A Lövölde téren laktam egy kölcsön földszinti, belső udvarra néző egyszobásban. Mérföldkőhöz érkeztem, közelben volt már az első diplomám, csak át kellett esnem a tűzkeresztségen. Vizsgatanításra készültem. Igyekeztem minden időmet, energiámat a felkészülésre fordítani. Egy fél könyvtárat begyűjtöttem, minden beszerezhető Kölcsey-szakirodalmat átnyálaztam. A főváros egyik elitgimnáziumába osztottak be tanítási gyakorlatra. Vezetőtanárnőm kitűnően felkészült, remek pedagógus volt. Hospitáltam, jegyzeteltem bőszen. Olyan osztályhoz kerültem, amelyikben az összes srác fekete kapucnis pulóvert viselt. Épp akkor volt az iskola néhány diákjának egy nagyobb botránya (a városligeti Regnum Marianum-templom helyén álló fakeresztet elfűrészelték, ami miatt országos érdeklődés övezte az intézményt). A tanárnő az azt megelőző évet arra áldozta, hogy beszélgetett a kapucnis gyerekekkel. Egy éven keresztül minden magyarórán beszélgetett velük. Nem nagyon értettem, hogy nem lehet a zömében jó családokból érkező, válogatott gyerekeket tanítani, de nem lehetett. Másodikban kezdhette el velük a magyar nyelv és irodalmat.

Aztán eljött a nap, amikor helyet cseréltünk. A tanárnő ült be a hátsó padba jegyzetelni, én meg kiállhattam a katedrára. Vittem be vaktérképet, amin Kölcsey életének fontosabb helyszíneit kellett bejelölni. A tanárnő fölöslegesnek tartotta, aztán kiderült, hogy nem fölösleges, mert még neki is új volt, hogy Sződemeter a mai Magyarország határán kívül esik. Lementek a kötelezők, Elfojtódás, Vanitatum vanitas, Himnusz, Zrínyi dala, Huszt stb., gondoltam, hogy becsempészek valami kortársat is. Akkortájt jelent meg Kukorelly Endrének Tizenkilenct címmel egy Huszt-parafrázisa. Van a költeményben faszozás, de alkalmasnak gondoltam az összevetésre. A tanárnő elolvasta, gondolkodott, aztán azt javasolta, hogy a lefénymásolt szövegeket óra végén osszam ki a gyerekeknek, mondjam el, hogy ez egy kortárs vers, és hagyjam ott nekik, hogy olvassák el. Elmondtam, kiosztottam, kimentem az osztályból, kuncogás, röhögés hallatszódott ki, aztán így és ennyiben maradt a kortárs irodalom és Kölcsey viszonya.

Pár évvel később egy szintén jó nevű egyházi gimnáziumba kerültem, volt egy fakultációs osztályom, emelt szintű érettségire készültek, ott újra elővettem a Tizenkilenct című epigrammát, összehasonlító elemzést gyakorolván. A gyerekek először meglepődtek, aztán belelkesültek, és egy jó óra lett.

Házi feladatnak feladtam, hogy foglalják össze, amit órán beszéltünk. Hazavitték a fénymásolatokat. Testnevelő kollégám másnap feldúltan fogadott, hogy ő a magyar faktra járó lányát szépre, jóra tanította tizenhat évig, én meg elkezdem lerombolni, amit ő fölépített, és különben is, hogy jövök én ahhoz, hogy a Husztot és azt a szutykot egy lapra fénymásoljam. Végighallgattam, aztán az idősebb kolléga iránti kellő tisztelettel megmondtam neki, hogy én nem szólok bele a kosárra dobás tanításába, neki se kéne beleszólnia, hogy én mit tanítok irodalom fakultáción. Ennyiben maradtunk. 

Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem elég az igazamban hinni, meg is kell tudnom védeni azt, és hogy a magyartanár felelőssége óriási abban, hogy milyen irányba nyitogatja a kapukat.