Mese az okos lányról

Felcsillant a szeme, amikor azt hazudtam neki, hogy nyári éjszakákon a kertem végébe járok csillagokat nézni. De az én szemem is felcsillant ám, amikor láttam, hogy az övé ragyog!
– Tényleg? – lelkendezett. – A két Magellán-felhőt ismered?
Fogalmam sem volt, miről beszél. De a csillagászati értelemben vett felhők alighanem irdatlan távolságban helyezkednek el a Földtől.
– Az a csodálatos ezekben az égitestekben – magyaráztam tudálékosan –, hogy mindig a múltat látod, ha az égboltra nézel! És ha én a Te arcodra nézek, akkor is a múltat látom: megboldogult nagyanyám fiatalkori arcát. Ki tudja, ezek a tudattalan hasonlóságok mennyiben befolyásolják a szimpátiánkat valaki iránt…
A lány nem hagyta eltéríteni magát eredeti gondolatmenetétől.
– Kaméleon csillagkép? – kérdezett tovább évődő mosollyal. – Ami az égbolt közepe felé helyezkedik el…
– A kedvencem! – vágtam rá, s ezúttal úgy éreztem, nem hazudok a szó tulajdonképpeni értelmében. Magam is olyan voltam, akár egy kaméleon; minden közegben másképp viselkedtem. Erről a lányról feltételeztem, hogy kedveli a romantikát; nem vehetem le a BMW típusú autómmal a lábáról. A romantikáról ellenben a csillagok jutottak eszembe hirtelenjében. Persze felmerül a probléma: aki minden közegben másként viselkedik, annak létezik-e valódi énje?
– Az Oltárral hogy állsz?
Egy pillanatig gondolkodnom kellett, a kérdés vajon célzatos-e. A lány eredetileg a könyvelőm volt, s én hallgatólagosan tudomásul vettem, hogy adóm egy százalékát minden évben ugyanannak az egyháznak ajánlotta fel. Miközben a bevallásomat csinálta a laptopján, rendszerint ott ültem mellette, és diszkréten szemrevételeztem formás idomait. Ezt persze nem mondhattam neki. Legyen hát meg, amit kíván.
– Azt a csillagképet hosszan szoktam bámulni – mosolyogtam rá, és megérintettem a kézfejét. – A nő jár a fejemben olyankor, akit majd oltár elé vezetek!
Arra számítottam, hogy elpirul. Vagy legalább lesüti szemeit, és hebeg valami értelmetlenségében is bájos közhelyet. Ha elhúzza a kezét, az is csak az illendőségnek szól.
– Gratulálok! – fintorodott el. – Ezek a csillagképek csak a déli féltekéről láthatóak. Mégis melyik kontinensen terül el a kerted?
Bosszankodva éreztem, hogy a vér ezúttal az én arcomba szalad. És igen, visszahúztam a kezemet, mert ez a szituáció így idétlennek tűnt. Nő engem így még nem húzott csőbe.
– Hidd el, értékelem, hogy el akartál kápráztatni! – térített magamhoz hűvös, szenvtelen hangja. – De nem kell a romantika. A szüleim példája arra tanított meg, hogy a szerelmi házasság a huszadik század talán legnagyobb tévedése. Szerelemből kerültek össze, mindketten ugyanannyi vagyont vittek a házasságba. Amikor veszekedtek, éppen ezért egyikük sem volt hajlandó engedni a negyvennyolcból… El is mérgesedett a viszonyuk! Az én véleményem az, hogy a jó házasság titka az egyik fél kiszolgáltatottsága. Legyen tudatában annak, hogy a kapcsolattal együtt az egzisztenciáját is kockáztatja! És akkor befogja a száját, ne félj… Ha ez a felfogás elterjedne, mindjárt visszaesne a válások száma világszerte!
Az egyetlen hozzám méltó cselekedet az lett volna, ha ekkor elszavalom neki a Te rongy, ki szeretni gyáva vagy… kezdetű verset. De nem tudtam, nem mertem megszólalni. Ez a lány nem csupán átnéz, de át is lát rajtam.
– A magamfajta lány úgy veszíti el a szüzességét, akár egy háborút – mosolygott a szemembe. – De a szüzesség valójában nem anatómiai fogalom, ahogy az ateista sem morális kategória! Úgyhogy ne kérdezz semmit. Tudom, hogy nem vagy vallásos, talán egyenesen a szélsőballal rokonszenvezel. Ha így van, kérlek, válaszd a trockizmust, és gyújtsd fel a világot! A szüleim viharos válása óta nem hiszek az úgynevezett békés egymás mellett élésben. Ha trockista leszel, legfeljebb az összes állam kiutasít a területéről, és csak a legnagyobb titokban létezhetsz a földön, akár Senki Alfonz Rejtő Jenőnél. Esetleg elköltözhetsz az Antarktiszra, ahol nyugodtan csodálhatod a fent említett csillagképeket.
Amikor nagy sokára vettem a bátorságot, és fölnéztem, már senki sem ült velem szemben. A lány eltűnt, akár egy álomkép. Mégis valóság lehetett, mert egy szelet dobostorta, egy Zala kocka és egy csészényi rooibostea hűlt helye tátongott az asztalon. Kétségbeesetten kerültem a felszolgáló tekintetét.
Ezt most mind nekem kell kifizetnem.

Kivizsgálás

– Szóval megint egy árja! – jegyezte meg kedvetlenül a bőrgyógyász, amint megpillantotta szőke hajamat, és belenézett kék szemembe. Mialatt levetkőztem, végig kellett hallgatnom monológját. Velünk van a legtöbb probléma, az ultraibolya sugárzás a pigmentáció hiánya miatt nekünk nem kegyelmez. Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, hogy szemügyre vehesse anyajegyeim, gyanús elváltozásokat keresve. Közben be nem állt a szája. A fehér ember tehet az ózonlyukról, viselje hát a következményeit. Nem reagáltam, de azon gondolkodtam, hogy bepanaszolom az orvosi kamaránál rasszista megjegyzései miatt.
– Azért a kínaiak vagy India legalább annyi káros vegyületet bocsátanak ki a légkörbe, mint az európai országok – vetettem oda neki kihívóan, miközben az ingemet gomboltam be. Érezhette, hogy túllőtt a célon, nem válaszolt. A gépelő asszisztensnek bediktálta, hogy negatív a leletem. Örülnöm kellett volna, de csak bosszúságot éreztem, ahogy diszkréten szemrevételeztem az orvos szoláriumtól barna bőrét. Régen a fehér bőr státuszszimbólum volt. Most, ha előkelőnek akarsz látszani, el kell hitetned magadról, hogy vakációd alatt egy egzotikus helyen süttetted magad a nappal. Sznob majom.
– Hé, ez nem magánklinika! – dörrent rám később a folyosón egy betegkísérő, mert a felvonó gombját megnyomtam. – A lift betegszállításra szolgál, tessék használni a lépcsőt!
Mondania sem kellett volna, hogy állami rendelőintézetben tartózkodom éppen. Az előbb nekidőltem a falnak, s a vállam érintésétől nagy darabokban mállott a vakolat. A reménytelenségbe belefásult betegek lehajtott fejjel ülnek a pártállami érából megmaradt műanyag székeken. Az orvosi szobák felől állandóan kesernyés kávéillat terjeng. Bírni kell a túlterhelést. Ahogyan az egetverő magyar bérszínvonalat, a megalázó munkakörülményeket is. A személyzet idegességéből ítélve ez egyre nehezebb feladat.
– Maga szociográfus? – meredt rám a főorvos ijedten, amikor beszámoltam neki tapasztalataimról. Hozzátette, hogy a stílusom vetekszik Illyés Gyuláéval. Alighanem hízelegni próbált, mert aztán mentegetőzve hozzátette, hogy a társadalmi ellátórendszerek állapotáért nem ő a felelős. Megnyugtattam, hogy rákos betegként csupán kivizsgálásra jöttem, kizárandó az áttéteket. Ő is megnyugtatott engem, hogy esetemben a sejtburjánzás nem túlságosan agresszív. A túlélési időm öt év is lehet, persze részletes prognózisra nem vállalkozik.
– Megérem a kormányváltást? – vágtam a szavába.
– Honnan tudjam? – fakadt ki ingerülten, és kerülte a tekintetemet. – Annyi minden történhet addig! Új terápiás módszerek megjelenése… vagy éppen előrehozott választások – tette hozzá óvatosan, s lopva a szemembe nézett.
Nem kényszeríthettem kétfrontos harcra ezt a derék embert, aki a gyógyításomra esküdött fel. A szaktárca állítólag mostohán bánik az orvostársadalommal, én pedig eretnek gondolataimmal idegesítsem? Úgyhogy nem számoltam be neki elhatározásomról, miszerint haldoklásomat megszakítva belekezdek egy nagyregénybe, melynek megírása legalább tíz évet fog igénybe venni. Magasról teszek a papírformára. Én nem halok m