Darvasi László: Isten. Haza. Csal. Magvető Kiadó, Bp., 2015

Darvasi László legújabb novelláskötetének már a címe is elárulja, hogy egyedi világlátásával és -ábrázolásával – a tőle megszokott módon – újragondolja és átértelmezi a jobboldali értékeket összefoglaló szent szóhármasság (isten, haza, család) eredeti jelentését. Nem politikai vagy ideológiai megfontolásból teszi, csak éppen a maga írói eszközeivel narratizálja a huszadik század második felének magyar valóságát, amiben ő is felnőtt, szocializálódott, s amelynek most időtlenített látleletét adja ezekben a novellákban.

Eddig szépprózáját többnyire az az összetéveszthetetlen darvasis hang uralta, amely történeteit a föld felett lebegtetve, időből-térből kiszakítva már-már az álmok világába emelte. Áttört csipkéhez fogható finom mondat- és történetvezetése írásait a mágikus realizmus legszebb darabjaivá tették. Ezzel a hagyományával most részben szakít; mondanivalójának súlyos nyomatékot adva lecsupaszítottabb, szikárabb prózával jelentkezik. A téma kétségkívül megkívánja az egyszerűbb szerkezetű, tőmondatokkal tűzdelt nyelvezetet. Jelzőivel is takarékosabban bánik az egyes karakterek, helyszínek, helyzetek bemutatásánál, csak a lényegre szorítkozik. A korábbiakhoz képest szűkszavú leírásokban frappáns hasonlatokat használ. Az egyik legjobb példa a Kőlépcső című novellából való: a tengerparton játszó fiúk vékonyságát, inasságát és fiatalságát így érzékelteti: „Feszült hátukon a barna bőr. Borsószemet sem lehetett volna a bőrük alá dugni.” (11) Szinte magunk előtt látjuk a vadul hancúrozó csapatot.

A cím szóhármasa a kötet három fejezetét adja. Az eredeti jelmondat szavai vesszővel választódnak el, amelyek a címben pontokkal helyettesítődnek, így teremtve meg az újraértelmezés lehetőségét. Hogy a változtatás, az utolsó szó lerövidítése nem csak szójáték, a zárófejezet elolvasása után egyértelművé válik. A család főnév helyett a csal ige szerepel. Az igévé rövidült szó vonatkozhat az istenre, illetve a hazára is: bármelyik csalhat. Vagy akár egybe is érthető: Isten hazacsal. De egy többedik olvasat is elképzelhető: egymás mellé téve az egyszavas mondatokat, rövid asszociációs sor alakul ki.
Visszatérve a novelláskötet szerkezete és a cím közötti párhuzamhoz: a kötet fejezetcímeihez kapcsolt írások kétséget nem hagynak afelől, hogy maga az író mit gondol az ő huszadik századáról. Enyedi Ildikóval ellentétben nem a fény és a hatalmas lehetőségek századának mutatja a huszadikat, és nem a technikai civilizáció határtalan fejlődésének erőterében írja emberi történetdarabkáit. Darvasi is filmszerű fekete-fehér krónikát alkot, de hangja nem bizakodó, hanem tárgyszerűen leíró. Néhol swifti (Szerény javaslat) groteszkséggel mutat be lehetetlen élethelyzeteket, mint amilyen a Zuhanás magatehetetlen főhőséé is. A beszéd- és mozgásképtelen férfi (apa és após) egyes szám első személyben szól a létráról való leeséséről, és későbbi sorsáról. Szenvtelenül meséli el eladásának történetét. Megértően fogadja fia és menye döntését, amelynek következtében a minden élethelyzetből a legjobbat kihozni akaró és tudó üzletemberhez kerül, aki koldusként utcasarokra fektetve keres rajta. Majd következik a többi állomás a megalázó helyzetek tömegével: levizelés, felgyújtás, kiállításokon, filmekben való tárgyszerű alkalmazás, egészen a börtönig, ahol a pártfogoltja lesz egy szenvedélyből ölő gyilkosnak, aki végül, könyörületből – és persze a maga örömére is – véget vet hihetetlen zuhanásának. Indulatmentes stílusával a kamera objektívjének precíz fókuszálásához hasonló módon teremti meg a burleszket idéző atmoszférát.

Az Isten fejezetcím alatt nem sok szó esik istenről. Ez azt sugallja, hogy az emberek történetében nincs is jelen. A Papagáj című novellában ugyan egy templom építése zajlik a hátterében, de az nem hitből fakadó célirányos tevékenység, azt csupán a fizetségért csinálják: „Nem mindenki jut el abba a templomba, ahová készül. Mert útközben eltéved, másik templomot talál, másik útra lép, beteg lesz, meghal. (…) / – Akkor minek építeni? / – Nem tudom – mondta az építésvezető. – Fizetnek érte, nem? / Fizetnek. Az igaz. Ha nem fizetnének, biztosan fölmondanának.” (17)
A novellák közös vonása, hogy szereplői mind a társadalom perifériáján mozognak. Vagy azért kitaszítottak, mert betegségük folytán nem, vagy csak csökevényesen tudnak kapcsolódni másokhoz, vagy mert egyszerűen olyan nyomorultak, hogy csakis magukkal képesek foglalkozni. Az egyik novella (Vicces dolgok, humoros esetek) egy történetben mutatja meg mindkét típust: miután lebénul a gyermeke és elveszíti a feleségét, az apa élete egyetlen céljává válik, hogy megnevettesse az arcán is bénult lányát, de közben nem veszi észre, hogy elzárja másoktól, hogy boldogtalanná teszi. Egy óvatlan pillanatban azonban az utcagyerekek ellopják a kocsma elől a kerekesszékes lányt, és egy domboldalon fel-felhúzgálva és leeresztve olyan élményben részesítik, hogy felbugyborékol belőle a régen várt nevetés – az apa szeme láttára, füle hallatára. Az írások tele vannak kilátástalan, jövőtlen helyzetekkel, betegséggel, halállal. Nem a huszadik századi háborúk borzalmait, hanem a béke hétköznapi, kibírhatatlan embertelenségét, a reménytelen sorsok szürke mindennapjait és olykor drasztikus tetteit mutatják meg.

Jellemző Darvasi írói attitűdjére, hogy Kosztolányihoz hasonlóan a kibírhatatlanul neurotizáló külső hatásokra így-úgy reagáló karaktereket mélységes megértéssel, humánummal ábrázolja. A helyes magatartás prostituáltját például korrekt és precíz munkát végző dolgozó nőnek írja le, aki mindent el tud viselni, a különös és a mások számára perverz szexust is, de azt már nem, ha a véletlen folytán a pontosan kiszámolt óvszerek közül egy elszakad, és nem marad az utolsó aktushoz. Ez olyannyira felbolygatja a rendhez szokott nőt, hogy a nagy nehezen beszerzett gumival megfojtja egyik kuncsaftját. De minderről csak áttételesen szerzünk tudomást, az író nem ír le drasztikus jeleneteket, sokszor csak következtetni lehet a borzalmakra.
Darvasi átmentette ebbe a kötetbe azt a légies beszédmódot, amellyel a legborzalmasabb dolgokat is tompítani tudja, de ugyanakkor mélységet, textúrát ad a szövegnek. A dobszó ápoltaknak egyik jelenete egy balesetet – amelyben a dobost kivéve egy zenekar minden tagja meghal – így ír le: „Ha mindenki meghal, az olyan, mint a tenger.” (35)

A Haza fejezet a legkülönfélébb családi viszonyokkal foglalkozó novellákat fogja össze. Van közöttük kevéssé borús, mint például az 56-os események miatt az átalakított lakásban rejtőzködő apa, és az erről mit sem tudó fiú hangtalan, mégis határozott kommunikációjáról és keserűen boldogságos egymásra találásáról szóló Halk ország. Egy másik apa-fiú kapcsolat (Téli reggel, hullával) ugyanakkor halálos gyűlölséget mutat, miként egy anya-lánya viszony is (A takarítónőm, akit Elenának hívtak). Közös vonásuk, hogy egyikben sem a szülőket ölik meg, hanem egy az apára hasonlító betolakodót, illetve egy takarítónőt. Mindkettő novella a tudattalanban felhalmozódott és maguknak máshogyan utat nem találó érzelmek brutális megnyilvánulásával, a gyilkolással foglalkozik. Nincs más lehetőség megszabadulni a belül feszítő valamitől, csak kényszeres cselekvéssel – lehet ez ölés, asszony- és/vagy gyerekverés. Több történet ír le vagy csak sejtet családon belüli erőszakot, amely talán korábbi élmények hatására, vagy a lehetetlen élethelyzetekből való szabadulási vágy miatt történik. Ezeknek a leírásában is az írói szenvtelenség, a kívülmaradás, ugyanakkor a mélységes empátia dominál. A történetvezetés és a témaválasztások egy másik nagy prózaírót, Tar Sándort idézik az olvasóban.

Az utolsó harmad, a Csal novellái egy testvérgyilkos történetével kezdődnek, aki az örökké félő kisöccsét taszítja jótékony örök álomba egy éjszakán, miközben feltárul a gyermeki világ sötét és kiszolgáltatott volta, ami akkor is az, ha az apa és az anya történetesen egy normális családot alkotnak. A világ nagy és félelmetes a gyerek számára, aki csak akkor nem fél, ha épp alszik. Az apa a mindent megjavító szerelő, az anya pedig a minden estén körülölelő, olykor elringató, máskor nyugtalanító hang. Ha az olvasó továbbhordozza, növeszti magában a novella hajtásait, az apa és az anya áthallásos, kitágított szerepet kapnak: ők istenné és a szeszélyes anyatermészetté lesznek, míg gyermekeik a földre született emberekké, akiknek sorsuk bizonytalansága folytán van is okuk a félelemre. Az istenszerű apa a novella végén csal, azt hazudja, hogy a kisöcs mélyen és szépen alszik, akit nem szabad felébreszteni. Ez az esszenciája az utolsó fejezetnek, amelynek a zárónovellája (Apa és anya túl akarják élni) bekeretezi azt. Egy halott gyermek monológjából ismerhetjük meg a család tragédiáját, az egyetlen gyermek elvesztését, az apa küzdelmét az anya depressziójával, az újrakezdésért, a gyereknemzésért. Mintha erről az emberiségről lemondva lehetne a teremtőnek még egy esélye a súlyosan meggyötört anyatermészetet arra késztetni, hogy újabb generációt hordjon ki, hozzon a világra.

A többi novellától szerkesztésileg is elkülönül a kötet utolsó írása, az ars poétikus És hogy mondjunk valamit az irodalomról is című. Ebben az életrajzi elemeket is tartalmazó szövegben a narrátor bevallja, hogy írói hitelessége, és így aprópénzre váltható sikere meggyötört családja élményvilágából fakad – és annak elemeit, legyen az bármilyen sértő is a szülőkre nézve, megírja vagy elhallgatja. Más tőkéje nincs is a jó írónak – igaz, ő üzletnek, sáfárkodásnak tekinti ezt a fajta munkát. A végességérzés szelétől meglegyintve pedig kitágítja írói látókörét, és visszatekint a mögöttünk hagyott századra, amelyben felnőtt. Ő is egy a túlélők közül: „A huszadik században az emberek korábban haltak meg, mint ahogyan rendeltetett. Többet dolgoztak a túlélésért, mintsem kellett volna.” (255) Az olvasó ettől az írástól kapja meg a szinte szájbarágós magyarázatot, miért is volt végig nyugtalanítóan rosszkedve a novellák olvasása során.
Darvasi olyan prózakötetet tett elénk, amelyben nemcsak a nagy író elődök hagyományát folytatja, de kortárs közönségét is kemény, fájdalmas önvizsgálatra készteti.