Óda
Ez itt a tél, ez itt a kezdet.
És ez itt a szoba, és ez meg
az ablak, és mögötte most
egy viszonylag enyhe éjszaka.
Nincsenek csillagok, nincsenek
szeplők, pelyhekkel megtömött,
tejfehér felhők úsznak az égen,
azokat nézem, míg párnádba
újabb ráncokat gyűrsz. Ez itt
az ágy, az ágyban mi ketten, itt
semmi sem történik kettőnk után,
egyikünk folyton a másik mellett
fekszik csupán, de álmában is
fekszik csupán a másik mellett,
éppen hogy eleven. Szárad a teste,
míg halkan sóhajt, nem vágyik másra,
míg kihagy a szíve, idegen tőle még
bármilyen bosszú, míg idegen tőle
a kegyelem; s hogy nem tehet
mást, forgolódik ártalmatlanul.
Így fekszem én is itt, önmagamra
várva, hogy mondhassak valamit,
legfőképp rólad, magamra nézve
érdek nélkül, igen, értelmetlenül.
Pár órája végignéztem azt, ahogyan
vetkőzöl. Hogyan szikráznak hajszálaid,
ha előbújsz a pulóverből, hogy villan
fel feszes bőröd, buggyannak ki
melleid, hogyan hagyja lélegezni
lábadat a harisnya, a hideg házban
hogyan állnak vigyázzba a karodon
a kis pihék. Hol rejtőznek rózsaszínű
hajlataid, melyeket máig csak én
láttam, hiszen csak nekem
mutattad. Kevesebb ez, mint áhítat,
de több talán, mint szemérmes szövetek
tornyosulása, vagy verőerek pimaszsága,
mert melletted én nem kívánok másikat,
mert úgy vágyom rád mindig még,
mint más az egyszerű igazságra.
Mondanék rólad már valami nagy-
szerűt, valami gyarlót, de szépet,
csakhogy épp magamról beszélek.
Ha magamról beszélek, kirohad
végül az összes fogam. Ha rád nézek,
én elfelejtem, hogy van gyermek, aki
nem benned fogan. Most rád nézek,
és képtelen vagyok félteni téged.
Már nem érdekel, hány sápadt szívű,
gyönge férfi gondol fényes ajkaidra,
míg zihálva, bárgyún onanizál,
már te érdekelsz. Ahogy belém
szagolsz, ahogy rám hajolsz lassan,
a hasznomat lesve, már kettőnk teste
érdekel, ahogy a körmöd alá szakad
a bőröm, ahogy a húsomba harapsz,
míg bordáid pengetem, ahogy már
engedem azt, hogy bántani próbálj.
Most viszont alszol. Míg ártatlanul
forgolódsz, a párnádba úszik pár hajszál.
Az ablakon nézek ki, épp kora tél van,
fehér az ég, mintha tiszta lenne, mintha
nem keringne pitiáner bűneinknek
piszka benne, mintha nem lenne
ennyire szeplős az arcod,
nem lakná ennyi anyajegy.
A fülcimpádon, a homlokodon,
de a szád sarkában is ott sorakoznak
a foltok: a bőröd, akár az alma húsa
és a magvak, az ajkaid érett, vastag
csipkebogyók. Lenge fürtjeid lángolva
nyaldossák könnyű nyakadat, két szemed
két borostyánkő, mézbarna fényükben
őriznek csillogó, fekete lényeket.
Most viszont tejfehér szemhéjad
látom, te azok mögött alszol épp,
és akármit álmodsz is, élvezed. S mert
ismerem mindenik egyszerű vétkedet,
boldogan ernyed el melletted kézfejem,
boldogan ernyedek melletted én.
És ez itt már egy másik tél.
Nincsen hó, és főleg nincsen
ernyedés; odakint a fák is éppen
görcsben állnak, jeges kérgük meg-
megroppan, szelek mikor bántják őket.
Hideg a szobánk is, eléggé hideg,
kellenek az engem tőled éjszakánként
elválasztó, vastag paplanok. Te fázol
jobban, te bújsz alájuk először. Már
ez itt a szobánk, és nem az a másik,
itt semmi sem történik, semmi sem,
mert hidegen hagy kettőnket a kényelem,
mert minket már az üres idő nem visel
meg. Nem esik most nehezünkre
bízni abban, hogy jó lesz így, hogy
nem fenyeget bennünket a ránk boruló
félhomály, ha élünk egymás pulzusától
elszakadva, vidáman és szabadon, ha
idegen tőlünk már, aminek szaga van.
Melletted fekszem, s mert így lenne
bölcsebb, de könnyebb már biztosan így
volna: megpróbálom pontosan azt elhinni
a hiányodról, amit te csak gondolsz róla.
Úgy nézek rád évek óta, tompa,
táguló pupillákkal, mint nem létező
végtagjára amputált lábú macskánk,
mikor egyedül van. Hiába minden,
lefekvés előtt is hiába omlanak
emlők vagy villan fel viaszos bőr,
mikor eleven már csak a kérdés
maradt, hogy kié most a kettőnk
ágya, kié ez a ravatal. Én úgy tudom,
hogy életben vagyok, mert hallom,
hogy lélegzel álmodban.
Talán ha kellően kitartó leszek,
maguktól is elmúlnak a veszélyek,
csakhogy épp magamról beszélek.
Ha magamról beszélek, dögkúttá
válik az ég felettem. Ha téged látlak,
én megbocsátom apámnak a házasság-
törést, amiből lettem. Most téged látlak,
és képtelen vagyok tartani tőled.
Már nem érdekel, hány sápadt szívű,
gyönge férfire gondolsz fényes ajkaiddal,
míg párnádra csordul sűrű, lomha nyálad,
már testeink közül a tiéd sem érdekel,
s ha lusta fejed gyűrött ágyneműdbe bágyad,
nem tűnődöm már süllyedő pelyheken, semmi
puhára nem törekszem, és nem jutnak eszembe
hamvas és könnyű nők, kívántak engem, majd
magamra hagytak, hát lassan és lágyan
folyjon a vérük. Másra se vágyom.
Éveink elteltek, s érdessé tettél. Szolgalelkű,
szende lányok nálad többel hiába áltatnak.
Mert nekem csak a szád a fontos, nem pedig
a súlya; nem pedig a vastag húsra fehéren
csorduló, csonka fény, és nem az íz. A szád
a fontos, annak kell most lényegesnek
lennie; a fogaidnak és a nyelvnek,
bármi szép beszédhibádnak, hogyha
egyszer hozzám szólsz, mikor hozzám
beszélsz. Ha boldog vagy, a hangod, mint
egy tiszta tüdő, bársonyos, és mély, akár
a fulladás. De mindennél jobban én
azt szeretem, ha nem vagy boldog,
és elvetemült sem, amikor nem vagy
szomorú sem, a homlokod akkor a leg-
derűsebb, amikor csak úgy elcsevegünk.
Lefekvés előtt sincs semmi lárma. Legfeljebb
néha majd imádkozhatunk egymásért, csak
óvatosan, csak távolról sem egymásra várva.
Ennyivel kell most beérnem. A hasznom
egyre kevesebb, én ezt is értem, csak hát
épp a testiségen nem jut túl, kinek teste van.
Most elalszom, hogy kettőnk eddig elkísértem,
elalszom, mert te is alszol, mert este van.
És megint csak egy másik tél.
Nem olyan rég havazhatott,
talán csak hogy megpróbálja
eltitkolni, leplezni a rothadást,
mi különben is rejtve volt már,
annyira mocskos az ablaküveg.
Téged ez most nem érdekel,
én pedig nem fogom lemosni,
mert ez az ablak egy másik ablak,
és amióta csak itt lakunk, ilyen,
idegenek mocskával viszont
semmi dolgom nincsen. Ez itt
az ágy, az ágyban mi ketten. Ez
itt a harmadik közös ágyunk, itt
megtörtént más is már kettőnkön
kívül, megtörtént más is már
nélkülem. Azt hiszem, a szűz hóról
egy tiszta pehelyre gondolok végül,
hogy a talajhoz érve, ettől a bűztől
mennyire szépen szédül el.
Még melletted fekszem, és éppen
ezt a lassú szívemet temetem, míg meg-
próbálom leplezni, hogy ennyire könnyen
tőrbe csaltad. Úgy hazudok önmagamnak,
mintha tényleg rászorulnál. De te nem.
Hazudnék úgy is, ha elhallgatnám, hogy
volt, mikor én is már hagytam magam, hogy
hagytam magam megkívánni, bár hajlataidhoz
hű maradtam. Úgy képzeltem akkor még, hogy
magadhoz hű maradsz annyira te is, mint
sóhajtáshoz a bordák, vagy mint holtakhoz
a ravatal. Én úgy képzeltem akkor még, hogy
megmártózni dögkútban vagy keresztvízben
annyi csak, mint megmártózni egyetlen vagy
egyetlen egy nőben. Hogy soha nem fogsz
ilyen csöndben elmaradni tőlem. Mondanék
most boldogan bármit, akármit az alkoholról.
Mondanám, hogy rám talált a romlás és
a rémület, viszont a rémület régen nem,
míg egyszer csak nélküled ébredtem.
Ha nélküled keltem, a bódulat volt
egyedül, ami ágyba vitt; ha velem háltál,
mi lélegzetenként tanultuk meg enyhíteni
egymás izzó álmait. Ha velem is háltál,
még ártatlan maradtál, izzadó szeplőid
ellenére. Még nem fogant meg bennünk
az ördög, még szentül hittünk önmagunkban,
még nem kurvultunk könnyedén el, egyikünk
sem, te sem, te sem, te sem tettél tönkre
semmit, és én sem álltam a tönk szélén,
még azt hittem a fájdalomról, hogy elkerül,
ha nem vállalom önként, én komolyan elhittem
magunkról mindent, s bármi történt, nekem úgyis
igazam volt, és igazam lesz, és igazamtól már
nem hiszem el, hogy megmenekülnék.
Enyém a legnagyobb bűnöd. Már nem nyer
mind feloldozást, ki megmártózik benned.
Hát hiába is, ha bánod, hiszen magamra
mértem. Mert neked már nem volt, akire
mérhetnéd. Mert bűzben és titokban csináltad.
Mert vidáman árnyékká imádtad önmagad,
akár az egyszerű istenek. Így lettél,
aki tőlem is idegen, akinek teste
és szervei nincsenek. Már nem a te
két szemed, ami sír, mert nem a te
tested sír általad. És nem az én két
karom ölel a testemhez, mert két
karom téged nem általam ölel. És ezért,
hogy neked már véred sincsen, és ezért,
hogy belőled nem fakad folt, mert te
magad lettél az állandó keringés,
tejfehér felhők mögött a hold.
A gyász, akár egy beteg patkány, minden
éjjel felvisít. Ha sokáig hallgatom, boldogan,
búsan, tudom, hogy ettől is megnyugszom
lassan, s mint kegyelmes kések a haldokló
húsban, megmártózom majd álmaimban,
megmártózom álmaimban valahára én is.
Úgy vágytam rád tíz éven át,
mint más az egyszerű igazságra: egy
kellően vonzó, mert sötét anyagra,
s hatalmas, pusztító napviharokra
fizikusdoktorok, műszerészek
és tündöklő arcú csillagászok.
Úgy vágytam rád tíz éven át, hogy
amihez kevés a lélektan s vegyészet, azt
általad egyszer már valóban megértsem:
hogyan tompulnak, hogy savasodnak el
szerelmek, évszakok, óceánok.
Hogy ajkaidhoz míg könnyű víz csordul,
könnyebben képzelsz el vastagabb ízeket,
levedző döghúst, hogy kóstolni milyen,
s a rothadó rostokat, miként
a szádat mossák. Majd titokban,
csöndben megtörténik, s a gyomrod
örökre megtanulja, mit jelent
az ártatlanság. Aztán csak elmúlik.
Áttétes szeplőink kegyelmes szikékkel
orvosok kimetszik, s mi fekszünk ismét
egymás mellett, hálásan és hegesen.
Így fekszem most én is itt, a saját
bőrömre várva, hogy ne rezzenjen,
ha hozzáérsz, hogy ne húzódjon a hártya,
a pupillám se szűküljön,
de tudom jól, hogy egyszer így
lesz, s hogy nem kell többé, nem kell
többé megszabadulnom. Már nem
félek a gonosztól, és nem
félek a jótól, csak irtózom
az okostól, és irtózom a ravasztól,
a gyengétől, a gyávától, a gyávától,
tőle főleg, mert megtanultam,
hogy főbe lőnek, ha elfutok.
Én maradok, én ebben hiszek.
Az én hitemet kikezdeni eddig
se tudtad, nem tudod. Tebenned
bízom elejétől fogva. Hát hiába is,
hogyha bántani próbálsz, és mindegy
lett bármilyen fájdalom, a szívemet
illető kérdések számomra kihaltak.
A hálám is mostantól méltatlan volna,
ha hálás is lehetnék egyébként tényleg,
amiért az üdvözülésből kettőnket végleg
kivontad. Magamhoz lennék most ennyire
méltatlan, mint méltatlan volna már
hozzád a bűnbánat, mikor boldogok mióta
nem lehetünk, azóta el sem kárhozhatunk,
mikor imádkozni sem egymásért, csupán
egymáshoz tudunk. Azt szeretném csak
elmondani, hogy méltatlan lett hozzánk
minden, mint minden egyes tévedésünk.
Azt szeretném csak elmondani, hogy ezzel
végünk. Te rajtam kívül megismertél
mást is már, és úgy láttad, hogy ez jó.
Te romlott lettél és elvetemült,
és azt láttad, hogy ez jó így;
te vaksággal verted meg
önmagad, hogy elveszítsed az életed,
és úgy láttad, hogy ez jó, hogy ez
nagyon jó. Te egyszerű lettél
és hatalmas, de hatalmassá lettem
én is, ha egyszerűen úgy döntöttem:
semmiért sem vesztelek el. Már ezért van
végünk, hogy nincsen többé végességünk,
csak kimondjuk, s a magunk mocska istenül;
hát képzeld el egyszeri büntetésként,
vagy gondolj rá nem várt örömként,
de nem idegen tőlünk most már
semmiféle öröklét.
Vissza a tetejére