,,…ezek a »nők« azok, akik 28-30 évesen kezdenek körülnézni, hogy hol vannak a normális, udvarolni és házasodni kész férfiak! Nos ezt b@sztátok el a nagy, magabiztos, viháncolós, mindenkiből majmot csináló baromságaitokkal az előbb említett időkben!!!”
(Gaál Károly felhasználó dühös kommentje Szentesi Éva Családalapító férfiseregek, álljatok le! Nem fogok nektek szülni! című cikkére.)

Kiss Gábor és Nagy Tamás egy jó nevű tanácsadó cégnél dolgoztak, egy palotából átalakított irodaházban az Andrássy úton, közel a Hősök teréhez. Ez volt életük első munkahelye. Az idősebb kollégák maguk között, nem túl szellemesen, utalva a nevükre és arra a szokásukra, hogy mindent együtt csinálnak, amit csak egy irodában csinálni lehet – reggelente együtt érkeztek, ugyanabban a kínai büfében ebédeltek, amikor csak tehették, kijártak cigizni a ház udvarán kialakított parkoló sarkába, együtt léptek le a vállalati bulikról, és járták az éjszakát egyik szórakozóhelyről a másikra, és mindig megosztoztak a taxiköltségen –, Stan és Pannak hívták őket. Ami már azért sem állta meg a helyét, mert Kiss egyáltalán nem volt az a vékony, tutyimutyi és együgyű figura, akit Stan karaktere takart, és Nagyról sem jutott volna eszébe az embernek egy kövér, mindig mérges alak. Mindketten a húszas éveik derekán jártak, átlagos testalkatúak és meglehetősen jóképűek voltak. A vonásaikat még nem keményítette meg az idő, az arcuk megőrizte a kamaszos bájt, és a fiatal fiúkra oly jellemző unott mosoly sem tűnt el még róla.

Néhány évvel később már mindketten úgy emlékeztek vissza az első találkozásukra –amikor az örökké morcos közös főnökük „nagyon elfoglalt vagyok, nekem aztán tényleg nincs időm nyeretlen kétéveseket dajkálni” arccal bevezette Tamást egy szobába, és rámutatott a Gáborral szembeni asztalra: „ez a helye” –, hogy azonnal rokonszenvet éreztek egymás iránt.

Öt hosszú évet töltöttek el együtt a stukkózott, rozettával díszített szobában, és a kényszerű összezártságból gyorsan barátság szövődött. Hamarosan közös albérletbe költöztek, és belevetették magukat a huszonévesek zűrzavaros világába, amely jórészt bulizásból (maguk között a „csapatni” kifejezést használták) és mértéktelen tequilázásból állt a Hajógyári-szigeten, mindenféle belvárosi klubokban és Budán az Oscarban – ez volt akkoriban a feltörekvő yuppie-k törzshelye.

Gáboré volt az irányítói szerep. Mintha csak a gúnynevére akart volna rácáfolni, társaságban mindig ő vitte a szót. Különösen olyankor volt formában, amikor éjszakai portyáik alkalmával csajozni próbáltak. Többször is kijelentette, hogy a „nők a humorra buknak és dugnak”, és neki nem esett nehezére jópofa, vicces és gyakran erotikus töltésű dolgokat a fülükbe sugdosni. Kétségkívül ügyesen csinálta, és sikeres volt a nőknél – így mindketten természetesnek vették, hogy a választás joga is őt illeti meg.

Tamást mindez nem különösen izgatta. Jól elvolt azzal, hogy Gáboré az irányítói szerep, és megelégedett az „utánfutókkal”, ahogy Gábor az éjszakát párosával járó lányok kevésbe dekoratív tagját maguk között hívta.

Kiss harmincéves koráig jól működött a dolog.

Tamás is kedvelte Tímeát – Gáborral együtt ismerte meg a szőke, magas lányt az egyik szokásos éjszakai vadászatuk során –, és elsőként gratulált nekik, amikor bejelentették, hogy összeházasodnak.

De az esküvő után sok minden megváltozott a két régi barát között. Gábor hamarosan munkahelyet váltott, egy másik, ugyancsak jó nevű tanácsadó cégnél kapott csoportvezetői állást. Jelzálogkölcsönt vettek fel Tímeával, és egy új, tágas lakásba költöztek.

Tímea hamarosan terhes lett.

Gábor és Tamás továbbra is találkoztak, de arról, hogy együtt járják az éjszakát, szó sem lehetett. Vasárnaponként meccset néztek, és néha hármasban vacsoráztak. Tamás olyannak találta ezeket a találkozásokat, mint a lassított felvételeket: Tímea gömbölyödő hasát simogatta, Gábor legurított egy-egy pohár bort (találkozásról találkozásra egyre többet), és merengve hallgatta a feleségét, aki kismama-felkészítésre járt, gyermekpszichológiai cikkeket olvasott és várandós anyukákkal barátkozott a terhestornán.

Tamás annál a cégnél maradt, ahol annak idején együtt kezdtek, de ezt a karrierje egyáltalán nem sínylette meg, fokról fokra lépett egyre feljebb a vállalati ranglétrán.

Tímea próbált előzékeny lenni Tamással, bemutatta néhány barátnőjének: „Sosem lehet tudni… hátha egy szép napon ti is így lesztek”, mondta mosolyogva, miközben egyik kezével a hasát, a másikkal a férje karját simogatta.

Ahogy ez már lenni szokott az életben, az egyik barátnő Tamásnak nem tetszett, a másiknak ő nem volt szimpatikus. Végül azonban összejött a dolog, és megállapodott egy Mariann nevű lánynál.

Mariann és Tamás esküvőjén természetesen Gábor volt a vőlegény tanúja. Az ünnepi vacsorán még egy vicces beszédet is mondott, felidézve fiatalkori kalandjaikat és bohém életük apró részleteit a közös albérletben. Ezen mindenki jót nevetett, a rokonok és barátok sorra lapogatták Tamás hátát, „nahát, micsoda remek fiatalkorotok volt”, lelkendezett egy idősebb rokon, és Tamásra kacsintott, „haláli pofa ez Gábor”, így egy másik vendég. De a nagy jókedv közepén Tamás egyszer csak azt vette észre, hogy Gáboron már nyoma sincs az előbbi vidámságnak. Mint egy marionettbábu, amelyet a mozgatója felrakott egy polcra, előrecsukló fejjel és beesett vállal ült Tímea mellett, aki már a második gyerekét várta. Gábor még mindig ugyanannál a cégnél dolgozott, igaz, most már partner volt, hét számjegyű fizetéssel és év végi bónusszal, ahogy ritka találkozásaik alkalmával célozgatott rá. Alaposan meghízott, egykor csinos arca kikerekedett, és ahogy ott ült az asztalnál, apró verítékcseppek ütköztek ki rajta. Kapkodó mozdulattal időről időre letörölte őket, és amikor Tamás elment mögötte, észrevette, hogy a feje tetején már jókora kopasz folt világít.

– Minden rendben, öreg? – huppant le a barátja mellé.

– Maximálisan – felelte Gábor, és egy húzásra lehajtott egy pohár bort.

– Ne igyál annyit – szólt rá a felesége. Látszott rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát; miközben beszélt, a szemét a terem egyik távoli pontjára szegezte, és rendületlenül mosolygott.

Gábor éjfélre alaposan elázott, és ráesett a nászajándékokra, amelyeket a terem egyik sarkában egy aranyszínű szőttesen halmoztak fel, Mariann pedig azzal a hírrel tért vissza a mosdóból, hogy Tímea ott sír.

Később, mint akiben elemet cseréltek, Gáborba visszatért az élet, megszervezte a menyasszonyrablást, de, ahogy aznap este minden más, ez is rosszul sült el: elesett Mariann-nal, aki alaposan megütötte magát. Végül Tímea kénytelen volt taxit hívni és hazafuvarozni a férjét, mielőtt valami komolyabb bajt csinál.

Eltelt tíz év. Az idő jót s rosszat egyformán hozott a két jóbarát életében, míg más dolgok változatlanul folytak tovább – ahogy Gábor többször is kijelentette alkoholtól emelkedett hangulatban: „az élet vájta medrükben”.

Tamás és Mariann szétköltöztek, majd hamarosan elváltak. Tamás vett egy használt Audi kabriót (Gábor megjegyezte, hogy „ezzel már lehet csajozni”); hétvégenként az éjszakát járta, és gyakran váltogatta a partnereit. Mariann a főnökével vigasztalta magát, és hamarosan eltűnt hármuk életéből. Tímea megint terhes volt.

A két jóbarát két-három hetente együtt vacsorázott az Andrássy úton. Az első palack bor alatt jobbára az üzletről beszélgettek, a folyton változó piacról, a konkurenciaharcról és olykor politikáról.

A második üveg tájékán valahogy mindig úgy alakult, hogy Gábor ragadta magához a szót. Kipirult arccal, gyöngyöző homlokkal a „régi szép időket” emlegette. Látszott rajta, hogy ilyenkor szinte újjászületik. Olyan esték keltek életre és nyertek új értelmet pohárról pohárra ködösebb tekintetében, amelyek emléke már rég elhalványult Tamás emlékezetében. Zavartan hallgatta a történeteket. Így utólag már egy szemernyi dicsőséget sem látott ezekben a kalandokban – többségükből ő általában ki is maradt, de legjobb esetben is csak valami apró szerep jutott neki bennük.

A legtöbb nőnek, akit az azóta már bezárt vagy átkeresztelt klubokban, bárokban szedett fel, Gábor a nevére sem emlékezett. Ha mégis megtalálta őket a telefonjában, egyikük sem válaszolt az sms-ekre, amelyeket a vacsoráik alatt az utóbbi időben makacsul küldözgetett. Tamás most már kínosnak és kisszerűnek látta a barátja hódításait, és a legjobb esetben is csak középszerűnek a bennük szereplő nőket.

Tizenegy óra tájt, amikor a konyha bezárt, és a vendégek is megfogyatkoztak, taxit hívtak. Mivel ugyanazon a környéken laktak, egy kocsit rendeltek, mint ifjúkorukban, amikor a fuvarköltséget mindig elfelezték.

– Öreg, mi lenne, ha ma nem mennénk még haza? – fordult váratlanul Gábor Tamáshoz. Már a Vérmezőnél jártak. – Mit szólnál, ha beugranánk az Oscarba? Mindig csak a hajtás, ágyból munkába, munkából ágyba, szórakozás meg semmi? – nézett a barátjára kérdőn. – Timi állandóan azzal jön, hogy nem tud elaludni, amíg haza nem érek. Jó neked. Nem kell senkihez sem igazodnod, akkor jössz és mész, amikor akarsz – kesergett tovább balsorsa felett Gábor. – Csak döglik otthon az ember esténként meg hétvégén, és unalmában nézi azon a kurva Facebookon, hogy más mit csinál. – Szinte fuldoklott a szavaktól, olyan gyorsan törtek fel belőle.

Tamás erről éppen az ellenkezőjét gondolta. Ő is szeretett munka után néha beülni egy italra, kedvelte a vacsorákat is, a sápadt fényben úszó éttermeket, de csak módjával. Az éjszakázást ellenben már unta, gyorsan elfáradt; mostanában már úgy volt vele, hogy az éjfélt szerette az ágyában tölteni.  Ráadásul nemrég megismert egy rendes kis nőt. Éva öt évvel fiatalabb volt nála, és elvált, akárcsak ő. Volt egy Kinga nevű lánya, akivel Tamás jól kijött, és a volt férj sem zavart sok vizet. Tamás néha összefutott vele, olykor még beszélgettek is. Éppen tavaszi szünet volt az iskolában, amit Kinga az apjánál töltött, így Éva azon a héten minden este Tamásnál aludt.

Tamás rápillantott az órájára. Negyed tizenegyet mutatott. Talán szólnom kellene neki, hogy Éva nálam alszik, morfondírozott magában, de aztán újra a barátjára nézett, aki olyan esdeklő pillantást vetett rá, mint a magányos nők, akik még bíznak a titokzatos jövőben. Tamás gyors egyezséget kötött magával, amelyet feltett szándéka volt be is tartani. – Jól van, nem bánom, de csak éjfélig – közölte Gáborral. Évát nem említette.

– Szuper! Meglátod, marha jó lesz, éppen úgy, mint régen – derült fel Gábor képe, és már meg is adta a taxisnak az új úti célt.

– Még nem zárt be – mondta Gábor megkönnyebbülve, amikor kiszálltak a kocsiból az Oscar előtt. – Néha jártam erre, de sosem mentem be. Nem volt rá időm – nézett fel a villogó neonfeliratra, és megcsóválta a fejét. – Na, gyerünk, öregem, lássuk, miből élünk! – tette hozzá nevetve, és hátba vágta Tamást.

A nyolcvanas évek újrakevert slágerei áradtak halkan a majdnem üres bárban, a falra akasztott lapmonitorokon Oscar-díjas filmek jelenetei peregtek. Éppen felnevetett valamin Mozart az Amadeusból, amikor beléptek.

– Hát itt meg mi történt? – szegezte neki a kérdést a mixernek köszönés helyett Gábor. A bárpultnál, amelyhez régen alig lehetett odaférni, csak néhányan ültek, az asztaloknál még kevesebben.

– Jó estét, uraim – üdvözölte őket a mixer, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Nagydarab, kopasz férfi volt, régi bútordarab. Az volt a szokása, hogy amikor eltört egy pohár, elkiabálta magát: „Balhé!” – Mit adhatok ma este?

– A szokásost, Jánoskám – felelte Gábor, miközben újra szétnézett a teremben.

– A szokásost – ismételte meg a mixer, és már keverte is a két White Russiant.

Csendben várták, amíg elkészül az italuk. Időnként az ajtóra pillantottak, de nem jött be senki.

– És hogy vannak az urak? – kérdezte mosolyogva a mixer, miközben letette eléjük a két koktélt. – Ezer éve nem láttam magukat.

– Van az már kétezer is – felelte Gábor rosszkedvűen, és nagyot húzott az italából.

Még két körrel végeztek éjfélig, miközben végignéztek egy hosszabb jelenetet a Casablancából és egy rövidebbet a Keresztapából. Ez alatt az idő alatt csak két, velük egykorú férfi jött be, de a gyászos hangulattól, amelyet az üres bár árasztott, az ő kedvük is elment a helytől. Tamás az ablakon át figyelte, ahogy kint toporognak, aztán beszállnak egy taxiba, és elhajtanak.

Ahogy telt az idő, Tamás egyre gyakrabban pislogott az órájára, aztán éjfél körül végignézett az üres termen, és megszólalt: – Mennünk kéne.

– Mondja csak, Jánoskám, hová tűntek innen a vendégek? – fordult a pincér felé Gábor, tudomást sem véve Tamásról.

– Pesten vannak.

– És mit keresnek Pesten?

– Gondolom, ugyanazt, amit régen itt kerestek – felelte a mixer, és ráérősen elvette előlük az üres poharakat.

Zavart, fáradt és főképp bosszús volt, amikor végignézett a tengerként hullámzó tömegen. Hagyta magát belerángatni, ez bosszantotta a legjobban. Azon törte a fejét, mit fog majd mondani Évának. Nyilván most már nemcsak aggódik, de dühös is rá. Tudta, hogy a nő csak azért nem bombázza sms-ekkel vagy hívja fel, mert a kapcsolatuk abban a kezdeti és érzékeny fázisban van, amikor még megértőbbek és engedékenyebbek egymással a felek. A taxiból megpróbálta felhívni. El akarta mondani neki, mennyire sajnálja, hogy így alakult az este, és meg akarta ígérni (magában újabb fogadalmat tett), hogy legkésőbb kettőig hazaér, de Éva ki volt kapcsolva.

Időnként valaki meglökte őket, ilyenkor összekoccant a válluk Gáborral, aki úgy állt a Gozsdu udvar bejáratában, mint akit hipnotizáltak. Langyos szellő birizgálta az arcukat, közömbös csillagok bámultak le rájuk a tiszta égről.

Andalgó párok, a tömegben angolnaként sikló magányos nők és férfiak, legény- és lánybúcsúk dévaj csapatai, és mindenféle nemzetiségű – a szemlélő számára csak cél nélkül sodródó – kisebb-nagyobb társaságok vonultak el mellettük, hogy a látómezőből kikerülve felolvadjanak a bárokból kiszűrődő zajok, fények és az egyre csak duzzadó tömeg bábeli kavalkádjában.

– Ez nem semmi, öregem – szólalt meg hosszú csönd után Gábor. – Én mondom, hogy nem semmi. Ezt nézd meg! – bökött rá egy fiatal lányra, aki leszegett fejjel, sietős léptekkel vágott volna át közöttük.

– Remélem, hogy értesz a mesterséges lélegeztetéshez, mert eláll tőled a lélegzetem! – kiáltotta oda neki Gábor.

A lány, lehetett vagy tizennyolc, kirázta a szeméből hosszú, szőke haját, egy megvető pillantás kíséretében gyorsan irányt váltott, és már meg is kerülte őket, hogy szépsége teljes tudatában utat törjön magának néhány lődörgő angol között.

– Nézd már a kis kurvát, hogy el van telve magától – vetette a lány után Gábor, aztán hozzátette, de cseppet sem bosszúsan: – Mondjuk, van is neki miért.

– Hülye bohócok! – Gábort ezúttal az bosszantotta fel, hogy egy nőnek öltözött legénybúcsús csapat vágott utat köztük. Miután rendezték a soraikat, így folytatta: – Régen komálták az ilyen dumát. De azt hallottam, hogy ma már nem fárasztják magukat a fiúk a beszélgetéssel. Állítólag valami szert tesznek a lányok italába, amitől engedelmesek lesznek, aztán már indulhat is a menet! – csapott az öklével a tenyerébe. – Nem tudod, hol lehet ilyen szert szerezni? – fordult rövid gondolkodás után Tamáshoz.

– Nem.

– Na, mindegy is, ma úgysem lenne már időnk utána caplatni. Majd legközelebb okosabbak leszünk. De várjunk csak, kisbarátom, mit látnak szemeim! Nézd meg ezt a kettőt, ezeknek biztos nem kell semmit sem tenni az italába! 

Két nő közeledett a Király utcában, a harmincas-negyvenes szinglikre oly jellemző lassú, puha ragadozóléptekkel; akkoriban ezt a fajta járást vonulásnak is nevezték. Mindketten fekete koktélruhát viseltek bőrdzsekivel; úgy állt rajtuk, mint valami egyenruha.

– Most figyelj! – súgta oda Gábor a válla felett Tamásnak, és már oda is lépett a két nőhöz: – Bocsánat a zavarásért, de megpróbálhatjuk a hölgyeket elcsábítani?

A nők rájuk néztek, összenevettek, de nem álltak meg. Gábor a szemével jelzett Tamásnak: gyerünk utánuk. – Meglesznek – mondta, miközben felzárkóztak a két nő mögé, akik minden hely előtt, ahol elmentek, a nyakukat nyújtogatták, mintha keresnének valakit.

– Az nem olyan biztos – mondta Tamás. – Lehet, hogy várják őket.

– Nyugi! Ne légy negatív! Senki sem vár rájuk – felelte Gábor, és magyarázatként hozzátette: – Már éjjel egy van.

A két nő ugyanolyan ráérősen sétált tovább. Néha hátranéztek, mintegy ellenőrizve, hogy a férfiak még mindig a nyomukban vannak-e. Láthatóan élvezték a helyzetet, nagyokat kacarásztak maguk közt, és úgy tűnt, cseppet sem bánják, hogy követik őket.

A kis csapat rövidesen kiért az udvarból, a nők bekanyarodtak egy mellékutcába, Gábor pedig elosztotta őket: a magas, szőke, balerinakontyos neki jutott. Kétségkívül ő volt a szebb. A szorosan hátrafogott haj jól kiemelte a nő magas homlokát. Hosszú, izmos lába és vékony dereka volt, látszott rajta, hogy sok időt fordít a testére. A barna hajú, bár egyáltalán nem tűnt elhasználtnak, jóval jelentéktelenebb figura volt a barátnőjéhez képest.

Néhány perces séta után egy romkocsmánál kötöttek ki. Örök és valódi diákok, mindenféle nemzetiségű expatok és turisták, forradalomról álmodozó baloldaliak, a mindenütt feltűnő biciklis futárok, gimnazista kiscsajok és bizonytalan jövedelemforrású, rasztahajú, tetovált férfiak mellett kalandvágyó harmincas-negyvenes nők próbálták ki az ilyen helyeken a szerencséjüket. Ezek a nők valamilyen, számukra is megmagyarázhatatlan okból vonzódtak ehhez a nem éppen hozzájuk illő közönséghez. Talán a kocsmákat belengő törvényenkívüliség érzete kábította el őket annyira, hogy könnyedén túlléptek az ócska berendezésen és a pocsék italkínálaton.

Bentről tompa, puffogó hang szűrődött ki, s ahogy beléptek egy szűk, mocskos falú folyosóra, ahonnan tulajdonképpen maga a hely nyílt, a zene dübörögve felerősödött.

– Mi ez a pöcegödör? – kérdezte Gábor, miközben szétnézett a bérház udvarán és alagsori helyiségéiben kialakított szórakozóhelyen. A teret egy hosszú bárpult és a vele szemben felállított színpad uralta, amelyen épp egy zenekar játszott. A pult és a színpad között kerti bútorok szolgáltak berendezés gyanánt. A legtöbbről már lekopott a festék. Az udvar fölé átlátszó műanyag tetőt építettek: néhol már fekete volt a ráragadt koromtól, mocsoktól és madárszartól, de a csillagok fénye így is áthatolt rajta. Robotlámpák húztak sárga, vörös és zöld csíkokat a falakra, amelyekből átható salétrom- és rothadásbűz áradt, és összekeveredett a vendégek izzadságszagával. Noha már egy óra is elmúlt, és hétköznap volt, a hely tömve volt. Mindenki fiatalabb volt náluk; néhányan gúnyos tekintettel méregették a két öltönyös férfit. A két nő a pultnál állt, és éppen akkor pillantottak hátra, amikor Tamás és Gábor belépett. A magas szőke, akit Gábor nézett ki magának, előbb alaposan végigmérte a két férfit, aztán összeráncolta a homlokát, és lebiggyesztett szájjal mondott valamit a barátnőjének.

– A magasabb az enyém! – figyelmeztette még egyszer Gábor Tamást, mielőtt odaléptek a bárpulthoz.

– Helló! – köszöntek kis fáziskéséssel, de azért majdnem egyszerre.

– Helló! – köszöntek vissza kelletlenül a nők.

– Engem Gábornak hívnak, ő pedig Tamás.

– Helló – biccentett feléjük Tamás.

Rövid csönd következett. A két nő tekintete összevillant, aztán ugyanazzal az unott arckifejezéssel, ahogy ott találták őket, a poharukba bámultak.

Újabb csend következett.

– És benneteket hogy hívnak?

– Én Kata vagyok, ő pedig itt Anna – bökte ki némi hezitálás után az alacsonyabb.

A magasabb, akit ezek szerint Annának hívtak, egy szót sem szólt. Dacos és öntelt képet vágott, mint aki hozzá van szokva, hogy bárhol és bármikor, minden különösebb erőfeszítés nélkül, a puszta létével fel tudja kelteni a férfiak érdeklődését. Nyilvánvaló volt, hogy kettejük közül ő a főnök.

A kézfogás elmaradt.

– Kata és Anna… Anna és Kata – ízlelgette a nők nevét Gábor.

A zenekar egy pergős számba kezdett. A monoton, lüktető basszus, amelyet időnként éles hangeffektek törtek meg, felerősödött.

– Egy italt? – hajolt közelebb Gábor a két nőhöz, és mint aki nem biztos benne, hogy megértették, amit mond, rábökött a poharukra.

– Már van! – felelte színtelen hangon a magas szőke.

– Akkor kettőt? – adta a jópofát Gábor.

– Köszönjük, de ezzel sem bírunk – verte vissza az újabb támadást a magasabb.

A két nő, amennyire a tömeg engedte, arrébb húzódott.

– Játsszák itt a jégkirálynőt, de bassza meg, akkor is meglesznek – súgta oda Gábor Tamásnak, aztán rábökött a csapra, jelezve a pincérnek, hogy sört kérnek.

A pincér lecsapolta a sört. Gábor fogta a poharát, és közelebb húzódott a két nőhöz.

– És mit fogunk ma együtt csinálni, Anna? – bazsajgott a magasabbra.

A nő úgy nézett rá, mint egy ronda és undorító bogárra, amelyet rövidesen el fog taposni: – Attól tartok, hogy semmit.

A mondatot feneketlen csönd követte.

Még néhány percig így álltak, zavartan és értelmetlenül, de több szó nem hangzott el köztük. Gábor idegesen dobolt az ujjaival a pulton, oda-odapislantott a nőre, aki a férfi tekintetét kerülendő, tüntetőleg a haját igazgatta a pult mögötti tükörben. Tamás közben megtudta az alacsonyabbtól, hogy mindketten egy szállítmányozási cégnél dolgoznak és egy névnapi buliról jöttek.

– Hát járni éppen nem járunk most senkivel – búgta az alacsonyabb. Eddig jutottak, mert a magasabb intett, hogy indulnak.

– Hát akkor szia – köszönt el az alacsonyabb, bár látszott rajta, hogy szíve szerint maradna még.

– Szia – búcsúzott könnyű szívvel Tamás, és az órájára pillantott, amely már kettőt mutatott.

– Ennyi volt mára!? Se puszi, se köszönés! – kiabálta Gábor, de már csak a két nő hátának.

– Miért, mit vártál, hogy majd eléneklem a Himnuszt?! – fordult vissza ádáz tekintettel a magasabb.

A kijáratnál, mint akik elfelejtettek valamit, a két nő megtorpant. Rövid tanakodás után a magasabb elindult az emeletre vezető lépcsőn. Gábor és Tamás ködös tekintettel követték, amíg felér a másodikra, végigmegy a körfolyosón, hogy végül eltűnjön egy élénkzöldre mázolt lakásajtó mögött. Az ajtón acéltábla lógott: „Női öltöző”.

– Azonnal jövök – elevenedett meg Gábor.

– Késő van, mennünk kéne – tiltakozott bajt szimatolva Tamás, és tüntetőleg az órájára pillantott.

– Megyünk, de ezt még lejátszom.

– Jobb lenne, ha hagynád a fenébe – ragadta meg a karját Tamás.

– Nyugi.

– Én nyugodt vagyok, csak nem akarok valami hülyeségbe belekeveredni.

– Nem fogsz. És most engedd el szépen a karomat, mert jelenésem van.

A nő a tükör előtt állt, és a száját rúzsozta, amikor Gábor belépett a helyiségbe, amely a mosdó előteréül szolgált. A plafonon sercegő neon és egy középen kettéhasadt, rozsdafoltos tükör kölcsönzött baljós hangulatot az ablaktalan előtérnek.

– Na, ne már! – szólalt meg a nő, amikor az ajtócsapódásra a bejárat felé fordult.

– Nyugi – mondta Gábor már harmadszor azon az estén, és odalépett hozzá.

És abban a pillanatban erős vágy öntötte el, hogy odahúzza magához, és olyan keményen smároljon vele, hogy belesajduljon az álkapcsa és elzsibbadjon tőle a nyelve, de mielőtt engedett volna ennek a nagyon is vonzó érzésnek, megszólalt a nő: – Ezt most fejezd be! – Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Gábor érezte a leheletét: alkoholszaga volt. Idegesen szedte a levegőt, a melle zihálva járt fel és alá. – Világos?!

Ez a váratlan emberi hang, ha csak egy pillanatra is, megállította Gábort. Talán jobb lenne ennyiben hagyni a dolgot, megkeresni Tamást, és hazamenni, szólalt meg benne a vészcsengő. De a pillanat gyorsan elmúlt. Képtelen volt leállni, ezernyi szirénázó rendőrautó sem tudta volna visszatartani. – Szereted az öledet! Szereted te! Látom rajtad, hogy szereted! – üvöltötte, és odalökte a nőt a falhoz. A nő feje nagyot koppant a tükrön.

– Miket beszélsz! – sziszegte Gábor felé, olyan arccal, mint aki nem akar hinni a fülének. Megpróbálta kiszabadítani magát, de Gábor, akár egy prés, úgy odanyomta a falhoz, hogy még lélegzetet venni is alig bírt. Gyorsan úrrá lett rajta a pánik. – Vedd le rólam a mocskos kezed, de azonnal! – sikította elfúló, sírással küszködő hangon. A teste megint nekifeszült Gábornak, de ő egy centit sem engedett, így a nő gyorsan feladta.

Gábor ekkor egy olyan arcot pillantott meg a nő mögött a tükörben, amely lehetett volna egy átlagos negyvenes, kissé talán túlsúlyos, de ápolt férfié is, aki ő, de azt is tudta, hogy egy ilyen férfinak semmi keresnivalója sincs a „Női öltöző”-ben. Egy pillanatig nem is értette, mért is van ott, és hogy ki ez a bige. Végül a nő rántotta ki a kábultságból: – Nem akarom! Nem akarom! – nyöszörögte sírva, akár egy gyerek. A könnyei elmaszatolták a szemfestékét, amely két kis fekete érként folyt le az arcán.

– Hát akkor baszd meg, te hülye kurva! – ez már elemi erővel tört fel Gáborból, és a keze, amely eddig a nőt tartotta a csípőjénél fogva, akár egy satu, felemelkedett, mintha csak egy láthatatlan akaratnak engedelmeskedne.

És mindent elöntött a borzalom.

Aztán hirtelen olyan csönd támadt, hogy nem hallatszott más, csak a plafonon tikkelő neon hideg elektromos zaja.

Tamás egy pillanatra sem vette le a szemét az „Női öltöző” feliratról, amióta a barátja belépett a mosdóba, de azóta senki sem jött ki vagy ment be a zöld ajtón. Ahogy múltak a percek, baljós érzés kerítette a hatalmába, a szíve gyorsan és hevesen kalapált a mellkasában, a szája kiszáradt.

Mintha valami nem lenne rendben a kezével: ez volt az első gondolata, amikor meglátta a „Női öltöző” felirat mögül előbukkanó barátját. De hogy mi baj vele, azt csak akkor vette észre, amikor egy lézernyaláb, akár egy menekülő rabot, befogta Gábor alakját. Úgy tartotta maga elé a két tenyerét, mintha tükrök lennének, amelyben önmagát nézi. Merev lábbal lépdelt, akár egy asztronauta, s ahogy közeledett a kísérteties fényben, úgy zsugorodott össze az alakja, mintha az árnyéka lépésről lépésre zabálná fel a testét.

– Neked fogalmad sincs róla, milyen az, kicsivé, jelentéktelenné, semmivé válni.

Szinte suttogva ejtette ki a szavakat. Aztán, mint aki nem bírja tovább tartani a terhét, leejtette a kezét. Acélszürke szeme, amelyből egykor magabiztos elszántság áradt, most halovány színű volt, mintha egy álomvilágot fürkészne.

Így álltak hosszú percekig, szinte láthatatlanul a lüktető és folyton változó tömeg közepén, mint a világűrben sodródó élettelen testek, időnként össze-összekoccanva. Lágy, kellemes dallamra váltott a zenekar, s ez egy pillanatig úgy hatott Tamásra, mint az érzéstelenítés. De a fájdalom gyorsan visszatért. Olyan heves volt, hogy tudta, nem lehet másként; és hiába is várja, az a nő, akit Annának hívtak, soha többé nem jön ki a „Női öltöző” ajtaja mögül.