Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama. Libri Kiadó, Bp., 2015

Lassacskán Szolnok is felzárkózik a magyar irodalomtörténet nevezetes és ismert helyszínei közé. Benedek Szabolcs új regénye, A kvarcóra hét dallama szolnoki regény is, hiszen a város, illetve a városon belüli történések helyszínei pontosan beazonosíthatók. Másrészről egyetemes, mert ami itt történik, az bárhol megtörténhetne a késő, hanyatló Kádár-korszakban Magyarországon, ahol emblematikusan jelen van lakótelep panellakásokkal. (Ebben az értelemben Benedek regénye a 19. század végi modernitással megjelenő városi regények műfaját is folytatja. Azt már csak a csattanó kedvéért említem, hogy a modernitásban a város azt a szimbolikus erőteret jelenítette meg, amelyben föltűnhet a sátán.)
Szóval Benedek Szabolcs regénye szolnoki és városi regény. Természetesen evvel még semmiféle műfaji meghatározás nem történt. A regény ugyanis nemcsak jelentésrétegeiben, de műfajában is összetett. Milyen műfaji megnevezések jöhetnek szóba?
Bűnügyi regény (thriller), ugyanis a cselekmény fő sodrát olyan rejtélyes halálesetek alkotják, amelyek hátterében egy nem mindennapos összeesküvés áll. Bár a napjainkban divatos megnevezést, a misztikus thrillert leginkább a filmekre alkalmazzák, esetünkben ez mégis találó lehet. Történelmi regény, mivel korrajz a késői Kádár-korról, annak keresztmetszete, alulnézetből. Mindezeken túl kalandregény, esetleg ifjúsági regény is.
A kvarcóra hét dallama elemző ismertetését célszerű a mű narratív sajátosságainak bemutatásával indítani. Az elbeszélő a felnőttként városába visszatérő Tóth Bence, aki felidézi a tizenkét-tizenhárom éves korában történt eseményeket úgy, hogy közben szükségszerűen rekonstruálja korabeli énjét. Bár a narrátor felnőtt, a felidézett világot a kiskamasz naiv, tudatlan módján próbálja ábrázolni. Ez az elbeszélői kettősség többnyire sikeres, néhány esetben azonban a gyermek Tóth Bence felnőttként reflektál az eseményekre, személyekre.
Az 1980-as évek közepe-vége sokunk számára a megélt, de talán kellő mélységében soha nem analizált időket jelenti. Utólag visszatekintve, a felszínen alig történt valami. Már nem vettük túl komolyan a szocializmust, a kádárizmust, tudtuk, vagy inkább éreztük, hogy közeleg a vég, de azért még tartottunk a hatalomtól, amely hellyel-közzel éreztette erejét. Tóth Bencének még a Neoton Família és a Modern Talking szól, de volt már ekkor Bizottság és Európa Kiadó is. A főhős számára – elsősorban szülei miatt – még fontos az úttörőmozgalom, még kénytelen komolyan venni, de a Csillagok háborúját már a mozgalom fölé helyezi. Még „hisznek” a Szovjetunióban, de a rendszer repedésein a materialista világnézetű mérnök-káder apa már beengedi a Szabad Európa hangjait is. A bomlasztó hang Bence iskolai környezetében is egyre gyakoribb. Péter, akit disszidens apja miatt kizártak az úttörőmozgalomból, a rendszer iránti közönyével tűnik ki, Kristóf katolicizmusával, Gyuri antikommunizmusával és úri gyerekes allűrjeivel, Feri pedig titokzatosságával.
A látszólag mozdulatlan világ eróziója a felszabadulás negyvenedik évfordulója tiszteletére rendezett iskolai ünnepségen kezdődik, amelyen jelen van egy kommunista vezető is, feltehetően a párt központi bizottságából. Az ünnepséget azonban váratlan esemény zavarja meg: a lakótelep egyik épületének tetejéről lezuhan egy fiatal lány. Bence és Péter kíváncsiságtól hajtva meg akarják ismerni a helyszínt, ahol belefutnak a nyomozást vezető Paróczai századosba. Ettől kezdve a valóságos, reális cselekményelemek a regény hátteréül szolgáló szürreális világ alá rendelődnek. „ Itt másról van szó. Nem rólam. Vagyis nemcsak rólam, hanem rólunk, mindnyájunkról. Akik mindeddig észre sem vettük – vagyis nem akartuk észrevenni –, hogy a mi világunk mellett egy párhuzamos valóság, ha úgy tetszik, egy másik Magyarország is létezik.” Az első valóságidegen elem Tóth Bence rendőrségi ügynöki (besúgói) megbízása. Nyilvánvaló, hogy ez még a fikcionalitás világában is fantasztikumnak hat. (Jelenlegi tudásunk alapján a beszervezések a tizennyolc éven felülieket érintették, s kamaszgyerekekre biztosan nem terjedtek ki.)
Közben a talányos halálesetek száma egyre szaporodik, s evvel együtt felerősödik egy a hétköznapi valóság alatt húzódó másik világ jelenléte. Egy olyan világé, amely már nem írható le a mérnök apa természettudományos világképével, s még kevésbé az iskolában tanított sekélyes marxista történelemszemlélettel. Bence Waltner Feriék lakásán teszi meg az első lépéseket eme másik világ felé. Dante Isteni színjátékán át szembesül a valóság egy mélyebb, bonyolultabb szerkezetével. Az eddig véletlenszerűnek tűnt, elszórt motívumok, személyes megnyilvánulások egy irányba rendeződnek. A Képes Biblia, Kristóf elejtett szavai a sátánról, Feri nagyapjának Dante-kötete, Simon Miklós antikvárius alakja, Zsigmond, Imike: egy-egy lépcsőfok az alvilágba vezető úton. Hangsúlyosan meg kell említeni Zsigmondot, a különc régészhallgatót, akinek teóriája szerint az őskori temetőben talált összetört, vörösre festett csontok olyan nőkéi, akiket „annak idején öngyilkosságba hajszolt egy démon”. A gonosz által valaha öngyilkosságba kergetett nők és a jelenben öngyilkosságot elkövető nők között lehetetlen nem észrevenni a kapcsolatot. (A sátán időtlen jelenléte!) Bence a fekete köpenyes, kalapos férfiban a sátán jelenkori képviselőjét véli megtalálni.
A főhős nyomozása egyre inkább egy beavatási út stációihoz kezd hasonlítani. Az őt körülvevő világ elemei, az 1956-os forradalom jelenig ívelő hatásai mind-mind a másik világ elmélyültebb ismeretéhez vezetik. A két világ közötti kapcsolat feszültséget teremt a műben. A misztikusnak tűnő fekete köpenyes férfi egy 1956-ban a pufajkásoknak embereket feladó pap, aki időközben disszidált, de most visszatérve okkult társaság élén sátánista rítusokat celebrál. Ragyogó írói ötlet a létező szocializmus és a sátánizmus együttes szerepeltetése. A sátánizmus, mint irracionális, de mégis valóságos megnyilvánulás, szemben a nagyon is racionális – vagy mégsem? – és tudományos szocializmussal. (Végül is nem egy a kettő? Paróczai nem kapcsolja őket össze?) Az így megjelenített világ, bár távolról, de mintha Határ Győző Anibel című regényének világára emlékeztetne.
A mű tetőpontja (vagy inkább „mélypontja”) a sátán megidézése. A rítusnak Bence akaratlanul is részese lett, csakúgy, mint Takács Anett halálának, aki a sátánnak áldozott utolsó lány. Lassan mindenre fény derült, de semmi nem oldódott meg. A végső magyarázatot a regény zárlata rejti. Bencének az 1985-ben történteket a kulcsszereplővé váló Kristóf értelmezi, aki számára az soha nem volt kérdés, hiszen a plébános neki elmondta, hogy a szokatlan események hátterében a sátán állt. Tudta, hogy Waltner Feri nagyapja okkult tudományokkal foglalkozott, s mindezeket már gyerekként összefüggésbe hozta a különös halálesetekkel. Valóban így volt? Bence nem kételkedik, nem is kételkedhet az elmondottakban, hiszen azon az éjszakán ő maga is látta a megidézett sátánt. Sőt többet tud, mint Kristóf. A gonosz nem ment el, továbbra is része világunknak: „És azt a vörös, örvénylő tekintetet még mindig látom magam előtt. Látni is fogom életem utolsó pillanatáig.”