A képeslap

Ez más tél, más ünnepek, másfajta illatok

hűtik a mély fagyot, a rózsakék lobog

körben a dombokon.

A Főtéren egy kamasz mozdulat,

egy fruska nyerítés meghitt és rokon.

A Sétatér fáin bunda hó, mellbe harapó

a tél kékes szaga, a Vlegyásza felől

szállongó fény, s a boldogság erős

sejtelme: ünnep jön. Vesszőkosárban

kisded parázs, sült tök somolyog.

A téli utcákat csak képen érem el.

Itten hazám a hó: szitál, nő a lepel.

Nem a múlt hiányzik, hanem remélt jövő.

De messze jár régi, szétfoszlott koromtól!

Az egykori, ha dúlt is,

behízelgőn dorombol.

Már nem lesz nyugtom, csak nyugovásom

a telő télben.

Kolozsvár énekel.

Az idegen

Ráz ez a vidék, le akar vetni magáról.

Hova mennék a magam választotta hazából?

Hol találok ebben a szívhidegben itt

egy-két embert, aki kérdez s fölemel valakit?

Haza

Közétek jöttem.

De sosem érkezem meg.

Kitárt karok alatt

bukdosva haladtam előre.

A tárt kar megállít a röpülésben.

Ahova vágyom,

elérhetetlenül közeledik.

Hova minden erőmmel

igyekszem, visszahátrál

a ködbe, a rossz órarendbe.

Ide igyekeztem.

És még most is jövök az úton.

Néha szárny röpített,

szárnyalt baráti autó is velem.

Kiléptem a kötelességek

kötelmeiből, a halálig

engedelmes hangyák bolyából.

Közétek jöttem.

Kérjetek rá, segítek.

Borban és fűrészporban ázik

a régi udvar. Fölragyog

egy ívlámpa és kibontatlan

ruhacsomagjaim.