Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett

Kevés a levegő, Illagó, szaladjunk,
Szaladjunk keresni, madarat ki lőtte,
Megismerjük arról, nem virúl előtte
Mézesszagú virág, Illagó, szaladjunk.

Véres lesz a kezünk, Illagó, maradjunk
Várjuk itt be csendben, madarat ki lőtte,
Engemet, téged is felvidít majd jötte,
Vészes hangú lépte, Illagó, maradjunk.

Elmondatjuk véle, hogyan szegte szárnyát,
Hogy kergette csőre saját szökő árnyát.
Bosszulatlan, íme, nem némulhat ének.

Mint ahogyan szokták verebet a kányák,
Úgy szaggatjuk érte, kit golyója járt át.
Úgy szegezzük karmunk lüktető szivének.

Illagó hazugságon kapja magát

Tavaszodott éppen, emlékszel, Illagó,
Táltosunk kicsaptuk legelni a rétre,
Magunk megindultunk királyhoz ebédre -
Emlékszem, s nem így volt- felelt rá Illagó.

Emlékszem, s nem így volt, felelt rá Illagó,
Táltosnak, szegénynek remegett a térde,
S nem ebédre hívtak, magunk mentünk lépre.
Emlékezz, Illagól Hazudtál, Illagó!

Hazudtál, Illagó, s ki sajnál meg téged,
Tenmagad füllentesz magadnak ebédet,
Ebédet és rétet, selyemfüvű tavaszt.

Táltosod haldoklik, s néked is lész véged,
Madárkák falnak be, s hagyják csak epédet,
S tél van most, hideg tél (hiszen tudod te azt).