Lapszámok, 2015/3 FÉNY

A híd

 

 

Tudom, hogy ez nagyon régi megfigyelés, de az érzés, ismétlem, az érzés teljesen új. Minél gyorsabban haladok, annál jobban hátrálnak az épületek, a fák, a kis virágoskertek az út mindkét oldalán. Ha lassítok, ők is kevésbé sietnek hátrafelé. Ilyenkor szemmel láthatóan csökken a megszerzett előnyöm.
Magam újrafelfedezése előtt mintha fájt volna a dolgokat hátrahagyni; lényemet fogva tartották az emlékek, bármilyenek is voltak ezek; a beszélgetések és a suttogások visszhangja is lefékezett engem. Sajnáltam volna, ha nem figyelhetem meg, miként változnak a virágok az évszakok forgásával. Most viszont új életérzés uralkodik el rajtam, egyfajta tavaszi érzelemlomtalanítás, hajlandóság a megszabadulásra, elválás a felgyülemlett, helyenként már negatív terhektől, egyféle megtisztulás és megújulás. Éreztem, hogy itt az ideje váltani, régi, elveszett lényemet visszaszerezni.
Emlékszem, amikor előszélként újból használni kezdtem régi, lánykori nevemet, nagy riadalom támadt a lomtalanításra képtelen, állott lelkekben, a tóemberekben. Sok vízben álló, de szárazföldhöz kötött csónak elmozdult a helyéről. A keltett hullám – a hullámom – viharos következményekkel járt, a friss szél felkavarta az áporodott levegőt.
Úgy gondolom, nem lenne szabad lassítani, megállni főképp nem, a visszafordulás pedig maga a lehetetlenség. A város közössége ünnepel. Az üzenőablakokban, az idővonalamon ott sorakoznak a barátnők, az éljenzők, a buzdítók, kezükben a piros kendők, amiket hevesen lengetnek. Immár biztos, hogy az én közösségem közel került a lelkemhez, átérezte vergődésemet és szabadulási vágyamat.  Tudják, hogy én nem akarok többet, mint visszaszerezni a mosolyomat, kacagásomat meghallani és meghallatni, a sírból feltámadni. Leheletükkel fújják vitorlámat, megadják a szükséges biztatást, hogy ne tétovázzak, szeljem tovább az utat, hasítsam a levegőt a híd irányába, a hídon át, az új sziget felé.
Érzem, hogy fölösleges lenne morfondírozni bármin, kár a gőzért, a hosszan tartó semmiért. Van úgy, hogy döntéseink betöltenek minden teret, s nem engedik, hogy a hozzájuk vezető úttal vagy a következményeikkel számot vessünk. Nem kell mindig rendszerben gondolkodni, főleg hogy most hátrahagyom a rendszert. Ha örvényben vagyunk, akkor kit érdekel, hogy hogyan jött létre és merre tart. Az örvényt le kell győzni, ki kell belőle lépni. Az elemzés és a kockázatszámítás a tétovázók paradicsoma és legális menedéke.
Először is: sem az ember, sem az érzés nem lehet helyhez kötött, mint egy ingatlan. Másodszor: nem csak az ész diktál, a törvényszerűség és a matematika. Amerikát nem ismertük volna meg, ha mindenki helyhez kötötten, a maga szigetén élt volna, mint egy ingatlan. Ezt az igazságot nem árnyékolja be az sem, hogy Amerika tévedésből lett felfedezve. Sőt finoman megerősíti azt, hogy akkor is jó úton járhatunk, ha mások véleménye szerint eltévedtünk. Hány virágoskertet, hány vízesést fedezett fel az ember egy kiránduláson, miközben letért a kijelölt ösvényről!?
Az már szent, hogy nincs, ami megállítson. Minden sejtem arra ösztökél, hogy önmagamnak és a piros kendősöknek is megmutassam az új világot, a híd utáni világot.
A város pirosban díszeleg, az új nevű utat csak én szelem három szeretett manómmal együtt.
Kérdőn, rekedt hangon szól a nagyobbik, a húszéves manó:
– Biztos, hogy jobb lesz az új sziget?
– Garantálom – mondtam határozottan, mintha magamat is biztattam volna.
– Nagyon régen, tizenhét évvel ezelőtt ugyanezt mondtad, amikor idejöttünk az előző szigetről.
– Akkor tévedtem, illetve akkor is igazam volt, de nem annyira.
Éreztem válaszom labilitását, de reméltem, hogy megértette. Beláthatja ő is, hogy mára döntésérettebb lettem, elszántabb és céltudatosabb.
Ha nem magamba, hanem kifelé nézek, a látvány egységesebb, lenyűgöző, a közösség lelkesedése határtalan. A csendet a középső, tizenegy éves manó szakítja meg:
– Milyen idő van az új szigeten? Ez nekünk is jó lesz?
 – Kismanóm, nincs különbség aközött, hogy mi a jó nekem és mi a jó nektek. Ha valami jó nekem, az nektek is jó lesz. Érted?
Szól a legkisebb, a hétéves manó:
– Visszajövünk, ha nem jó az új sziget?
Mindig így van, amióta világ a világ, a legkisebb manók teszik fel a legegyszerűbb, de a legnehezebb kérdéseket. Muszáj lenne válaszolni, de hogyan fogalmazzam meg?
A válasz keresését a kismanó új kérdéssel állítja meg:
– Mi nem volt jó neked ezen a szigeten? Nem te választottad?
A manók ezek szerint még nem teljesen értik a helyzetet, mint a piros kendős közösség.
– Nos, kismanók, ide figyeljetek. Igaz, hogy én eddig csak a gondolataim tintájában forgattam a tollat, és a horizontra, az idővonalra írtam, de most nektek is elmondom:
Az ember – az önmagát felfedező ember – nem helyhez kötött lény, mint egy ingatlan, de nem is ingó, amely egy tóparthoz van szorosan kötve.
Közbeszól a kismanó:
– Most te az ingatlanos munkádról beszélsz, ahol a hét végén is rengeteg a bemutató?
– Figyeljetek tovább. Ne szóljatok közbe. Mint mondottam, ezeket az érveket eddig írva közöltem, pötyögtem a betűket, pötyögés közben, ha kellett, elgondolkodtam, más szavakat formáltam. Előhívtam egy zenét, dalt, egy versszakot, egy hatásos idézetet, ezekkel aláfestettem szavaimat, összhatást alkottam. De most megpróbálom nektek szóban elmondani. Ez két különböző világ, még akkor is, ha egy a tartalom.
Folytatom, manóim.
Amióta az eszemet tudom, nem viseltem el, hogy árnyékban éljek, nekem a második hely már az, mert ha az első mögött állok, és olyanok a fényviszonyok, akár teljesen be is takarhat az árnyék. Röstellem, hogy függjek bárkitől is, parthoz kötötten. Azt sem szívelem, hogy várnom kelljen az évszakok saját ritmusa szerinti forgását. Én magas frekvencián élek, hasadok, izzok és világítok. Semmit sem utálok jobban, mint a tehetetlenséget, amit a tóemberek türelemnek neveznek.
Az embernek – persze a magát felfedező embernek – ki kell lépnie az unalomból, az érzelmi elsivatagosodásból, a viszonzatlanságból és a közönyből. Égni kell ezer fokon, mert így születnek meg a nemesfémek, és csak így van értelme az életnek. Mindig utáltam a behatároltságot, a lokálságot, az egy helyben topogást. Számomra egy másik hely lehet vonzóbb, mint a megszokott. Lehet szélesebb az út másik sávja, ha abba áttérek. Talán ez hozott engem erre a szigetre, amikor tévedtem, illetve amikor igazam volt, de nem annyira. De egy idő után levegőtlen lett, talán elhasználtuk az oxigént.
Azt mondta a hátrahagyott kicsoda, drága apátok, hogy szerinte az idők során leesett egy ékezet. Minden báj baj lett. Viccesnek és szellemesnek gondolta. Ő a nyelvben akart mindent megoldani, szeretett a szavakkal bűvészkedni. Az elején ez még nagyon tetszett, imádtam a szójátékait, csodáltam nyelvadaptálási képességét, akkoriban még fel is néztem rá, én hülye, a végén már az agyamra ment ezzel is. Tudjátok, mindent meg lehet unni, ha arra van hajlamunk. De nyugodjatok meg, manóim, ez rátok nem vonatkozik. Titeket imádlak.
Mondom néktek, másmilyen lesz az új sziget, ott nincsenek elkülönülő, unalmasan alacsony frekvencián egymást lassan követő évszakok. Szingli és elvált barátnőim szerint – akiket drága apátok egyszerűen és ironikusan piros kendősöknek nevezett el – ott az évszakok egymásba vannak keveredve, valahogy rétegesen öltözik ott a litoszféra és az atmoszféra. A kezeddel felnyúlsz az égbe, és azt az évszakot veszed le, amelyikhez éppen kedved van. Ott a homokdűnék tetején – ha akarod – tiszta fehér hó díszeleg, a havas tájakon pálmaszigetek virulnak és forró termálvizek pezsegnek.
Ott megszűnik a biológia és az anatómia fájdalmas része, csak örömérzetek vannak, nincs sem derék-, sem hátfájás, nincs fáradtság, sem álmatlanság, nincs hétfő reggeli idegeskedés, vasárnap délelőtti időszűke, nincs függőség, nincs nyugtalanság, sem ingatlanság, sem ingóság, semmi, hiszen ott gravitáció sincs.
Ott nem kell tartani attól, hogy piszkos edény marad reggelre, amelynek elmosogatásával lehet indítani egy rohadt napot; a mosatlan edény ott a hajnali harmatban megmosdik; mint ahogyan a szennyes ruha is magától kitisztul és kisimul éjszaka. Még csak a lehetősége sincs meg annak a szörnyű tragédiának, hogy egy elmosogatott kanál a csepegtetőben fejjel lefelé legyen, a vécékagyló ülőkéje pedig felhajtva álljon.
Folytatom, manóim, de a hídmatrica ügyét még el kell intéznem, hogy átkelhessünk. Ehhez még drága apátok is kell, remélem, hamar végzünk.

*****

Ő, a hátrahagyott kicsoda, ül az üres erkélyen. Idegenkedik mindentől, és rettenetesen fázik. Megállapította, hogy ez a hideg leküzdhetetlen, mivel ez a belsejéből jön, ez saját hidege, ami a gyökereiből ered; úgy érzi magát, mint az a növény, melynek gyökerei a felszín fölé kerültek; a tavaszi áradás vájta ki körülette a földet, de úgy, hogy még állva hagyta. Ül tétlenül, fájlal, sajnál, és semmit nem lát a horizonton. A maga idővonalán nincs semmi. Nincsen másik sziget, ahová innen elvágyik. Úgy érzi, nincs már értelme felvenni a küzdelmet az ellene indult tavaszi forradalommal. Az érzet a legfontosabb. Az események elemzése már nem vezet semmire, nem segít semmin, kár a gőzért, már ő is azt mondja.
Eszébe jutott, amit Márai Sándor egyik regényében olvasott. Márai szerint nem az a forradalom, amikor a nép kimegy az utcára, felvonul, tör, zúz, ordibál, ez csak a forradalomhoz szükséges cirkusz. A forradalom ilyenkor már csendben lezajlott a lelkekben. Ilyentájt a forradalom már nem visszafordítható, úgymond irreverzibilis. A cirkusz leküzdése nem szünteti meg magát a forradalmat. Ha sikerül is lecsendesíteni a cirkuszt, elég egy újabb szikra, egy kis esemény, és újból fellobban a forradalom hosszú lángnyelve.
Látja a piros kendők lengését, de kérdése van – most is –, hogy vajon az éljenzők az éljenzettet éltetik vagy önmagukat? Az éljenzett javát akarják, vagy önigazolást keresnek életformájukhoz?
Régen, amikor a piros kendősök vendégségbe jöttek, ahogy átléptek a küszöbön, megjegyezték, hogy családi szagot éreznek. Erre a hátrahagyott kicsoda tisztán emlékszik, hisz azok szavak, és hát ő a szavak embere. A megjegyzés imponált neki, simogatta a lelkét, gyökerei mélyebbre hatoltak a földbe. Nem arra gondolt, hogy az azonosítás az első szükséges feltétele bárminek. Alap arra, hogy utána bármi megtörténjen.
Egy dolognak a kiemelése nem szükségszerűen áldásos a kiemelt szempontjából. Az azonosítás ebben a korai fázisban még akár ártalmatlannak, semlegesnek is tűnhet, de kell ahhoz, hogy utána ezzel a kiemelttel valami történjen. Az azonosítás, a sokaságból való kiemelés magában hordozza azt is, hogy a kiemelő valamilyen ok miatt érzékeny az általa azonosított jelenségre. Tehát a szingli barátnők családszagot éreztek, és hosszú idő után ez a szag megszűnni látszik. Elképzelte a hátrahagyott kicsoda, hogy úgy lengetik a piros kendőket, mintha régi – családi – szag maradékát akarnák az orrukból eltávolítani.
A távozó járgányt is látja, a vörösre festetett hajat. A manókat is látja. Ekkor érzi erősebben, hogy fázik, belülről érkezik a saját hidege. Becsukja szemeit, és befelé, emlékezetének zsákjába néz.
De az emlékzsák nyitása előtt nem árt néhány sarokpontot kijelölni. Egy: bármit is hoz az analitika és az objektív mérlegvonás, az nem ér semmit, hisz az érzet a fontos. Kettő: az eredő a lényeg, az eredő pedig ott van, a piros kendős fesztivál közepette ünnepélyesen távolodik el tőled a híd felé, a másik sziget irányába. Három: be kell látnia a hátrahagyott kicsodának, hogy csődöt mondott a család megtartásában. De azért még mielőtt kardodba dőlsz, emlékezz arra, hogy Petőfi halála után a felesége a gyászidő letelte előtt már férjhez ment. Nem maradt Petőfiné. Hiába költötte neki, hogy reszket a bokor, mert madárka szállott rá, reszket a lelkem, mert eszembe jutottál.
Az egész mindenség csak egy értékrend, egy megfelelő értékskála mentén válik érthetővé. Az értékrend váltásával megváltozik maga az értelem és az ítélkezés is. Fel kell fognod, hogy nem egyszerűen ékezetleesésről van itt szó, nem a báj lett baj, bármennyire kedves neked ez a nyelvi bűvészkedés. Gyere ki a nyelvi lyukadból, a lényeg az, hogy nem sikerült közös skálát felállítanunk, két különböző koordinátarendszer volt egyszerre érvényben, ahol külön-külön mindenki értékes, és mindenki igazat képviselt. Az a két érték és igazság párhuzamosan futott, de az egyesített rendszerben már nem létezett. Rétegzett az érték és az igazság tere, mint a másik szigeten az atmoszféra.
De óvatosan azzal a skálás és koordinátarendszeres dumával, mert ez sok helyen nem társalgásképes, kissé elvontnak, tudálékosnak tűnhet; nehogy elkezdj pampogni, hogy a probléma az eltérő skála- és a különböző koordinátarendszerben rejlik. Már így is lábra kapott az a vélemény rólad, hogy nem vagy a tettek embere; szavakba bújsz, azokba menekülsz, és mindenre az ábécében keresel magyarázatot. Tudom, hogy szerinted a szavak gondolatokat hordoznak, és nem véletlen, hogy az ige fogalmában elválaszthatatlan volt a szó és a tett. Ma már nincsenek együtt, ezt be kell látnod, akár édes, akár keserű.
Vigyázz azzal a skálaszöveggel még akkor is, ha a lelked mélyén úgy hiszed, hogy ez a való és örök igazság. Ha a világegyetem skáláján elhelyezed magad, akkor a világ problémái foglalkoztatnak téged, a létezés kérdése, a múlt és a jelen igazságtalanságai. Kis hiányosságaid eltörpülnek, szégyelled ezeket szétkürtölni. Ha az emberiség tragédiaskálájára helyezed magad, kevésbé zavar, hogy van némi gyomorsavad és egy pattanás az arcodon. Ha a halált is behozod saját skáládra, akkor már nem gondolod közérdekű és fő témának, hogy fáj a fejed frontátvonuláskor, hisz élsz, és érzed a levegő zamatát és a frontok vonulását. Ha a boldogság vonalára magadon kívül a többieket is odateszed, akkor kiderül, nem elég, ha csupán a boldogságból neked jutó részt éjjel-nappal méricskéled patikamérlegen. Az is fontos, mennyit juttatsz te másoknak.
A másik mániádat se hozd fel, még akkor se, ha már próbáltad vele szűkebb környezetedet megfertőzni, a frekvencia témáját tehát felejtsd el. Elég, ha te egyedül tudod. Emlékszel, amikor az utolsó manót vártátok, és ultrahangvizsgálaton voltatok. Az orvosból, ravasz módon, a vizsgálat során kényszerítetted ki a magad igazának alátámasztását. Azt kérdezted:
– Doktor úr, miért tekeri a berendezésen azt a gombot a vizsgálat során?
Te előre tudtad a választ, de másnak szántad; hátha a doktortól hallva elhiszi, mert a te szádból már akkortájt semmi sem volt számára elfogadható.
– Változtatom a frekvenciasávot – válaszolt az orvos nagy megelégedettségedre. És hozzátette azt, amit igazán vártál:
– Alacsony frekvenciasávban a teljes képet látjuk, az egészet egyben.
– És a magas frekvenciasávban mi történik, doktor úr? – kérdezted, és már közel voltál ahhoz, hogy kiderüljön, kérdéseidet nem a véletlen irányítja.
– A magas frekvenciasávban nem látjuk az egészet, egyetlenegy részletet látunk nagy felbontásban, de mint mondtam, az egészet nem.
Szívesen adtál akkor hálapénzt. Azt remélted, ezzel eléred, hogy alacsony frekvencián lehessen élni, a problémákat ebben a sávban érzékelni, analizálni és megoldani.
Emlékszel? Örömödben cikket akartál megjelentetni, amiben a skála és a frekvencia szerepét taglalod az élet minden vonatkozásában, a személyes kapcsolatokban, a nevelésben, az oktatásban, a tanulásban, a házasságban és a munkában. Nem azért voltál bölcs, mert nem küldted el a cikket közlésre ‒ bizonyosan emlékszel, hogy nem sikerült befejezned ezt sem. Ugyanúgy fiókban maradt volna az írás, ha elküldted volna, mert ilyen csacsiságot senki nem emészt meg, és nem is tartozik a kor divatos témái közé. Ez nem szociológia, nem pszichológia, nem geometria, ez az agyad torzszüleménye. Persze ha elküldted volna, és nem jelentetik meg, azt mondtad volna, hogy nagyon erős a klikkesedés a sajtóban. A többiek és a körülmények hibáztatásában mindig találékony voltál.
Ő azért lett a tiéd, amiért most másé lett. Ezt miért nem látod be? Mondd meg, mi volt az alapod a bátorságra, az optimizmusra? Tudhattad jól, hogy az ember nem eszköz, melynek tekerőgombja van. Egy felnőtt ember frekvenciasávját nemigen lehet beállítani. Ez a sáv gyermekkorban, adott esetben már a méhben, a genetika által állítódik be.
Nincs más hátra, állj fel, emeld fel mindkét kezedet, vegyél elő te is egy piros kendőt, lengesd a levegőben: család nélkül maradsz te is, ugyanúgy, mint a piros kendősök. Veled növekszik a tábor, és erősödik.
Vedd le végre önző ruhádat, kívánd, hogy jobb legyen a másiknak az új szigeten, tanulj úszni, hogy mikor meglátogatod a manókat, a vízparton játszhass velük. Elmélkedjél, időd lesz bőven. Írd le felesleges cikkeidet és régóta halasztott, tervbe vett novelláidat, töltsd be ezzel a leendő végtelen semmit.
Felállt, és elindult a híd irányába, ahova ő is hivatalos a matrica ügyét elintézni. Ehhez még kell, másra nem.