / elküldted hozzám egyetlen fiadat, / hogy kilesse bűneimet?” (13). Ebben a felindultságban keverednek a nagyon is valóságos, a mindent kihallgató diktatúra besúgórendszere által keltett ellenérzések és az isten mindent látó szemétől való gyermeki félelem, valamint az attól való undor, amelyet a haláltól, a fizikai pusztulástól való neurotikus félelem kivált az emberekben: „miért nem hagysz magamra / miért figyeltetsz […] mindenki közvetít feléd, / mindenki lehallgat mindenkit, […] mennyi alantas szándék, / az öröklét sunyi reménye, / a mindennapos árulás, majd végül a biztos rothadás” (14). Lesújtó vég. De a tisztánlátás utáni vágy mégis feszíti, az egzisztenciális bizonytalanság, illetve bizonyosság valamiféle magyarázatért kiált: „Engedd, hogy hozzáférjek jegyzőkönyveidhez, / engedd, hogy megtudjam, / mit is követtem el, / amiért meg kell halnom?” (15). A kötet legerőteljesebb verseinek egyike ez (ha nem a legfontosabb), hiszen ebben nemcsak a személyes, egyéni érdek által diktált, hanem a nemzedékeken is túlmutató, egyetemes emberi követelést-kérdést intézi a „legfőbb hatósághoz” a lét végső kérdéseiben.

Az erőteljes kezdés után hogyan lehet folytatni a kötetet? Lehet-e fokozni ezt az intenzitást, vagy ez a zenit, ahonnan már csak lefelé vezet az út, mint ahogyan azt az áthajlás korában is tapasztalhatja az ember? Egyre halkabban szól a lélek, egyre bizonytalanabbul? Pedig talán most várnánk nagy igazságokat tőle!

A költői én az első ciklusban személyes tapasztalatait retrospektíven tágítja általános igazsággá: „de megint elrohan mellettem minden, / megint elmaradnak tőlem / a legjobb barátaim / […] más-más irányba megyünk, / ki még előre, ki már hátra, / és az út mindkét végén / halál van” (Hátramenet, 19). A ciklus második verse (Utolsó ítélet) az utódnemzedékhez szól: „kattintsatok ránk!” (17). Az öröklétre, a megváltásra szomjazó európai ember a huszonegyedik századra már csakis ebben bízhat. Az általa teremtett isten halála után az ugyancsak általa teremtett virtuális valóságban élhet örökké. Abban keringenek a róla szóló képek, adatok, és talán eljutnak majd az egykori leszármazottakhoz is: „Azt hittem, nyomtalanul eltűntek, / újabban viszont már elvétve megjelennek/ a számítógép képernyőjén […] addig-addig kattintgatok, / hogy egyre jobban látható az arcuk” (Családfa, 28). A huszadik század elején az Ady által észrevett, detektált törés csak az egyik nagy emberi teremtés végét jelenti, de máris van helyette újabb találmány, amely továbbvisz, és jobban szolgálja a megőrzést, megőrződést, mint eddig bármi más, akár egy kreált isten. Illetve az isten is a számítástechnika terminus technikusaival fogható fel, hozható közel az újabb generációkhoz: „csak rá kell kattintani a halott Jézusra, / és felmegy a mennybe” (Utolsó ítélet, 17). Ezen keresztül érthető meg az első ciklus címe (Egész), amely egy vers címe is, és amiben a költő édesanyjának halálát filozofikus paradoxonnal dokumentálja: „Nem tudom, / mi lett anyám levágott lábfejével / […] melyik volt anyám, / amit lefűrészeltek, / vagy ami megmaradt” (Egész, 26). Az Egész a „minden egész eltörött” művészi problematikájára, a túlzó emberi félelemre reflektál: „aztán néhány nap múlva / utánahalt a levágott résznek, / és megbonthatatlan egész lett ismét” (27). Dimenzióváltás: akár a hitben. Ami eddig megfoghatatlan, láthatatlan volt, most már legalább láthatóvá válik a virtuális térben – hiszem, ha látom.

A második ciklus szerelmes versei a halál prizmájának fénytörésében íródtak. A mindennapok apróságai, az együtt töltött idő rituáléi, a csak két összetartozó embert jellemző, egymást, egymás fogyatékait kiigazító, kiegészítő mozdulatai a végesség tudatával állnak szemben a lírai időben és térben. Ez a tér József Attila „homokos, szomorú, vizes sík”-jával ellentétben, Markó számára, forró és verőfényes: „nem lehet egy szerelemből kihátrálni, / […] amíg ki nem jutunk / egy könyörtelen, forró, / verőfényes térre” (Tér, 35). De Szabó Lőrinc költeményével (Az Egy Álmaival) is szemben áll a Kettő című vers. Persze a szerelem sem jelent megoldást vagy orvosságot az elmúlással szemben. Ugyanakkor az igazi szerelem természete a halálig tartó egymáshoz tartozásban nyilvánul meg: „Különös élőlény a Kettő, / egyszerre keveset él, / könnyen pusztul, / és újra meg újra feltámad, / […] egyik testből a másikba sétálnak / jóleső félszavak, / vagy még annyi sem talán, /inkább valami közösen használt csend, / előleg egy hosszabb hallgatáshoz” (Kettő, 45). A Fogkefék című fejezetzáró költeményben a ciklus versbeszélője egy mindennapos képpel búcsúzik a témától és az élettől is egyben: „[…] s nem marad más / belőlünk, száj se, kéz se, csak didergő, / egymásnak dőlő fogkefék a fényben” (65). Ez a kontraszt, az éles kontúrok a tiszta reggeli fényben: a halál mozdulatlanná merevedett image-a.

A harmadik fejezet Ars poeticája fiának szól. Eddig is többször megfogalmazódott már Markó írásaiban, hogy az isteni teremtő erő a versekben mutatkozik meg: „eszébe sem jut, / hogy az időjárást is ő teremtette, / a verset is, és önmagát is” (Ars poetica Balázsnak, 74). A ciklus versei a mindennapok kisebb-nagyobb szenvtelenséggel elkövetett gyilkosságait sorolják, és persze a nagy bűnöket: a Bibliából ismert Krisztus-történet tárul elénk több versben, ahogyan például azt a korabeli, egykedvűen robotoló munkások láthatták és gondolhatták, illetőleg amikor utazáskor kiborítjuk az italunkban fulladozó darazsat – ez is csupán egy apró, említésre sem méltó mozdulat. Vagy amikor egereknek állítunk csapdát – ahogyan az élet is nekünk –, mert nem akarunk osztozni velük egy térben. De ugyanezen ciklus tartalmazza azt a verset is, amelyre a kötet elejétől várunk: az apával, a felettes énnel való megküzdés ábrázolását, amikor a fiú eléri apja megélt éveinek számát: „holnap már idősebb leszek nála, / […] mostantól fogva nem állítható, / hogy apám tapasztaltabb lett volna, mint én / […] nem tudom, akarok-e tényleg / idősebb lenni apámnál” (Reggel mi lesz?, 91, 92). A szülők, a társ és a gyerek szentháromságához fűződő viszonyát tisztázandóan írja meg a cikluszárót: szereti őket, de nemigen beszél velük – „ha még mondaná valaki: / eltelt az élet. Már nem érdemes mondani” (Eltelt, 95). A hétköznapokban nehéz beszélni a végső nagy kérdésekről; ezekről verset kell írni. Vagy azért, mert nincs válasz, vagy mert folyton más a válasz, esetleg mert a válasz a remény elvesztéséhez vezetne, és azt nem tudjuk, kibírja-e a másik. Vagy hogy mi magunk kibírjuk-e?

A kötet címéről eddig nem esett szó. Nem a véletlen vagy elemzői hanyagság miatt, hanem mert maga a kötet is az utolsó ciklusban tartalmazza a Kerítés című verset. Ha valaki a Magyarországot körülvenni készülő kerítésre gondol, jól asszociál. A kerítésépítés miatti aggódás persze nemcsak a fizikai, hanem a szellemi értelemben vett elkülönítődéstől való félelmet is jelenti. Ez a vers is a múltba néz, 1989 nyarára, amikor a romániai diktatúrától legtöbbet szenvedő magyarok a zöldhatáron át menekültek Magyarországra. A kerítésépítés terve akkor még nem létezett, de az aggódás összehozza, egymásra kopírozza a két eseményt a lírai térben: „Ugye nem lövitek le az öcsémet, / ha 1989 nyarán átkúszik a határon? […] Ugye nem húztok kerítést arra a helyre, / ahol neki azon az éjszakán / át kell jutnia a zöld határon?” (115). A határokon túli magyarok érthető módon mindig is féltek az elszigetelődéstől, az anyaországtól való elszeparálódástól, az árvaságtól.

Markó Béla kötetének ez a ciklusa nem csupán saját sorsa fölötti aggódását dokumentálja, de Magyarország és egész Európa féltését is. Európé teste című költeménye szép példa a kulturális és szellemi hagyomány folytonosságára. A vers apropója két festmény. Az eredeti Tizianóé, az Európé elrablása, amely a jól ismert ókori görög legenda megörökítése, míg a másik annak a Rubens által kb. hetven évvel később készített másolata. Ezen örökség jogán a vers utolsó soraiban még úgy is szerelmet vall az öreg kontinensnek, ha elébb drabális, hús-vér asszonyként írja le: „élünk / s beléd halunk, ha majd fullasztó bűzöd / eláraszt minket, nem is látjuk orcád, / mégis kívánunk folyton, mert betelni / ágyékoddal sem lehet, Európé!” (112).

Hogy miért rossz most, amikor egyébként jó? A kötet olvasása után az a válasz motoszkál bennünk, hogy nem elegendő a fizikai jólét, lelki és szellemi kiegyensúlyozottságra is szükség van; de mit tehet az, akinek nyughatatlan elméje folyton határokat feszegető kérdéseket tesz fel, mert nem elégszik meg a tömegeknek szánt évezredes recepttel, akár az egyház, akár a politika írja fel azt.